Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-31 / 126. szám
I I Villanások a tavaszról e r A 83 esztendős öregasszony február közepén végigjárta a szomszédokat. ■— Megúntam' nézni a foltos falakat — mondogatta. A mesterek március közepén nekiláttak a régi-régi ház újra vakolásának. Ez már múlt idő. A százéves, vert falú házon új, vidám, eleven színű vakolat virít. Juli néni esténként kiáll a kapuba, görbebotjára támasz, kodik, figyel. Lábánál kivénült kutyája ül. Emberek robognak el előttük. Juli néni hátrább lép, teret hagyva a sietőknek, All és néz. Udvarának körtefájáról virágillat száll, arcát a nap próbálja konokul és. újból barnára sütni. o Hetente járok Budapestre. Metropolisnak, akár nagyvárosnak is mondjuk, mégis, mind több a? ismerős. Szállóm környékén, a Kodály-kö-. röndön járva ismerősöket köszönthetek. így Samu bácsit, a töpörödött, összeaszalódott, nyugdíjas MÁV-főfelügyelőt.. Nemrég ismét találkoztunk. Az öreg messziről kiáltott: <— Jöjjön galambot etetni! f — Nincs mivel. — Nincs? Idenézzen! -J, kopott kabátja zsebéből szalvétába csomagolt kenyeret vett elő. Süt, perzsel a nap. Tikkad- tan szállnak mellénk a betontenger vitorlásai, a Városi galambok. (Vajon láttak-e zsendülő vetéseket, repültek-e végeláthatatlan sorokban bő termésű zöldborsótáblák felett?) Samu bácsi kenyeret csippent, s dobja. Egyre több a galamb. Autó fékez, férfiak gépeket pakolnak róla. —- Tavasz van, Ilyenkor így 6zokták, — mondja Samu bácsi a fűnyíró gépeket berreg- tetők felé. Az öregember zihálva, sípoló tüdővel szívja magába a mezőket, erdőket, hegyeket, dombokat idéző fűillatot. Vajon melyik tavaszra gondol? Egyáltalán, gondol-e valamire? Jó napom van. Szép és jó minden. — Gyanús vagy, — mondja főnököm — gyanús vagy nekem. — ujjával megfenyeget és nevet hozzá. Jó. A város túlsó végére megyek ma, — soha jobbkor. Ragyog, virít a nap. Útközben megnézem a százszor- ezerszer felfedezett szekszárdi parkot, gyönyörködöm a virágokban, a fák árnyékában meghúzódó, leheveredésre csábító fűben. Oda van a téli álmosság. Nincs szabad hely a park padjain, a színes napernyőkkel felszerelt presszó teraszán. Úgy érzem, hirtelen, hogy a ragyogó napsütésben megsokasodtak a csöppnyi gyerekek, a tityegő-totyogók, vagy a kocsiból ágaskodó apróságok. S még hogy ők! De hány és hány kis társuk követi őket rövidesen. Többen vannak a leendő kismamák is, a várakozó, bizakodó majdani édesanyák. o Ez Is a tavaszhoz tartozik: Tapasztalom, olvasom, látom, hallom, hogy az év legszebb hónapjaiban megsokasodnak a balesetek. Gondolatban végleg elbúcsúzom ismerősöktől és ismeretlenektől. Magamban meggyászolom Istvánt, a háztömbszomszédot és hároméves kisfiát, aki nemrégen cukorral kínált házuk előtt. — Ugye jó, bácsi? — kérdezte, s cuppantott hozzá. (Előttem vagy kisfiú, látom csillogó, bogárfekete szemedet, hallom kedves, gyerekes cuppantásodat.) Azután, ahogy nő a meleg, úgy térnek vissza menetrendszerűen á vízi balesetek is. Olvasom:, egy tizenhat éves lány valahol a Tiszába fulladt, másutt vidám csónakázók. Ez is tavasz. S lehet-e újat, okosat mondani? Kérdezni tudok: hány baleset, hány tragédiával végződő autózás, motorozás, csónakázás kell ahhoz, hogy észretérjünk, óvatosabbak legyünk és jobban vigyázzunk egymásra? Miért fogjuk fel magától értetődőnek azt, hogy országosan átlagban tíz-tizenkét horfitár- sunk veszíti életét a hétvégeken közútjainkon? Vagy figyelmeztetésből semmi sem elég? e Szegény István bácsi. Sajnálom is, csodálom is. Két éve operálták, nagy beteg. De amióta pihennie kellene, — nem nyugszik. Lesi az elfoglaltságot, a boltba menést, a szomszédok óhajait — sóhajait. A tavasz kezdetén nagy munkába fogott. Domboldalra épült házuk kertjét teraszosra alakította át, a szomszédok csodálatára. — A talajeróziót meg kell állítani, — mondta magyarázóig. Négykézlábra roskadva, csúszva-mászva hordta — formálta a földet. — Mit gondol, hova vezet ez, István? — kérdezi a szomszéd öregasszony. István bácsi nyögve felegyenesedik, kis ideig vár. — És az jő, amit maga csinál? Naphosszat ül az erkélyen, mozdulni alig látom? Hogy bírja ki, ilyen szép tavaszi időben? Az öregasszony visszahúzódik várába, leereszti lakása redőnyeit. István bácsiig kanyarog a tavaszi díszbe öltözött, megfiatalodott akácfák illata. o Vasárnapok. Második emeleti szomszédom kihever az erkélyre, s birkatürelemmel viseli, amíg két pöttömnyi lánya hasán ugrabugrál. Szomszédom arca nyugodt, egész lényéből kiegyensúlyozottság árad. Másik ismerősöm kirándulni készül. Ételt, itált pakol a Zsiguli hátuljába, s feleségét unszolja, sietni akar. Jön az asszony. Kosárban gyönyörű angóramacskát hoz. Mielőtt szokott helyére tenné a pedigrés állatot, plédet terít a hátsó ablak előtti részre. Most indulhatnak végre. Ételszagok. Vasárnap dél- előttökön megszaporodnak a kellemes illatok, a sült húsoké, rántott szeleteké, pörkölteké, gőzölgő húsleveseké. Megsokasodnak a vasárnap délelőtti sétáról jövő férfiak is, akik fehér papírba csomagolt süteményeket, újságokat, párás sörösüvegeket visznek haza. Hat villanás a tavaszról. Lassan nyár van. 1975. tavasza is az emlékekben él tovább. VARGA JÓZSEF GumicsoTes forgalomszámlálás a közutakon A Közúti Közlekedési Kutai tőintézet irányításával nagyszabású, az ország valamennyi fő- és mell^kútvonalára kitér-, jedő forgalomszámlálás kezdői dött. A nagy apparátust és a sok mérőműszert igénylő akció adataiból levonható követi keztetések alapvetően segítem nek majd a következő évek, év^ tizedek közútfejlesztési programjának összeállításában, aa autópályák építésének ütemezésében. A forgalomszámláló automai ta berendezések az utakon el- helyezett egyszerű gumitömlős érzékelővel mérik a rajtuk ke* resztülhaladó járművek tengem lyének számát. A forgalomé számlálást azonban sok helyen akadályozza, hogy felelőtlen személyek megrongálják, aa automaták érzékelőjét. A KPM ezért kéri a gépjárművezetőket, hogy segítsed nek megóvni a berendezéseket, hiszen rongálásukkal; vagy eltulajdonításukkal a népgazdaságnak kárt. a közlekedés szakembereinek pediíj gondot okoznak. , ■—— i Földi utazásra hívja a Szptnyik! üt év alatt több, mint 100 000 vendéget fogadott a Rosztow Velikij nemzetközi ifjúsági turista- tábor. Megfordultak itt a Szov<- jetunió minden részéből, Bulgá«j riából, Magyarországról, Csehszlovákiából, Lengyelországból; Kubából és számos kapitalista országból érkező fiatalok. A tájbor a Szovjetunió európai részének középpontjában épült. Az üdülés alatt a fiatalod megismerkednek az ősi orosa építőművészet emlékeivel, felkeresik Uglics, Pereszlavl-Zalessz- kij, Zagorszk, Szuzdal, Vlagyimir városokat — az orosz történelem megannyi érdekes színhelyét A Szputnyik szovjet ifjúság« utazási iroda kitűnően felszerelt üdülőkkel és táborokkal rendelkezik a Krímben, Kaukázusban, Baltikumban és Kárpát-Ukrajná* ban. Kőrútokat szervez a turisták kívánságainak figyelembevételével., 18. Krisztina többé nem szólalt meg. Néhányat rebbent még a szeme, aztán megnyugodott. Tószeghy felállt a halott lány mellől és a szülőket kereste. Azok még mindig a vizes hordók mögé bújva reszkettek. — A lányuk! Nem értik? Meghalt Krisztina! — És nemsokára mi is követjük őt — szólalt meg Erzsi. — A szomszéd házban lévő németek biztos meghallották a lövöldözést — Végünk van! — sikított Melanie. — Maguk a hibásak, mert maguk lőttek rájuk. — Ettől nem kell félni. A németek valamennyien lebújtak a csatornákba, így próbálnak elmenekülni a hegyek felé. Ezalatt Simó és Rózsi a földszinti lakásokból kihordott bútorokkal eltorlaszolta a pince szellőzőjét. Tószeghy megrúgdosta a pince vasajtaját és németül kiabált be: — A német csapatok elmenekültek. Maguk foglyok, de semmi bántódásuk nem lesz, ha a kinyitott ajtó résén kiadogatják fegyvereiket. _A felszólítás úgy látszik kijózanította a németeket, mert a szűk ajtónyíláson sorra dobálták ki géppisztolyaikat Utána újra rájuk zárult a nehéz vasajtó. Közben visszaérkezett Simó. Tószeghy odalépett hozzá: — Nos, kedves Simó úr, most már dönthet a sorsom felől. — lassan megfordult és leült a halott Krisztina mellé. —- Álljon fel — kiáltott rá Simő. — Azonnal szerezzen egy civil ruhát, .mert ha az oroszok ebben a mundérban megtalálják, hiába magyarázom nekik, hogy magának végül is azért megjött az esze. A magyarázkodás már csak azért is nehéz lenne, mert bár egy nyelven beszélünk, egy szót sem tudok oroszul. — Ne haragudjon Simó úr — felelte Tószeghy. — Én ezt nem tudom megtenni. Nem öltözöm át civil ruhába. Annak idején esküt tettem arra, hogy... Simó elvörösödött: — Én marha! Sejthettem volna, hogy a maguk fajtája nem változik. Hát így is jő, Tószeghy testvér. Most pedig induljon előttem!... Gyerünk! — Rózsi, nyisd ki a fogolypince ajtaját! — dobta oda a kulcsot a lánynak. Rózsi látta, hogy minden vita hiábavaló lenne. Kis rést nyitott az ajtón. Simó fegyvere az ajtónyílásra irányult. — Lóduljon a testvéreihez — mondta Tószeghynek... — Csak egyet kérnék — fordult a zászlós Rózsihoz. — Temessék el Krisztinát!.- — Aztán belépett az ajtón... — A pincéből senkit ne engedj ki. Akárhogyan könyörögnek is — mondta Simó. — Én kimegyek az utcára. Három házzal odébb, állítólag már oroszok vannak... Rózsi bement a pincébe. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Rózsi béketűrően hallgatott. Csak akkor mozdult meg és emelte fel a fegyvert, ha valaki az ajtóhoz közeledett. Kögben odakint besötétedett. Február 12. napja volt. Egy lövés sem hallatszott, a csendet csak a ház pincéjébe zárt katonák dörömbölése törte meg. — Engedje ki. őket, hadd meneküljenek... Azok is emberek — mondta az egyik lakó.™ Rózsi nem felelt. De elhatározta, hogy ha alkalma nyílik rá, Tószeghyt kiengedi. Simó nagyon dühös lesz, de nem baj... Kemény ember ez a Simó — gondolta Rózsi —, csak tévedhetetlennek hiszi magát. Igaza van a nagy igazságokban és ettől úgy elvakul, hogy nem tud a részletekre felfigyelni, ' Rózsi gondolkozva né2te a lakókat és közben magában Simóhoz beszélt: — Ide figyelj te nagyokos! Ezek itt az ellenségeink — ahogyan te nevezed őket De gondoltál-e arra, hogy ezek megmaradnak. Velük kell tovább is élnünk és nem csukhatjuk valamennyit börtönbe. Te meg el akarod vadítani valamennyit, még azokat is, akikben látszik valami hajlandóság, hogy vagy gyávaságból, vagy őszinte kedvvel, segítsenek.... Rózsi tudta, hogy mindezeket soha nem tudná hangosan elmondani Simónak. A férfi határozottsága, beléfojtotta volna a szót. Az utcán újra kelepelni kezdtek a fegyverek. Hosszú sorozatok ugattak, aknák robaja rázta meg a házat. — Kezdődik! — csillant fel Melanie szeme... — Tudtam, hogy visszajönnek. — Jönnek a nyavalyát! Három házzal odébb már az oroszok vannak. A németek a csatornákon át akarnak kitörni a budai hegyek felé.., — Ezt szeretné maga! — sziszegte gyűlölettel a nő. — Én is azt hiszem, hogy az oroszok jönnek — mondta Rozgonyi. — Fel kellene készülni rá... Arra” gondoltam, hogy... A mondatot nem tudta befejezni. A folyosón nehéz léptek döngtek és a kanyarban megjelent néhány 'katona. Porosak, kormosak voltak, egyiküknek vérzett az arca. Hamarosan feltűnt mögöttük Simó. Épp olyan sapkát viselt, mint a katonák: szőrmés volt és egy vörös csillag fénylett rajta» • Simó Eötvösék pincéjének az ajtajához lépett. Kinyitotta az ajtót: — Tovaris... Itt.. Nyemcí™ A németek, a nyilasok riadtan lestek kifelé. Csak Tószeghy ült Krisztina ágyán és fel sem nézett. Az oroszok “kihajtották őket a pincéből. Tószeghy utolsónak lépett ki az ajtón. — Nem hiszem, hogy valaha is találkozunk... — szólt Rózsihoz. — Mindent köszönök magának Rózsika... Rózsi szeme könnyes lett. Furcsa látvány: égy síró nő, amint még mindig határozottan markolja a géppisztolyt. — Ez az a lány. akiről meséltem — fordult Simó az egyik katonához. A katona szovjet egyenruhát viselt, de magyarul beszélt: — Derék... Azért most már leteheti azt a fegyvert — mondta mosolyogva. Két fiatal szovjet katona összeszedte a németek fegyvereit és felvitték az udvarra. — Mi kimehetünk? — kérdezte Weivoda. — Nyugodtan — felelt a szovjet egyenruhás magyar. — Kéremszépen — lépett hozzá Weivoda. — Nem kan- hatnánk valami írást arról, hogy ez a ház miiven hősiesen viselkedett. Mi német és nyilas fovlvokat ejtettünk... A többiek is előbúitak a pincéből. Rozgonyi odalépett a katonához: — Doktor Rozgonyi — nyújtotta a kezét. (Folytatjuk) __J
