Tolna Megyei Népújság, 1975. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-20 / 67. szám

A kongresszusi munkaverseny legjobbjai Tengelie-Szolőhegy A tavaszi munkák dandárjában Ä Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Válla­lat száz szocialista brigádja között az egyik legjobb a Gorkij brigád. Jó munkával az elsők között végeztek a kongresszusi munkaverseny első fordulójában. Hogyan él, hogyan dolgo­zik egy ilyen kollektíva? Er­re kerestük a választ. Először a brigádnaplójukat mutatták. Nem volt díszkö­tése, nem ragasztottak, raj­zoltak az oldalakra színes ké­peket. Az évek során végzett munkáról, eredményekről szó­ló sorok sem rajzolt gyö­nyörű betűkből álltak. Az új könyv első bejegyzé­se: A brigád elhatározta, a szocialista címért versenyez. A dátum: 1972. január 10. Akkor már nyolc éve dol­goztak együtt. Ezt követte a többi pár so­ros tudósítás. Társadalmi munkáról, politikai oktatásról, véradásról, meg hogy segítet­ték valamelyik társuk csalá­di házát felépíteni. Aztán azt örökítették meg, mikor a bri­gád kiváló címet kapott. S követték ezt az újabb társa­dalmi munkáról, vetélkedők­ről, közös összejövetelekről hírt adó sorok. Az értékelés, melyet már a vállalat vezetői készítettek, ar­ról szól, hogy az összeková- csolódott gárdára mindig le­het számítani. Bízhat, és bí­zik bennük a vállalat vezetése, de számíthat a brigád többi tagjára mindegyik brigádtag is. Itt valóságban él a jelszó: mindenki egyért, egy minden­kiért. Teljesítményűk éves átlag­ban 140—145 százalék között mozgott, folytatódnak az ér­tékelő sorok. Igazolatlanul nem mulasztott senki közülük, s fegyelmi, de még figyel­meztetés sem volt a brigád­ban. Az embereket az üzem- ndvar végén, a lakatosmű- helyben találjuk meg. Már akii Szekszárdon vannak. Mert a 14 tagú brigád fele Veszprémben építi a KÖGÁZ irodaházát. Herczig Jakab csoportvezető azonban róluk is beszél. S a régi évekről, mikor a brigád megalakult — Hatvannégyen jöttünk ide. Mind haverok voltunk. Sőt, egy falubeliek is, tol­naiak. Megértettük egymást, tudtuk egymás gondolatát is. Dolgozni akartunk, pénzt ke­resni, így aztán nem néztük, hol a dolog könnyebbik vége. Később jöttek az újak, a fia­talok. Bevettük őket meg­szokták, megszerették ezt a közösséget Na, voltak olya­nok is, akik jöttek, aztán ha­marosan el is mentek. De az ilyen vándormadarak nem okoztak zavart. Nem volt rá idejük. Mi tudtuk, s ha ők nem érezték, minek mondtuk volna nekik, hogy dolgozzák ebből élsz. A csoportvezető beszél a nehéz időkről. Mikor a mun­ka igénybe vette minden ere­jüket Két éve a hidasi enyv- gyár vasszerkezeti munkáit vé­gezték, a Szekszárdon összeál­lított elemeket ott kellett be­emelni. De hogyan? Daru nem fért el az épületnél, így aztán csinálták csőrlővel, kötelekkel, ahogyan tudták. A határidőt is lerövidítették anélkül, hogy a minőségben hiba lett volna. Ezért kapták a vállalattól a kiváló brigád kitüntetést — A másik nagy munkát most végezzük — mondja a csoportvezető. — A veszpré­mi KÖGÁZ-székház építésén dolgozunk. A lakatos- és vas- szerkezeti szerelési munka a miénk. Itt már van daru, de azért kell néha akrobata­mutatványokat is végezni. Nézzük a terveket. Az elő­re gyártott elemeket ott kell összecsavarozni, s beilleszteni a betonból, téglából épült fa­lak közé. Minden milliméter számít. Szóba kerül a szabad idő. Ezt is gyakran együtt töltik. Beszélgetnek, esetleg boroz- gatnak, máskor egymásnak segítenek. — Ha fehér asztal mellett találkozunk, elhatározzuk először, hogy szórakozni fo­gunk és nem dolgozni. Kiköt­jük, hogy a munka szóba nem kerül. Aztán valaki elkezdi és mindig csak erről beszé­lünk. — Egyébként ritkán va­gyunk együtt. A brigád egy része mindig külső szerelése­ken dolgozik. A termelési ta­nácskozásokon, brigádgyűlése­ken beszéljük meg, hogy mit kell tenni. Itt adjuk ki a jel­szót: dolgozni gyorsan és pontosan. így kell és csak így lehet, mert nekünk is kell az az új bolt, áruház, amit fel­építünk, a mi gyerekeink is járnak óvodába, azokba is, amikben a mi kezünk mun­kája is benne van. Herczig Jakab beszél azok­ról, akik most Veszprémben vannak. Zimmermann József­ről, Isgum Józsefről, Hemer Gáborról, Péter Jánosról, Kardos Árpádról, Salgó Ist­vánról és Merkl Józsefről. Az itt lévőkkel Streer Tamással, Tukl Ferenccel, Bráj Ferenc­cel és az új tagokkal: Kul­csár Nándorral, Gergely Jó­zseffel és a brigádhoz tartozó két végzős ipari tanulóval, Borbély Józseffel és Mentz Henrikkel a műhelyben talál­kozunk. ök már a következő munkán, a szekszárdi vásár- csarnok egyes vasszerkezeti elemein dolgoznak. A több mázsás vasvázat hegesztik, csiszolják. Aztán valaki szól: gyerekek fordítunk. Többet nem kell mondania. Leteszik a fúrót, a köszörűgépet, va­lamennyien megfogják a jó­kora fémet, pár másodperc múlva a túloldalára fordít­va leteszik. Nincs egy feles­leges mozdulat, egy bizonyta­lan lépés, összeszoktak. így kell, s ők csak így tudnak dolgozni. SZEPESI LÁSZLÓ Hogyan készülnek a kukori­ca vetésére? Erre kértünk választ Dombi FerenctőL a tengelic-szőlőhegyi Uj Elet Termelőszövetkezet főagronó- musátóL Elmondotta, össze­sen közel ezer hektárnyi terü­leten gazdálkodnak, s ebből az idén 160 hektáron vetnek kukoricát. Az elmúlt évhez képest a kukorica vetésterü­lete 12 hektárral csökkent, és ezt a 12 hektárnyi területet zöldségtermesztéssel haszno­sítják. A kukorica vetésterületének talaj-előkészítési munkái jó ütemben folynak. Februárban simítózással lezárták a vetési területet, március elején pe­dig hozzáláttak a talajerő visszapótlásához, a műtrágyá­záshoz. Vegyes műtrágyából — szuperfoszfátból, kálisóból — ötmázsányit szórtak hektá­ronként, de a vetést közvetlen , megelőző napokban ismét munkába állnak a műtrágya­szóró gépek, s hektáronként három és fél mázsa pétisót juttatnak a talajra. Csupán azért ugrottunk előre az idő­A csapadékszegény tél után ezen a tavaszon is szomjaz­nak a földek, s most már biz­tosra vehető, hogy ebben az esztendőben is az átlagosnál korábban kell megkezdeni az öntözést A Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság működési terüle­téről — Szolnok megyéből — szerdán már be is futott az erről szóló első jelentés. A rákóczifalvai Rákóczi Termelő­szövetkezet határában és a jászboldogházai Aranykalász Termelőszövetkezetben meg­kezdték az öntözést ben, hogy egy kedvező jelen-* séget megemlítsünk, azt ne­vezetesen, hogy a tengelic- szőlőhegyi közös gazdaságban az elmúlt évekhez képest kö­zel három mázsával növelték az egy hektárra jutó műtrá­gya mennyiségét Jelenleg a hónap elején ki­szórt műtrágya betárcsázását végzik. Az előbb említett pé­tisózást április elején a ve­tésterület vegyszerezése kö­veti. A talaj gyomtalanítása után április 10-én kezdik a kukorica vetését Közel 30 mázsa vetőmagot használnak fel, s ami a vetőmagok fajtá­ját illeti, az elmúlt évekhez képest itt is történt változás. Az idén egy jugoszláv vető­magfajtát is használnak, az eddigi keszthelyi és marton- vásári fajták mellett Ami ter­méseredményeiket illeti, a közös gazdaságban tavaly 43,7 mázsa volt a kukorica hektá­ronkénti átlagtermése. Miként mondják, optimális időjárás esetén az idén elérhetik a hektáronkénti 44 mázsás át­lagtermést is. j A korai öntözési idénykez-: dés, a száraznak ígérkező ta­vasz különös értéket ad an­nak, hogy a szekszárdi ME­ZŐGÉP Vállalatnál — az egész országot ellátó öntöző­csőgyárban — a dolgozók már a kongresszusi verseny első szakaszában is 146 szá­zalékra teljesítették termelési tervüket, s azóta csak tovább növelték a munka lendületét. A hétfőn kezdődött kongresz- szusi héten már mindennap 300—400-zal több, összesen 1200—1400 öntözőcsövet ad át az üzem a gazdaságoknak. (MTI) ! Megkezdődött az öntözés A tervesetinél több ontosocso Ssehssárdró l 3 O év - 30 történet ' t i f) * «' | rn va, A történet lényege* amelyet most elmondok, az a tizen- egynéhány nap, amelyet éppen most harminc éve, 1945. már­ciusában éltünk át Simontor­nyán. Nagyon gyerek voltam még akkor, fel sem tudtam fogni, mi és miért történik. A felnőttek rettegéséből csak annyit értettem meg, hogy hozzánk is elér a háború, meg abból, hogy féltettebb holmi­ját mindenki igyekezett elrej­teni. De ez még negyennégy december elején volt, amikor egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés; Apámék, meg a szomszédok beszélték, aláaknázták a néme­tek a Sió-hidat, a bőrgyárat, fel fogják robbantani, ha ide­érnek az oroszok. Mi lesz, ha a gyárat felrobbantják, miből élünk, ha nem lesz hol dol­gozni apámnak? És életben maradunk-e, mert az ágyú­golyó nem válogat, ki a 'Civil, ki a katona. Aki csak tehette, családos­tól, ismerősökkel menekült a hegybe, a pincékbe. Napokon keresztül állt itt a harc, a fel­nőttek azt emlegették, a néme­tek itt, a Sió vonalában akar­ják megállítani az oroszok elő­nyomulását. De a szovjet csa­patok december negyedikén átjutottak a Sión, a németek meg Visszavonultak Szitáson, Enyingen túlra. Amint a front elvonult, mi is visszaköltöztünk a házba. A község meg tele lett szovjet katonákkal. Jöttek, megszáll­tak néhány napra, aztán men­tek tovább. Egyiknek ilyen formája volt, a másiknak amo­lyan. A felnőttek mondogatták; ezek kozákok, ezek oroszok, emezek tatárok. Mi csak azt láttuk, hogy egyformán nagyon szeretik a gyere­keket. A Szajki La­ci — most a megyei pártbi­zottságon van — akkor nagyon kis gyerek volt, hát őt állandó­an tömték cukorral. Egy napon beszállásolt hoz­zánk egy fiatal katonalány, Fánikának hívták, a vőlegénye meg Miklós volt, gépkocsive­zető-. Felderítő lehetett, vagy híradós, mert másféle táskája volt, mint az egészségügyiek­nek. Nos, ő több napon keresz­tül lakott nálunk, roppant ked­ves, barátságos volt, nagyon megszerette a család, ő is ben­nünket. Magyarázták, nemso­kára vége lesz a háborúnak, akkor összeházasodnak. Egy napon összecsomagolt, magyarázta, mennek tovább, Székesfehérvár felé. Nem em­lékszem már, talán januárban ismét meglátogattak bennünket, aztán elmentek. Úgy búcsúz­tatta el a család, talán soha nem látjuk viszont. Aztán mégis viszontláttuk, március elején. Súlyosan sebe­sülten hozta Miklós, féligmed- dig eszméletlen volt szegény Fánika, véres kötés a fején. Kért bennünket Miklós, vi­gyázzunk rá, a kórházat, amelyben feküdt, a németek szétbombázták. Visszavonuló­ban vannak, nem tudja, hol elhelyezni, meghal, ha tovább viszi. Tanácstalan volt a család, mitévő legyen. Ha visszajön­nek a németek, megtudják, hogy orosz katona, kivégzik, s vele együtt családunkat is. Én sírtam, bőgtem, mi lesz Fáni- kával, ne engedjük, hogy meghaljon. Végül Molnár nagypapa döntött: itt marad, bármi történjen is. A mostani fürdőszoba ak­kor spájz volt, oda fektettük be, az ajtó elé meg egy szek­rényt állítottunk. Aztán bejöttek a németek. Akkor tizenkét nap, március 17-ig állandó rettegés volt, el ne áruljuk magunkat. Orvos nem volt, holmink se, amit kötszernek használhattunk volna. Ebben is nagypapa volt a főzseni, mert jól beszélt né­metül, hát a németektől ku- nyeráít kötszert. Édesanyám meg elégette a szovjet katona­ruhát és a sajátjába öltöztette fel Fánikát. Közben hol a né­metek, hol az oroszok voltak körülöttünk. Rettenetes har­cok folytak. Egyik napon, ami­kor az oroszok voltak bent a faluban, a jánosházi dombok­ról gyújtólövedékekkel lőttek a németek, egyszerre égett majd az egész utcasor. Az ud­varunkban is égett a széna­pajta, benne a féltettebb hol­mi, amit oda dugtunk el. Köz­ben nagypapa is megsebesült. Visszagondolni is rossz arra a tizenkét napra. Nagyon sok volt a halott, német is, orosz is, községbeli is. Sokat csak hevenyészve temettek el az árkokban, néhány lapát földdel. Ma is azt mondom, csoda, hogy életben marad­tunk. Valóságos megváltás volt, amikor március 17-én végle­gesen felszabadult Simontor- nya. Néhány nap múlva meg­jött Miklós is. Nem, szavak­ban nem lehet elmondani azt a viszontlátást, azt az örömet, hogy Fánika életben maradt, és elvihette. Később, negyvenöt tavaszán ismét felkerestek bennünket, mint . mondták, megköszönni azt, amit értük tettünk, és hogy édesanyámnak vissza­hozzák a ruhát, amit ráadott. Jó néhány év múlva — mit hoz a véletlen — simontor- nyaiak is jártak a ba­rátságvonattal a Szovjet­unióban. Tőlük érdek­lődött egy házaspár utánunk. Családi nevünket elfelejtet­Tizenhatodik történet. Elmondja: Ányos Józsefné Molnár Margit. Született: Simontornyán, 1935-ben­Lakik: Simontornyán, Teme­tő u. 3. Családi állapota: férjezett Szakképzettsége: kereskedő. Beosztása: csoportvezető. Munkahelye: Bőr- és Szőr­mefeldolgozó Vállalat Édesapja foglalkozása: tí­már. ték, József bácsit, Liza nénit, Margitkát emlegettek, magya­rázták, hol van a ház, ahol az asszonyt negyvenötben rejte­gették. Miklós és Fánika volt a házaspár, elküldték a címü­ket. Nagypapa fényképét küld­tük el, arról ismertek ránk újból. Levelezgettünk, egy napon váratlanul betoppantak. Erről a látogatásról akkor- írt is az újság. Most, nemrég jártak itt ismét. Meghívtak bennünket, látogassunk el most mi hoz­zájuk. Augusztusban utazunk, addigra tán a kislányunk ház­építése is befejeződik. FELJEGYEZTE: BOGNÁR ISTVÁN 1975. március 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents