Tolna Megyei Népújság, 1975. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-01 / 127. szám
> Művészet és közönség I Idióta művészetet produ- kál az ember, az volt a célja, hogy másokhoz szóljon általa. A többiekhez; a közönséghez. A két fogalom tehát elválaszthatatlan egység, — ezt, úgy gondolom, felesleges bizonyítani. Lényegesebb annak vizsgálata, hogy ma és ná- ' lünk mit kell — mit lehet — tenni, hogy a művészet és a közönség kapcsolata erősödjék. Imponáló statisztikai adatok szólnak arról, hogy a legutóbbi esztendőkben mennyivel növekedett a könyvvásárlók és a könyvtári tagok, a koncertlátogatók, a kiállítások látogatóinak száma. De hát adatok nélkül is tudjuk, hogy ez így van, ha figyelmesen körülpillantunk a környezetünkben, valamennyien tapasztalhatjuk. Mégsem mondhatjuk el, hogy a társadalom számára hasznos művészet és a közönség kapcsolata kielégítő, hogy a művek sima úton jutnak el azokhoz, akikhez szól-' mák. Bizonyos mértékig ez az ^akadályozottság" természetes is, hiszen aligha volt arra példa a művészetek történetében, hogy egy-egy mű, megszületése után azonnal belekerült a köztudatba, hatást váltott ki, alakította az emberek gondolkodását. Folyamat ez, — s bármely oldalról közelítjük meg, öt« mindig gondolnunk kell. Hogy csak a legegyszerűbb példát említsük: a televíziós adaptációk sorsál Gondolhatunk A fekete város-ra, a Forsyte Saga-ra, vagy akár a Fe- lelet-re, amely napjainkban milliók élménye. Megszületésekor szűkebb körben hatott mindegyik, s csak lassan-las- san jutott el odáig, hogy a legszélesebb fórum elé került Nem mintha egy klasszikus mű számára a képernyő volna a karriercsúcs; erről szó sincs. Éppen ezért került oda, mert könyvként, vagyis eredeti formájában kiállta az idők próbáját, nem tűnt el a múló idővel, — megmaradt szellemi kincsnek. A televízió révén milliók ismerkednek vele, — de lényegében irodalmi alkotásként él majd ezután is. M aradjunk még a televíziónál, amely hatalmas erejű fórum, tevékenységével ízlést emelhet, gondolkodást befolyásolhat. Véletlen-e, hogy a televízió .elterjedésével egybeesik a művelődési, tanulási kedv növekedése? Nyilván nem véletlen: a világgal nagyobb felületen találkozik a néző — s nagyobb felületen az ismeretlennel, miáltal rádöbben ismereteinek korlátáira, ha jól gondolkodik, — s felébred benne a természetes ambíció: jobban megismerni, jobban megérteni embert, környezetet, társadalmat, múltat és jelent. Mű és közönség kapcsolata ez is, — mit sem jelent, hogy a „mű” ebben az értelemben nem mindig művészeti alkotás, hanem egy-egy tudományos vívmány, technikai siker, újdonság, stb. A közművelődés irányítóinak e kapcsolat szilárdításán kell munkálkod- niok. S nemcsak a televízió segítségével, természetesen. Művészet és közönség kapcsolatának sok-sok új formáját láthatjuk manapság. Hogy — társadalmunkban — a „legősibb formát említsük: író- éa olvasótalálkozók. Mennyit kárhoztatták — kiváltképp a hatvanas évek derekán — ezt a kapcsolatformát, a mégis éh Sőt, napjainkban mintha PAKOUTZ ISTVÁN: HARMINC A Kisded bizony csúnyácska volt és vérszegény', anyja elapadt mellét hasztalan dömöcköltej a vénvarjú bába jajveszékelt: reggelig se húzza ki az istenadta. A Gyerek rácáfolt a sápttozókra', egyszeribe kigömbölyödStti gúnyáit kinőtte, kilábalt gyermekbetegségeiből, levedletté kamasz-hőbörgéseit; ifjonti gőgjéből ugyancsak kigyógyult, bár kishíján nyakát szegtei sutba dobva arányérzékét, hebehurgyán égig akart ugrani. A Felnőtt ' ,megszenvedett örömmel', póztalan önérzettel néz vissza harminc tavaszára^ ünnepi mosolya hétköznapi erő, akarat, nyíltszívű bizakodás: meglakható a Mü; az anyaöl-meleggel bélelt hazányi Otthon. Egészségünkrel CSANÁDI IMREI IBOLYA Már borzolják a szellők ébresztik, csiklandozzák, - mocorog íj a vén hegy, nyújtózik, dolgához lát. Nedveket nos&gat szét tetszhalott, nyurga fákba, bokrok avar-atomját ibolyával kihányja. Ibolya nyit fehéren a roncs-présház farában, - anyám ültette egyszer, talán még lánykorában. Füldajkálta magának tulajdon gyermekének — Most fehér ibolyával parádéz az egész hagy reneszánsza kezdődne: gyárakba, vállalatokhoz, szövetkezetekbe mind gyakrabban hívnak meg írókat, művészeket, hogy elbeszélgessenek az ösz- szegyűltekkel, egy-egy könyvről, sikeres műsorról, színészi alakításról. Ezeket a találkozókat azok szervezik, akiket időszerű, — vagy örök érvényű, tehát mindig időszerű — műnek, a részvételt nem írja elő senki. Sokszor kevesebben — jóval kevesebben — vannak, mint amikor a találkozó még „rendezvény” volt, amelyre „illett” elmenni. De akik ott vannak, azok nem azért ülnek a széksorokban, hogy őket lássák, hanem azért, mert kérdéseik vannak, kérdéseikre választ várnak, érdeklődnek. ök; a közönség. C így van ez más művésze^ ti ágaknál is. Elsősorban akkor, ha a környezetben olyan közművelődési aktivisták vannak, akik felfigyelnek az embereknek erre az igényére és a lehetőség szerint igyekeznek kedvükre tenni A közönség és a művészek kapcsolatának erősítésére a művek érdekében van szükség, pontosabban: a művek hatásának érdekében. Minden, amit az emberek egy-egy mű keletkezésének körülményeiről egykori és mai fogadtatásáról, utóéletéről kritikai visszhangjáról tudnak, közrejátszik abban, hogy nagyobb érdeklődéssel fogadják. S abban is, hogy eljusson szakhoz, akiknek „több közük van hozzá”. Mit jelent ez a kifejezés? Nagyon egyszerű dolgot: nyilvánvaló, hogy a közönség érdeklődés tekintetében is rétegezett; ízlésvilágában, iskolázottságban sem azonos, tehát a művek, művészek ismertetésével mindenkihez fordulni nem lehet. Sokan emlékeznek még, milyen vadhajtásai nőttek egykor az erőszakoskodó, műveltségterjesztésnek: előadássorozatokon, előadóesteken ültek olyanok, akiket más dolog jobban érdekelt volna, csak azért, hogy illetékesek ^kipipálhassák” a részvételi százalékokat Erre semmi szükség nincs, mert látszat, öncsalás. Inkább rontja, mint javítja a kapcsolatot Szóljon egy-egy mű kevesebb emberhez, de azok értsék meg jobban, éljék mélyebben át, — ez az igazi hatás. || ajlékony, szervezőkész 11 közművelődési munkások erre mindenkor tekintettel vannak. S nem toboroznak közönséget a létszám kedvéért Terjedőben vannak az úgynevezett „kis körök”. Egy-egy művelődési központban összehívják azokat, akikről biztosan tudják, hogy valamely, a közeljövőben sorra kerülő előadóest, megjelenő könyv, koncert, színházi előadás érdekli őket Meghívják a produkció valamely résztvevőjét, adott esetben az írót, s elbeszélgetnek vele. A beszélgetésen elhangzottak tovább gyűrűznek. Van olyan klub, ahol a filmekről megjelent kritikákat tárgyalják meg rendszeresen. Egyetértőleg, vagy elma- rasztalőlag, — de hát nem ez a dolog lényege, hcinem az, hogy foglalkoznak vele, s elemzés során közelebb kerülnek az alkotáshoz. Számos más; űj, sarjadozó formát említhetnénk, amely mind segíti a művészet és a közönség kapcsolatának erősödését. Nem véletlen, hogy ez a napirendre került —, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy milyen szellemi közeg fogadja a műalkotásokat. Amelynek nem Jár „eleve tisztelet” kritikátlan elismerés •— szó sincs erről. — De az Igen, hogy értékeiket vagy hibáikat tájékozott közönség fogadja. E zért fontos a kapcsolat erősítése. Jubileumi karikatúrakiállítás Zavarban a kritikus: hogyan is kezdjen a karikatúrakiállításról véleményt mondani. írjon bármit is, skatulyába foglalt portréját már jó előre elkészítették. A tárlat egyik résztvevője — Kas savi tz Félix ugyanis — hatalmas tablón sorakoztatja fel a különféle kritikai és kritikusi alapállásokat. Másrészt meg az köti meg a kezét, hogy a karikatúrát egyszerűen képtelenség „elmesélni”. Hegedűs István; azaz HM írja a Csúzliban, a karikaturisták hétévenként megjelenő lapjában: „Láttam egy rajzot — így kezdődik rendszerint az a szánalmas kísérlet, hogy elmondjanak egy rajzot, amely nagy hatást gyakorolt az illető mesélőre. Két ember áll egy hegytetőn..;; vagy esőcsatornán mászik egy betörő..., stb. Az első, ami az Oy módon nyelvi közegbe ágyazott rajzi információból eltűnik, a humor. A rajz nem vicc, a vicc- mesélés metódusa ez esetben csődöt mond. A különbség abból adódik, hogy a képi humor teljesen más struktúrát eredményez, mint a nyelvi humor. A rajzmesélő csak a megfejtést, az ötletet tartja footosKajfet Tiber karikstfi'-'*^ nak elmondani, holott a karikatúrában nem a végeredmény (poén) a lényegi dolog, hanem az odáig vezető út” Ilyen eligazító előzmények után csupán azt szögezhetjük le, hogy ezen a kiállításon nemcsak szabad, de időnként illik is, lehet is nevetni. Annak ellenére, hogy nemritkán önmagunkon derülünk. Es ez — hogy erre hajlandók vagyunk — mutatja ki legjobban elismerésünket a művészeknek. Ez a fajta tetszésnyilvánítás már nem csupán a művészi szándékról, hanem annak célba találásáról is tanúskodik. Az Ernst Múzeumban látható kiállítás sokrétűen hol harsányan, hol groteszken, hol befő-; lé mosolyogtató humorral tárja elénk emberi esendőségein- ket, s a bennünket körülvevő világ gondját-baját. Szokatlan képzőművészeti tárlat ez. Csupa egyfelölből és csupa másfelölből áll. A karikatúra művészettörténelmileg „egyfelől” képzőművészet, ha azonban a funkcióját tekintjük, rajzos publicisztika, az újságírás egy sajátos változata, amely formailag bármily kitűnően megoldott is, mégis főleg tartalmában él: az adja jogosultságát, s ez a lételeme. 'A karikatúra specifikus műfajjá nőtte ki magát a modem újságírással és nyomdatechnikával, így legmaradandóbb darabjai is tulajdonképpen „aznapi”, naprakész művészi termékek. Úgy véljük: a karikatúrát elsősorban az alkotói szemlélet, s csak másodsorban a kézügyesség minősíti. Az eredeti ötletből fakadó karikatúrának megbocsátjuk, ha nem is a legkiválóbb rajzkészséggel megáldott művész tolmácsolja. Természetesen elengedhetetlen a jó rajztechnika, de az csak hozzásegíti az alkotót a kifejezéshez, nem helyetted sítheti a mondanivalót. Tizenhat művész háromszázötven rajzát láthatjuk ezen a-' sokféle formai megoldást felvonultató tárlaton. TteTán ügy IIIenéK; hogy elsorolnám néhány, különösen az emlékezetemben maradt rajz tartalmát. Ettől azonban — s milyen igaza vanl — visz-' szarettent Hihi manifesztuma. így csupán néhány nevet említek, mindenekelőtt azokét; akiknél a kitűnő humorista szemlélet és a bravúros rajztudás szerencsésen találkozik; Elsősorban Kaján Tiborra gondolok, akinek „többrétegű” humora van: egy a felszínen,' amit első ránézésre azonnal érzékel a szemlélő, majd azon belül mélyebb, elgondolkozta- tóbb gyűrűzik tovább. Vagy Szűr-Szabó Józsefre, aki az emberi kapcsolatok visszásságait tükrözi groteszk bájjal. A kissé morbid humorú Hegedűsre és Várnaira, vagy Fü- föp Györgyre, aki ez alkalommal — micsoda pompás ötlet! — a Jól ismert 1945-ös fotókat „zenésítette meg”. Mészáros Andrásra, aki monumen-J táHs munkát hozott a kiállításra: a Feszty-körképet „restaurálta”. Más kategóriába tartozik, de igen eredeti szemléletű alkotók Sajdik Ferenc, Balázs- Piri Balázs, Dallos Jenő, Vas-i vári Anna. , Á felsorolás talán önkényesnek hat. A karikatúra azonban az a művészeti ág, amely legkiváltképp megköveteli a néző és a kritikus elfogultságát. ^ ,..«J T Harangozó Márta J — Engedd meg, hogy megkérjem a feleséged kezét.;; i Vas vári Aqna karikatúrája j
