Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-13 / 110. szám
lifts # A harcmező közepén |É£É^ , $ - % ä- Éjt§ í v ■*&*% S && I-- -í -^«* $ ■&'#* « ^ Ä» ■ ■ :- '•■■.;■ " v- ' : ;' " ■ : ■' S • ■ ■■ • M ■■:■:. . r ■■: V :■■ m Átkelés a szovjet és a magyar műszakiak által közösen' épített pontonhídon. Holnap lesz 20 éve, hogy megalakult a Varsói Szerződés. Erre emlékezve közöljük ezt a riportot Ä néptelen harcmezőn járok. Semmi jele annak, hogy ez a terület rövidesen a testvéri hadseregek közös hadgyakorlatának egyik helye lesz. Egy félholdnyi terephor- pasz peremén huzalkötegbe botiok. — Vigyázat? — kiált rám valaki szlovákul. — Felrob-. ban! A dombhajlat gerincén fej bukkan elő a fű közül, a mesterien álcázott fedezékből. ! Beugróm melléje. Megismerkedünk. A kemény szorításé, magas termetű, göndörszőke fiú Jenda Albrecht harcos. A csehszlovák műszaki katona két-három hektárnyi terület robbantási felelőse. A közös hadgyakorlat küszöbönálló mozzanatához a tüzérségi tüzet és a bombabecsapódásokat imitáló berendezés egyik kezelője. Körös-körül robbanótestek lapulnak a földben. A huzalkötegek megrántása után azonnal bekövetkezik a detonáció. Irigylem Jendát. Innen, a harcmező közepéről nézheti végig a1 küzdelmet Én pedig a többi újságíróval együtt madártávlatból, a kijelölt magaslatról .„ — Nem maradhatnék én is itt? — kérdezem félig szlovák, félig orosz nyelven. A katona a vállapomra sandít: — így? Leveszem a zubbonyomat, sapkámat és az árok aljára dobom. Zöld ingünkben deréktól vállig egyformának látszunk. — Csak aztán meg ne ijedjen! — figyelmeztet Jenda. —■ Fölöttünk mennek át a csehszlovák harckocsik! És itt robbannak ... Szavait elnyeli a felettünk elzúduló repülőgépek morajlása. Jenda szakavatottan rángatja a különféle színű huzal- kötegeket A bombaimitációk mennydörgés erejével robbannak körülöttünk. Ezt követi a rakéta- és tüzérségi tűzelőké- szítés. — Van gázálarca? — kjált a fülembe Jenda. — Lehet, hogy vegyicsapást kapunk! Megrökönyödve intek nemet. Vegyicsapást? Még csak az hiányzik! Igaz, gyakorlaton vagyunk, mérges gáz nem várható. De a gyakorló vegyianyag sem éppen kellemes. A szemet, torkot maró, szúrós füst... Könnyelműség volt a harcmező közepére jönnöm. Mégiscsak jobb lenne— Késő! Kelepcébe jutottam! A szélrózsa minden irányából szűnni nem akaró, heves robbanások tűzbokrai zárják el az utat. Nincs menekvés! — Húzza be a fejéti — kiált rám Jenda. Máris a nyakunkon a támadó rózsaszínűek hadrendje! Néhány méternyire fedezékünk előtt csehszlovák felségjelzésű harckocsik bukkannak elő a por- és füstgomo- lyag mögül. Egyikük — szün- i telenül tüzelve — egyenesen ‘ felénk tart. Lánctalpai fenyegetően csattognak a sziklás talajon. Jenda megragadja a karomat és a fedezék aljába ránt. Egymásba kapaszkodva, lélegzetvisszafojtva lapulunk. A harckocsi dobhártyarepesztő morajlással csörtet át felettünk. Kődarabokat, földet, port és fojtogató fekete füstöt zúdít ránk. A rózsaszínűek hadrendje tovazúdul felettünk. Lassan felocsúdunk, leverjük egymásról a földet, a port. Megnyugszom. De mögöttünk újabb fenyegető dübörgés. A Lengyel Néphadsereg rohamlövegeinek csoportja közeledik. Odafent szakadatlanul köröznek a harci gépek. Északkelet félől, a legtávolabbi domhajlatok gerincéről porcsíkok ereszkednek alá. — Jönnek a zöldek — állapítja meg Jenda. — Harckocsioszlopok. — Most következik az igazi csetepaté! Ezekre a harckocsikra várnak a lesállásokba húzódott rohamlövegek... Csakhogy tőlünk jobbra, jókora területen egyetlen löveg Ezalatt Budán a tyúkszemvágóból lett városparancsnok az ejtőernyővel ledobott láda kitüntetés szétosztásán fáradozott, de a testvérek többre becsültek két ezüstkanalat, mint tíz vaskeresztet. Mindez 1945 januárjában történt... A ház, amelyről e történetben szó lesz, ma is ott áll a budai Duna-parton. A háború sebeit már régen begyógyították rajta. Lakói részben kicserélődtek, meghaltak, vagy nyugalomban megöregedtek. A harminc esztendő alatt megfakulnak az emlékek és a tegnapi apró sérelmek már talán fájóbbak, mint ez az őrült néhány hónap. És talán már senki sem gondol Rózsira, Eötvös háziúrék alföldi cselédlányára, e történet hősére... • Rózsi tíz évvel azelőtt. 1934 őszén került Pestre. Eötvösék 1975« május 13. egyik vidéki birtokán élt özvegy apjával. Húszéves volt, amikor Eötvös Zsolt felhozta pesti háztartásába. Apja nemsokára meghalt. Rózsi egyedül maradt a világban. — Én már csak a méltósá- gos úrnál maradok, amíg el nem tetszik zavarni, de akkor meg a Dunának megyek — mondta, amikor a temetés után visszajött Eötvösék pesti lakásába. — Ne félj, ha megbecsülöd magad, nálunk öregedsz meg — mondta a méltóságos úr. Rózsi sírva csókolta meg a kezét. A méltóságos úr még aznap éjjel viszonyt kezdett vele. Rózsi ezt is teljesen rendjén valónak találta. Hamarosan a méltóságos asszony is tudomást szerzett a dologról. Egy éjjel benyitott a cselédszobába, amikor a méltóságos úr éppen odabent volt. Másnap reggel Rózsi nem mert kimozdulni az odújából. Reszketve vacogott az ágyában. — Mi van a reggelivel? —' nyitott be a méltóságos asz- szony felháborodva. — Méltóságos asszony... én.ü — Nem tűröm, hogy henyéljen! — pattogott az asszony, majd letett egy kis sztaniolba göngyölt csomagot az asztalra. — Mától ezt a szappant használja! A méltóságos úr borzalmasan utálja a mosószappan szagát — mondta — Afljon csak fel! — parancsolta aztán. Rózsi reszketve engedelmeskedett. Csak egy prusz- lik volt rajta. — Vesse le az ingét! — parancsolt a méltóságos asszony. szolgálta a reggelit. Eötvösné Vidám volt. — A méltóságos úr zsemléjét kicsit meg kell pirítani, ügy szereti — mondta anélkül, hogy a lányra nézett volna. Ekkor Kriszti, Eötvösék kislánya nyolcéves volt. Rózsi imádta a kislányt, pedig az Rózsi kibújt az ingéből. Az asszony figyelmesen szemlélte a lány izmos, egészséges tes- * tét. — Felöltözhet — mondta, és szó nélkül kiment. Rózsi tíz perc múlva fel-. nem sok okot szolgáltatott rá. Nyűgös, nyafka kölyök volt. Állandóan gonoszkodott Rózsival, láthatóan élvezte, hogy a lány minden szavára ugrik és nem tud olyat kitalálni, amire ne azt mondaná; sincs. Azon a résen viszonylag könnyen áttörhetnek a zöldek. Nyugat felől, az erdő mögül eddig nem hallott pro torzaj köti le a figyelmemet! Hatvan-nyolcvan méternyi ma, gasságban óriási helikopterek népes köteléke közeleg. Oldalukon szovjet felségjelzés. Hatalmas motorjaikkal forgó-» szelet kavarva zúgnak át fe-; lettünk. Lejjebb ereszkednek. Mit akarnak? Hirtelen ajtó nyílik a lebegi gépek hasán és az óriás helikopterek potyogtatni kezdik a harckocsi elleni aknákat. Percek alatt befejezik a műszaki zár telepítését. A dombhajlatokról lezúduld porfolyamból kibontakoznak a zöldek harckocsijai. Szétbontakoznak, s egyre gyorsuld ütemben törnek előre. A ro«> hamlövegek tüzet nyitnak rá-: juk. A harckocsikat támogató} vadászbombázók vészjósló vij-» jogással vetik magukat a n>- hamlövegekre. Ádáz bombaverés. Éles fájdalom hasogat-» ja a dobhártyámat. Talpam alatt szüntelenül remeg se föld. Torkomat lőporgáz fojto-t gatja, szememet füst marja. A fegyvereknek és a mozgd i harci technikának ebben a gigászi összecsapásában, ebberl az acél-motor-robbanóanyaiS kakofóniában egyszeriben szín- í* re lépnek a Magyar Néphad-* :'f- sereg páncélozott szállító har- í-| ci járművei. És láthatóvá vá-t'ít lik az ember. A harci jármű- fi vek oltalmában magyar és» % csehszlovák katonák rohamoz- % nak gyalogszerrel. Minden te—- l? kintet rájuk szegeződik. Hirte-; || lenjében nyilvánvalóvá válik£d¥ hogy nem a félelmetes technikai eszközök, hanem a „ha: poklában küzdő, gondolkodik^ okosan, bátran cselekvő kato-'J* nák a főszereplők. Azok, aküa|# az imént kiszálltak a harcit Jfe járműveikből, és azok a „lát-jj® hatatlanok” is, akik az acél-jw. szörnyek százait, ezreit ural-' ják, irányítják és biztos kézzel í győzelemre vezérlik. AzokJ akik összefogott erővel oltalmazzák testvéri országainknál peinek békéjét, biztonságát. A „harc” égen és földön, St szélrózsa minden irányában egyre hatalmasabb erővel tom- boL Bertalan István Béla i — Igenis kisasszonyka, ÜJ Máris... Kriszti fölényét nagybani emelte, hogy Rózsi még ol- vasni sem tudott és tisztelettel nézte, amikor Kriszti pa- cás, szamárfüles füzeteibe rótta leckéje sorait. Eötvösné így jellemezte Ró»; zsit legjobb barátnőjének: — Főnyeremény ez a lányi Utópista regényekben szerepelnek olyan robotgépek, amelyek képesek az embert pótolni. Nos, ez a lány nem ember, hanem egy ilyen gép. Minden háztartási munkát elvégez, ráadásul megkímél Zsolt idétlen közeledésétől is. És még csak féltékenynek sem kell rá lennem. Kár, hogy nem volt meg akkor, amikor Kriszti született. Talán azt is megszülte volna helyettem — mondta és időnként aprókat kacagott. — És ha beleszeret? — kér-' dezte a barátnő. — Nevetni fogsz? Zsolt máris szerelmes belé, de nem tudja! Azt hiszi, ez is olyan szerelem, mint amit a legújabb világvevő rádiója iránt érez. Rózsi neki használati cikk. Kényelmes, lehet hogy érti a dolgát, mindenesetre házon belül van, így nem keveredik ostoba kalandokba... Szívem, egy ilyen liba, a legnagyobb ajándék az úri háztartásban... Rózsinak sohasem jutott eszébe, hogy lázadjon a sorsa ellen. Talán a legnehezebb Volt megszokni, hogy Eötvös az éjszakai látogatások során azt követelte, hogy tegezze: — Bánj velem úgy, mintha egy baka lennék. Tegezz! Üss pofon!... (Folytatjuk!
