Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-11 / 109. szám
fényes szelek nyomában 1971-ben az MTA Történettudományi Intézet munkabizottságának irányításával indult meg az a nagyszabású vállalkozás, mely célul tűzte ki a népi kollégiumokra vonatkozó fellelhető összes dokumentum, emlék összegyűjtését. A munka során „A fényes szelek nemzedéke — népi kollégiumok 1939—1949'’ címmel készül az a reprezentatív dokumentumkötet, mely. a népi kollégiumok teljes történetét mutatja be. A hatalmas vállalkozás egyik eredménye „A valóság pedagógiája” című könyv, melyet a Tankönyvkiadó jelentetett meg. A dokumentumkötet a népi kollégiumok sajátos történelmi időszakban született nevelési gyakorlatát kívánta bemutatni. 1939-ben néhány, főleg szegényparaszti származású haladó gondolkodású egyetemi és főiskolai diák a háború árnyékában felismerve közös érdekeiket, megszervezte a Bolyai Kollégiumot. A baloldali népi írók.és az illegális kommunista nárt hatására a kollégium haladó politikai arculatú közösséggé vált. 1942-ben felvették Győrffy István nevét, és autonómiát harcoltak ki maguknak. Ez az első népi kollégiumi közösség határozott elkötelezettséggel kapcsolódott be a haladó erők küzdelmébe. A német megszállás után 1944. áprilisában felfüggesztették autonómiájukat. A fiatalok erre elhagyták a kollégiumot, illegalitásba vonultak és részt vettek az antifasiszta ellenállási mozgalomban. A felszabadulás után az elsők között harcoltak az új, demokratikus élet megteremtéséért. Nagy részt vállaltak a földosztás gyors végrehajtásában, a földművesszövetkezetek megszervezésében, a parasztság felvilágosításában. (Tolna megyében például a földosztáskor dr. Kardos László miniszteri megbízott Győrffy-kollégista volt. Később ő lett az újjáalakított Győrffy Kollégium igazgatója, majd a NÉKOSZ főtitkára 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki a népi kollégiumi mozgalom megteremtéséért.) 1946-ban világossá vált, hogy a fiatal magyar népi demokráciának az oktatásügyben, iskolarendszerben gyökeres változtatást kell hoznia, hogy az új, népi származású értelmiséget megteremtse. 1946. július 10-én a Győrffy István Kollégium felhívással fordult a magyar társadalomhoz a Demokratikus Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom ügyében: „Egy országos mozgalom megindítására szántuk. el magunkat, amely céljául tűzi ki, hogy diákotthonokat és kollégiumokat szervez, hoz létre és épít fel a középiskolák és főiskolák mellett, amelyekben a szegényparasztoknak és a munkásoknak a fiai — tömegesen — anyagi gondoktól mentesen, demokratikus szellemben nevelődhetnek népnük értelmiségévé.” A terv támogatására kérték a kormány, a miniszterek, a pártok és az egész társadalom segítségét. A népi kollégiumokért országos mozgalom indult 1946. nyarán, ősszel már 45 népi kollégium nyitotta meg kapuit. A mozgalom csúcsán 170 népi kollégium működött 10 000 főt meghaladó diáksággal. A népi kollégiumók fő elve az ifjúság közösségi önnevelése volt. önkormányzaton belül, közösségi autonómián épült ez a rendszer, mely szoros összefüggésben volt a környező társadalmi valósággal, a napi politikai aktualitással. Az 1946—1949-ig kialakult új nevelési rendszer lényege a népi demokráciához hű, osztálykötelékeiben megmaradt népi értelmiség felnevelése volt. „A kollégiumi közösségeket összetartó legnagyobb erő a társadalmi-politikai harcban, a közéletben való aktív részvétel volt. Ez adott öntudatot a munkás- és parasztfiataloknak, ez tette küldetéssé számukra a tanulást, ez segített megértetni és elfogadtatni velük, hogy az iskolában, az egyetemen való helytállás nem csupán a személyes boldogulás, hanem a munkások, a parasztok, az egész társadalom érdeke. A népi kollégiumok bizonyították, hogy igazi személyiség for. málás csak a közösségben, a közösségért végzett tevékenység által lehetséges” — írta Gosztonyi János, kollégiumi éveire visszaemlékezve. „A valóság pedagógiája” című dokumentumkötet a „Közösségi nevelés a népi kollégiumokban” alcímet viseli. A közel ötszáz oldalas könyv gazdag anyaggal mutatja be a népi kollégista közösségek életét, az önkormányzás rendjét, a kollégium szellemi életét, kapcsolatát a közélettel és a magyar valósággal. KISASSZONDY ÉVA A költészet emberi értéke Öt kérdés Tornai József költőhöz — Mit jelent (mit ér?) egy iónéi Attila-díj? Tornai József most kapta meg, mások elóbb. Dijaxható-e egyáltalán a költésiét? — A mai magyar lírikusok közül viszonylag sokan kaptak már József Attila-díjat. Természetesen nem ugyanolyan szintű költőket tüntettek ki az évtizedek során ezzel a díjjal. De nincs a világnak olyan díjodaítélő bizottsága, mely mindig csak értéket tüntetett volna ki. Ráadásul minden díj formalitás is, tehát nem érinti se pro. se kontra a művészi teljesítményt. Inkább társadal. mi elismerést jelent olvasók, írók számára egyaránt. — Országos vitaalapot jelent ■ „közérthetáség” problémája. Mi ax álláspontja ebbenf — Nem hiszem, hogy sokra lehetne jutni az ügyben, míg kifelejtjük a huszadik század nagy kultúrbotrányát: az igazi kultúra és a giccsművek közti szakadék tényét. Az értékek olyan mértékben összezavarodtak, hogy ma már olvasók és írók egyaránt szélsőséges módon viselkedhetnek, olvashatnak, illetve írhatnak. Nem hiszem, hogy érdemes volna a szín- vonaltalanság igényeit kielégíteni igazi írónak; de egyúttal azt is tudom, hogy rengeteg az üres mutatvány, amit szerzője versnek, regénynek, novellának nevez. Vannak írók és költők, akik már semmit sem akarnak, mernek mondani, megelégszenek mondattani, formai trükkökkel. elvontságokkal. De vannak — és nagy számban! — olvasók, akik vagy nem olvasnak csak újságot, ponyvát, slágerszövegeket, vagy olvasnak, azonban egyáltalán nem tudnak választani irodalom és irodalmon kívüli versek, regé.- nyék között. — Az előbbi kérdésből köveik» Zik: mi építhető a költészetből hétköznapjainkba! — Minden és semmi. Ez annyira esetleges és személyes hajlamoktól, képességtől függ. hogy törvényszerűségéi nemigen szabhatunk. Általánosságban azonban a költészet, persze nagyon közvetve, kialakítja a dolgokhoz való viszonyunkat Lassan átalakíthatja egész világlátásukat — Magyarország „költö-nagyha* (alom”. Tudna-e olyan szempontokat mondani, amelyek kiválaszthat tóvá teszik a „legjobbakat"? — Szempontok ez esetben, azt hiszem, nincsenek. Csak a hozzáértők huzamosabb időn át kialakított értékrendszerére adhatunk. • Ha húsz-harminc éves távlatban a hozzáértők még mindig erre vagy arra a költőre adják lé szavazatukat, nem nagyon kételkedhetünk abban, hogy az illetőJB maradandó értékké nőttek. •- Akik közelebbről ismerik To» női József költészetét — az emberi teljességigény és ennek megváló* sítnatatiansága közötti szakadéko! látják igazi hajtóerejének. Ilyen alapvető ellentmondást lehet-« bosszú távon költészetté „emelni"? — Azt hiszem, csak hosszú távon lehet, minthogy ez az ellentmondás az emberi lét alapvető ellentéte. Enélkül semmiféle kultúra nem volna. Eszményeink, céljaink és meg. valósításuk dialektikája, feszültsége, gyakran tragédiáját ez az emberi történelem, művelődés. gondolkodás belső, úgynevezett emberi tartalma, de azt is mondhatnám: értelme és értéke. DEVECSERTZOLTÁN SELMECBÁNYA látképe A hegygerincről a mélybe pillantva hirtelen kitárul a táj. A hullámzó vidék egyértelmű, emberhez méretezett, s inkább az otthon örömét kínálja, mint a földben rejlő kincs utáni sóvárgást, ami. a hajdani bányatulajdonosok Szívét* betöltötte. S most, miután a föld mélye már odaadta minden kincsét, amit csak adhatott, egyszerre ahhoz a képhez hasonlít, amilyennek egy boldogtalan festő önfeledt perceiben látta. A festő, akinek őrültsége égi sugallata azt mondta, hogy nagyobb lesz, mint Raffael, Csontváry Kosztka Tivadar, itt állt meg a hegygerincen, 1902-ben, Innen nézett le a mélybe, ahol a város várta, hogy örök életet nyerjen a vásznon, melyen valóságból és képzeletből újra épülnek falai; még az, ami, de ugyanakkor más is, mert a felismerhető és azonosítható mögött egy másik valóság él, önmaga modelljeként. Nem a való, még csak nem is annak égi mása, mert a valóság topográfiaiig is ellenőrizhető elemeiből a teremtő képzelet alkotta újjá, a festő egyszeri törvénye szerint, s éppen ezért örökérvényűen. Csak egy 'pillanat az egész; a mélyben a legendás város, a múlt tapintható emlékeivel, de innen . a magasból nézve nem tud szabadulni a Csontváry- kép igézetéből; pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Végigjárjuk a várost, a he- ivi történelem még őriz neveket, amelyek viselőit csak hajdanvolt tulajdonuk idézi, mert a Fritz, Rubigall, Belhá- zy, Hellenbach uraságok régen elköltöztek, s házuk is elfeledte titkát és gazdagságát, ahogy elveszejtette féltve őrzött aranyát is. Ami megmaradt, titoktalanul állja az időt, vastag falakkal, konzervált műemlékként, gótikus, reneszánsz címkével, s egy-egy bolthajtás, kecses kapu, a várfal maradványa bölcs közönynyel viseli el a mindig siető turista és a módszeresen dolgozó műtörténész fürkész tekintetét. A város itt a mélyben, műemlékeivel, pazar Szentháromság-szobrával, Szent Katalinnak szentelt templomával, vagy a várral, tulajdonképpen kevesebb, mint ami abban a másik valóságban, ami a hegygerincről lepillantva a boldogtalan festő látomásában kél újra meg újra életre. Itt mindenre címkét ragaszt az emlékezet: a Szentháromság-szobor 1764-ben készült, nem előbb és nem később, a Szent Katalin templomot 1491-ben építették, a Kálváriát 1744-ben. Szolgálhatunk még adatokkal. A múlt század végén 360 kilométer hosszan nyúltak el a bányák alagútjai s a kincstári érczúzók évenként 40o kiló aranyat és 15 000 kiló ezüstöt termeltek. Nemcsak a múlt században, Jóval előbb, már a rómaiak is... de hát csaknem minden város története így kezdődik. S van még valami, ami legalább ennyire fontos. 1902-ben itt járt egy festő, bizonyos Csontváry Kosztka Tivadar, megállt a hegygerincen, hogy örökül hagyja ránk a várost. Minden a helyén van: a Kálvária, a vár, még a Nagyboldogasszony templom is, annak pedig semmi jelentősége nincs, hogy a mellette lévő egykori piarista kolostorból azóta művelődési központ lett. Csak a kép előterében álló három nőt (egyiknek most már mindörökre gereblye van a vállán), nem találom sehol. PODOLINI KÍSÉRLET Podolin csendes és jelentéktelen. És felejthetetlen. „Az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben,” s a kendős öreg asszonyságoknak is nyilván így idézték anyjuk, öreganyjuk idejét. Podolin- ban mindig .abban az időben” történt valami, azóta viszont megállt 'az idő, s ami ezt a régmúltat őrzi, inkább ábránd, mint valóság. Krúdy álma, hogy pontosak legyünk, elképzelt gyerekkorának emléke, melynek elmosódott rajzán csak a piaristák templomának kettős tornya volt valóság. Nem is igen lehetett több. Krúdy mindössze három gimnáziumi osztályt járt a piaristáknál, s ez a három év később. az emlék fénytörésében, mindig mást mutatott, szerelmet, szépasszonyokat, kísérteiét, Szlabóczki takács. ingerlő feleségét. Híres kézművesek laktak itt, fafaragók, gubakészítők, takácsok, itt rejtőzött a bécsújhelyi hóhérpallós elől menekülő Rákóczi, azoknál a piaristáknál, akiket Lubomirski herceg telepített ide 1600 táján, s akik a gótikus templom közelében építették fel szép barokk templomukat. Nagyon öreg egyházfi kormányoz bennüket át a gyerekzsivajtól hangos udvaron, s magyarázza a templom megmaradt kincseit, a sekrestye festett bútorait. Az öreg egyházfi nyugodtan elmehetne főhősnek egy Krúdy- novellába, biztosan kiderülne róla, hogy előtáncos volt a késmárki bálokon, s telente, mikor farkasok vonyítottak az erdőkben a nyugtalan Szindbád társaságában röpítette a csengés szán a behavazott úton. Ez Podolin valósága, hozzá kell álmodni azt, ami soha nem volt, ami Krúdy életműCsányl László: Tájak, városok vének jelzésszerű díszlete csupán, de amiből mégis egy világ épült fel. , 1 Parolázunk az öreg egyházfival, megnézzük még a régi templomot is, körbejárjuk a pártázatos harangtomyot, s ődöngünk az időtlen főtéren, amely csak emlékezni tud. Arra, ami volt, s még inkább arra, aminek nem lehetett tanúja, . mert csak a képzeletben él, Krúdy lapjain, talán, az idők végezetéig. kísértetjárAs NAGYÖRÖN Nagyőr — Késmárk és Podolin között — mint a neve mutatja, valóban őrvár volt, székely és kabar határőrök lakták, majd a titokzatos templáriusok ’ kapták meg, akiknek komor történetéhez Jókai képzelete is tett valamit. A milites templi egyházi lovagrendet jelentett, s kezdetben oly szegények voltak, hogy két lovag ült egy lóvon, amint a rend címere is mutatja. A Szentföld védelmére fogadtak szegénységet, szüzességet és engedelmességet, de közben annyi kincset raboltak, hogy gazdagságuk gyanút keltett, s annyi gonoszság, titkos bűn, fekete misék véres vádjai tapadt nevükhöz, hogy Szép Fü- löp francia király rpáglyára küldte, akit csak elfogathatott közülük, míg végül a pápa feloszlatta rendjüket. A nagyőri templáriusok bűneinek nyoma sem maradt, ami ma is látható, azt egy derék humanista építette, bizonyos Horváth-Stancsics Gergely, a XVI. század végén. A kastélyt később a Thökölyek bírták, majd újabb száz esztendők múltával egy kisfiú bolyongott a komor falak között, akiről az újkori legenda azt beszélte, hogy cigányok rabolták el, s éveken át velük rótta az utakat. Ebből persze semmi sem igaz, mert Med- nyánszky László mindig egyedül rótta az utakat, a Kárpátokban és egész Európában, s közben rajzolt, festett, mert csak abban a világban volt igazán otthon, amit ő teremtett vonalakból, színekből. S egy másik árny, emennél Jóval fakóbb, Czóbel Istváné, aki Mednyánszky rokona volt, s a reménydús Justh barátja, aki német nyelven írta meg roppant művét Die Genesis unserer' Kultur címen, aminek szerzője szándéka szerint meg kellett volna váltania a világot, de amit azóta sem olvasott senki, ki tudja miért? „A házban egy térdnadrágos, mókusképű, evetfürgeségű öreguracska lakott ” — hogy ismét Krúdynak adjuk át a szót, de akiről csak azt derítette ki, hogy „testvérbátyja ama Czóbel Minka nevű költőnőnek”. Az erre bolyongó Krúdy urat érthető okokból jobban érdekelték a podolini takácsnék vagy a késmárki lupanár kertészkedő örömhölgyei, mint a mókusképű öreguracska, aki reményében csalódva már csak a múlt kísértetei között élt, maga is kísértetté válva. Amyá is mellékes és jelentéktelen, akár beállhatna templárius barátnak is a még mélyebb múltba. Mert az elhanyagolt parkban Mednyánszky emléke leng a tavaszi szélben a nagyon öreg fák között, szinte ott áll egyik képe mögött, amit most a képzelet hív elő a félfeledésből: a szép harangtorony a hegyre mutat, a Bélái-Tátra titokzatos csúcsára, melynek fehér szépsége emlékezve csillog a tavaszi fényben. Mehetünk is tovább, barátaim. 1975. május 1L
