Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-20 / 43. szám
Színházi estek Dupla vagy semmi Hlyéé Gyula drámája Sxelecsényi Norbert matinéja Talányos mű Illyés Gyula új drámája, mely alcímében azt kérdezi: Két életet vagy egyet sem. Talányos, mert miközben az élet, a küzdés értelmét keresi, valójában nem lép túl Madách bűvös körén, s nem arra válaszol, amit maga is kérdez, hanem magával a küzdés tényével felel, mely akkor sem vész kárba, ha csak a hősi erőfeszítés marad, hisz a változtatás reménye is megéri az újrakezdést. A drámában nem a Bábjátékos szándéka bukik el, s nem is a remény a hiábavaló, mert — s ez már Illyés Gyula intelme — „nemcsak azt kell megéreznünk, hogy az emberiség megmenthető, hanem az élet értelmét kell megteremteni.” Illyés gazdag pályája ezt a mindig megújuló reményt példázza, amelyből mégiscsak sok minden megvalósult, hisz — hogy másra ne emlékeztessünk — abban az időben, amikor még a földreform is csak a legjobbak terve volt, íróasztala fiókjában fürdőszobás parasztházak tervrajzát őrizte, annak a jövendőnek, melynek eljövetelében egy pillanatig sem kételkedett. A Dupla vagy semmi mesz- ezebb mutat, nem a megélhetés vagy éppen a jólét kérdését feszegeti, hanem az élet értelmét, a magasabb rendű, emberhez méltó élet értelmét kérdezi. Az a nagyszabású népi tragédia, amit a meseszerű keretjáték fog egybe, szinte irracionális erőkkel vívja reménytelen harcát, s hőseinek el kell bukniok, mert sem a Bábjátékos tiszta szándéka, sem a művészet igaza nem tudja kiegyenlíteni életük, sorsuk ellentmondását. Mégsem reménytelen a Bábjátékos hősi vállalkozása, s az írói szándék sem, mert nemcsak ,,a küzdés maga” a cél, hanem a sorsok mélyén rejtőző, felszabadításra váró remény is, ami figyelmeztetés és tanulság egyszerre. A néző ezzel gazdagodva áll fel az előadás végeztével, s a dráma nem is akar több lenni, mint ez a biztatás és figyelmeztetés, hogy érdemes. Lassan már hagyomány lesz, hogy az új Illyés-drámák a Pécsi Nemzeti Színház színpadáról indulnak hóditó útjukra, ennek is ott volt bemutatója, s a szekszárdi közönség az elsők között láthatta. A pécsi színház érezte a vállalkozás felelősségét, s mindenképp a darabhoz méltó előadást igyekezett adni. Ez általában sikerült is. Sík Ferenc rendezése szerencsésen ötvözi a darab kettőségét: a mesejátékba foglalt drámát, s jól vált hangot, hisz a keretjáték meséje is az igazi drámát sugallja. S az igazi drámát szolgálják a darab legfontosabb szereplői, Győry Emil, Holl István, Pásztor Erzsi, Pákozdy János és Petényi Ilona, kivételes elhitető erővel, s a nagy alkotásnak kijáró hűséggel. Vata Emil díszlettervező leleményében ezúttal mérsékelten tudtunk gyönyörködni, s egyszerűen nem tetszett a Zsoldos olcsó, már a Don Jüanban is zavaró haláljelmeze (Schaffer Judit munkája), mert ezek a stilizált bordacsontok nem sokat mondanak. S nagyon mérsékelten tetszett Vujisics Tihamér zenéje: a Dies ijae szerénven invsmciózue variációjánál többet és jobbat érdemelne a darab. Szerencsére ezek meglehetőstől mellékes körülmények, de éppen azért tűntek fel, mert egy jó darab jó előadásánál találkoztunk velük. Cs. L. Vasárnap délelőttre új zongorabérletet hirdetett az Országos Filharmónia a Liszt Ferenc Zeneiskola kamaratermében. Ezek a délelőtti hangversenyek, úgy tűnik, új színt jelentenek a város zenei életében. Az első koncert szólistája Szelecsényi Norbert, fiatal zongoraművész volt, aki a tv „Ki mit tud?" vetélkedőjén tűnt fel és néhány évvel később már a párizsi Cziffra- verseny díjnyertese lett. Szekszárdi matinéján Lisztműveket játszott, olyan színvonalon, amely méltó a történelmi levegőjű környezethez, ahol a Mester „gyakorta itt tanyáz”. Méltó volt egyúttal ahhoz a fiatal magyar zseniális zongoraművész-generációhoz, melynek képviselője. Két koncertetüddel kezdte műsorát. Az 11 Lamento és a La Leggierezza előadásával nemcsak káprázatos technika, hanem gazdag érzelmi töltésű interpretálásával Liszt művészetének lényegére talált, amelyben a költészet és a zene eggyé válnak. A ritkán hallható Scherzo és Induló műben plasztikusan domborodott ki a Scherzo mefisztói hangvétele és az Induló mozgósító ereje. Kevésbé sikerült a Velence és Nápoly két darabja. Ezeknek 'költőisége, a nápolyi dal csillogó variációi és a tarantella fergeteges ritmusa idegen maradt az előadó számára és unalmas a hallgatónak. Félelmetes produkció született azonban a zárószámban a Dante-szonátában. A szonáta kezdő harsonatémája a poklok kapujának feliratát idézte és víziószerű látomásban tárta a hallgatók elé o bűnösök jajgató vonulását és ellenpólusként a szerelem égi szépségét. A hangversenyen Németh Aliz, a pécsi opera szólistája működött közre Liszt-dalokkal. Szép hangja, kulturált előadása, átgondolt formálása hozzájárult a koncert szép sikeréhez. Műsorából a Du bist Wie eine Blume című Liszt- dalra emlékszünk vissza szirtesen. Húr. Tatabánya: ■ pótolják a forrásvizet A tatai Fényes-források a város legnagyobb természeti kincsei közé tartoztak. A télen is 23 fokos víz, Európában egyedülálló tórendszerével nemcsak a fü rdőzők kedvelt helye, de a könnyűbúvárok paradicsoma is volt. A források azonban 1973 tavaszán „eltűntek”, a Közép-dunántúli Hegység általános víz- szintsüllyedését a tatabányai szénbányák vízmentesítési munkái „meggyorsították". A forrásvíz pótlására és a fürdőtelep megmentésére nagyszabású beruházáshoz kezdett — a Tatabányai Szénbányák anyagi. támogatásával — a Komárom megyei Vízmű Vállalat Kútfúrással az eddigivel azonos minőségű, hőfokú és olyan mennyiségű vizet hoznak most búvárszivattyúkkal a felszínre, hogy nemcsak ,a tórendszert tudják feltölteni és megfelelő szinten tartani, de az új medencéket is. A legnagyobb tómedret, a Katona-forróst agyagpaplannal bélelték ki, hogy ne szökhessen meg a víz. Májusig befejezik a telep parkosítását, az új szociális épületek építését. így az új idényre az egész telep a régihez hasonló környezettel várja a vendégeket Értékes felfedezés: Fakazettás mennyezeti templom Garen A magyar népi építő- és festőművészet országos hírű emlékei az Ormánságban található kézi festésű, fakazettás mennyezetű református templomok, amelyek a XVIII. század végén és a XIX. század elején készültek. Becses falusi műemlékeink száma most eggyel gyarapodott: újabb festett kazettás mennyezetű templomra bukkantak Baranyában, mégpedig az Ormánság területén kívül eső, Garé községben. A felfedezés művészettörténeti szenzációnak számít, hiszen a néprajzkutatók és a művészettörténészek eddig nem tudtak róla, még a Tom- bor Ilona által Magyarország festett templomairól készült monográfia sem említi Garé nevét. Az esemény előzménye az volt, hogy a Baranya megyei Tanács műemléki albizottsága javaslatot tett az illetékes szerveknek a festett református templomok felújítására és egy Garéból elszármazott idős ember levélben kifogásolta, hogy a restaurálandó templomok között nem szerepel a garéi, holott annak is festett famennyezete vaui A bejelentés nyomán Mándo- ki László, a pécsi Janus Pan-: nónius Múzeum néprajzi osztályának vezetője felkereste a baranyai dombok közt fekvő falucskát és meglepetéssel] fedezte fel templomának eddig ismeretlen értékét, szépségét. A helybeli eklézsia anya- könyvének tanúsága szerint a templom 1825-ben épült — az idén tehát éppen másfélszáz éves — festett kazettás meny- nyezete pedig 1833-ban készült. A templom egész meny- nyezetét fakazetták fedik, ebből azonban csak hetet díszítenek festmények, a többit kék festék borítja. Érdekes, hogy Grisa rögtön kitalálta, melyikük a parancsnok. Káromkodott annak is, de az igen fennhéjázva beszélt vele. Amikor a fufajkát ledobta az ablakpárkányra, akkor látszott, hogy csakugyan parancsnak, mert kapitány. Vagyis sokkal magasabb rangja van, mint Grisának. — Nu, pajgyom! Daváj, daváj — mondta Grd- sa a kapitánynak. — Gyerünk a komandantra. Akkor meg a kapitány kezdett el káromkodni. Jobban ismerhette a városparancsnokot Grisa (vagy Palkóvnyik Szinyicin elé citálta volna?), mert a kapitány nem mert elmenni vele. S a vége az lett, hogy hiába káromkodtak, fenyegetőztek, azért csak szedték a sátorfájukat, és kitakarodtak az udvarból a kozákok. Akkor egypár napig nagyon félt egyedül a szálláson maradni. Még aztán visszajön a kozák kapitány, és lelövi őt, amiért Grisáékat értesítette. Bezárta a kaput — no hisz, 6okat számít az a kozákoknak! — ha csak tehette, nem mutatkozott az udvaron. De még a szobákból is menekült, legszívesebben a pincébe, vagy valamelyik padlásra. / Elhagyott porta volt; minden értéket kitakarítottak már belőle. Legelőször, nyilván, még a háziak: utánuk a mindenféle katonák. Azaz a vekker innen származik, az aranyos szélű findzsa, s az abroncsos melltartó. Ezek valahogy itt felejtődtek, nem vették észre a sok , szétszórt limlom, papír, törmelék közt a csellengők. Amikor a pince egyik beugrójában fölfedezte az új falazást, eszébe jutott a miskolci rámolás az alagsorban. Alig várta az estét, hogy megmutassa a gyanús falat Grisának. Kibontották, persze, és megtalálták a teli hordót — 118 — Nagy ivászat volt, míg tartott a bor. A műhelybe is tele demizsonokkal jártak. Egyik este katonalányokat is meghívtak vendégségbe, pirogot sütöttek, és vacsora után mindenki őrá koccintott, lelocsolták a fejét borral. Grisa valamit hadarászott fölötte — mint egy katolikus pap, de ők pópának hívják a papot — ás gurultak a többiek. És azt magyarázták, hogy ő most már a fiuk lesz, és Palkóvnyik Szinyicinnek is jelenteni fogják. Azért kaptak a sapkát is Grisától, hogy rögtön lássák rajta — civilek, Idegen katonák —, hogy a hadsereghez tartozik. Úgy értve: a Vörös Hadsereghez. Pár nap múlva már az egész ezredben tudták, hogy ő Grisáékhoz tartozik, Palkóvnyik Szinyicin is tudta. A katonalányok szívesen elcsalták volna, hogy legyen az ő fiuk, egy ízben be is zárták egy szobába a szállásukon, és etették minden jóval. De kiszökött az ablakon; éppen kifért a feje a rács között. Nem haragudtak meg rá a katonalányok. Nem is haragudhattak, mert ő volt a postás, és ha valaki szerelmes levelet akart írni a lányoknak, vele küldte el. Grisa is küldött néha szerelmes levelet a lányoknak. De nem volt szabad megmondani, hogy Grisa küldte, mert mindenféle butaságot írt benne. Egymás hátára torlódva olvasták a lányok, és nagyokat kacagtak. Mindig kapott cukrot a lányoktól, ha elment hozzájuk. Egy alkalommal csokoládét is adtak, s ahogy beleharapott, rögtön kiköpte, mert egészen furcsa, kesernyés íze volt, a csokoládénak, teljességgel szokatlan íze, s azt hitte, ki akarnak vele tolni. Ezen is nagyon kacagtak a lányok, hogy ő kiköpi az igazi csokoládét. Megszokta azután, hogy a tea meg a kávé íze is másforma, mint az otthonié. S arra is azt mondták: az az igazi, ö nemigen találta sem jobbnak, sem rosszabbnak. Csak másformának. A Grisa rajában később változtak az emberek. Azok közül, akik Stefi nénihez beszállásoltak, Pest alatt meghalt kettő. Az egyiket lelőtték a magyarok, amikor a tűzvonalban kellett valamit javítania. Egy napra rá közvetlenül a műhely mellett csapott be egy lövedék, akkor halt meg a másik. De nem értek el vele semmit, odaát, hogv ezt a kettőt lelőtték, mert négy új tcvaris jött he— 119 — lyettük, és most már nyolcán lettek a rajban. (Azaz kilencen. Vele együtt.) Pesten egy nagy gyárba jártak el Grisáék, és a szálláshelyüket nem kellett őrizni, mert az egész épületet, ahol laktak, az ezred foglalta el. Szeretett volna ő is bejárni a gyárba — még sohasem látott igazi, gyárat belülről —, de a ka- puőrség csak a szerelőket engedte be. Szerette volna pedig látni, hogyan csinálják a gyárban a Tigrisből a T—34-est. Grisa azután elmagyarázta, hogy ez nem olyan gyár, itt is csak a rossz járműveket javítják, s akkor már nem volt rá olyan kíváncsi. Sokat csavargóit megint, ezekben a hetekben. A Mari nénjének címzett levelet azóta is magával hordta. Fel akarta adni pedig, de az első napokban elfelejtődött, s amikor már elvitte a postára, dugig volt.a levélszekrény. Rajta az írás: i A POSTA ÁTMENETILEG KÜLDEMÉNYT NEM TOVÁBBÍT! Még jól is járt vele, hogy nem adta fel. Rajta a címzés, most személyesen elviheti Marinak. Hátha tudná a Mártus címét Mari. Irdatlan nagy város 'Pest Még Miskolcnál is nagyobb. w Eleinte csak a szállásuk szűkebb környékét járta be, ügyelve arra, hogy visszataláljon. Később azután messzebb is elmerészkedett, amikor a házmester megmutatta neki, hogy a tér túloldalán az a nagy épület a Keleti pályaudvar. Akármikor eltévedne, csak azt kérdezze, merre van, s rögtön útbaigazítják. Nagyon készséges volt a házmester. Hozzá legalábbis készséges volt; tudta, hogy a hadsereghez tartozik. Neki, a házmesternek, mutatta meg a Mari levelét is. Sárga, lófogú kis■ Öregember volt; rá sem nézett a levélre, föltette előbb a pápaszemét, akkurátusán. — Ááá... nincsen is messze! Olyan jókedvű lett ettől, hogy nincs messze a keresett cím, hogy elkísérte a sarokig. — Nézd csak... Nézd ott azt a nagyon magas épületet... Látod ?.„ (Folytatjuk) — 120 —
