Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
Á ház a Vérmezőre néz Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé v ált a budai Vár. Fővárosunk — Budapest Az ország szíve, a Duna királynője, az egyik legszebb fekvésű európai város — Budapest, Egyik helyen ódon romantikus, másutt modern. Egyik kerülete ipari centrum, a másik kertváros. Itt már világ városias, amott még kisvárosias. Akik szeretik, azt mondják: így szép, ahogy van. Akik jobban szeretik, azt, hogy Budapestet szebbé kell tenni. Mert minden itt van, ami ezt a várost még szebb metropolissá teheti; a hegyek, a Duna, a partra kiülő házsorok, sétányok, megbecsült és még elrejtett műemlékei, világhírű kulturális intézményei — s lakóinak, az ország minden lakosának jobbító szándéka, cselckvőkészsége. Mert harminc éve felszabadult fővárosunk, ma már gyönyörű Budapest — mindannyiunké. A Fű utca egy részlet* A kapuban állok, a négyei emeletes, keskeny ház kapujában. A ház a Vérmezőre tekint, eredeti egyhangúságában helyreállítva. A kaputól jobbra és balra kerek ablakok, a földszinti lakások konyhái rejtőznek mögötte. A jobbra eső lakásban éltem 1944. december 24-ig, amikor egy kósza lég iák na kivitte az ablakokat, s a ház leköltözött az óvóhelyre. Ott állok, ahol Budapest felszabadulása napján — harminc éve — jó akaratú, ám igencsak elgyöngült emberek föltámogattak a napvilágra. Mögöttem hozták másfél éves fiamat, aki vaksin hunyorgott az erős napsütésben, könnyei árkokat vájtak a zsenge bőrére tapadó piszokban. Olyan volt, mint egy kiásott vakondokkölyök. Mindnyájan szédelegtühk az éhségtől, a szomjúságtól, a gyöngeségtől és a levegőtől. A csöndtől, amely ráereszkedett a budai tájra, mint egy üvegharang. Attól tartottam, hogy valahol eldördül egy lövés, a lövedéktől szétpattan az üveg- harang és kezdődik minden elölről. A szomszéd pincéiből kibújt a kárpitosmester, s elővett a zsebéből egy tépett újságot — Pesten már újság te van, szerkesztő úr. Tessék olvasni— óbb kezembe igazította az újságot a bal kezem tehetetlenül csüngött az oldalamon. Hat aknaszilánk fúrta át az izomrostokat egy a jobb térdem fölött szakított tenyérnyi sebet A kárpitos rozoga ládát henger!tett oda és leültetett mert jártányi erőmet felemésztette a pincéből felvezető út Mit olvastam a pesti oldalról, ki tudja— Milyen úton érkezett Budára az első magyar demokratikus napilap, már nem tudom. Csakhamar le te tettem az újságot a nyolchetes pinceéletben elgyöngült szem nem tudott megbirkózni a feladattal. Inkább az ismerős-ismeretlen képet néztem, amelyet január utolsó napján láttam legutóbb, amikor vízért indultam a Márvány utcába, mert a fiam tüdőgyulladást kapott s mára fürdőkádba fagyott mészporos Jeget is föléltük. Ott ért az aknatalálat két házna az ásott kúttóL „Felszabadultunk — gondoltam —, számunkra megszűnt a háború." Akit az örvény szélén felvet • víz, s az első levegőt szívja tüdőre, csak azt érzi, hogy éL Mire gondolhattam volna a háború sötét és forró örvényeiből felmerülve, mint az élet csodálatos ízére. Szemközt még füstölgött a Déli-vasút romhalmaza, s a szól ráhajtotta a füstfelhőt a Vérmezőre, mint egy jótékony temetésrendező, aki a túlélőket meg akarja kímélni a halál szörnyű látványától. Volt mit eltakarni, összetört autók és parasztszekerek, kiégett harckocsikés vi toriázó repülőgépek, emberi tetemek és lódögök közt elcsi. ... uíaimfleaKí gázott élők matattak vontatott, fáradt mozdulatokkal, mint egy lassított filmen. Élelmiszert kérésiéit, mert a németek az utolsó éjszakákon narancsvörös és fehér ejtőernyőket dobtak le a Vérmező katlanába. De a fehér ejtőernyőket, amelyek tartályában élelmiszer volt, az éhes SS-ek összegyűjtötték. A narancsszínű ejőemyőkön lőszer érkezett. A z első órák, az első na- ” pdk egybefolytak. Tudtuk, hogy a hidakat felrobbantották, s a pesti oldal, ahol már újságot írtak és nyomtattak, ahol már a villany is felpislogott szerencsésebb körzetekben, ahová krumplivonat érkezett — csillagászati mesz- szeségbe távolodott. Aki föl tudott kapaszkodni a foghíjas Gránit'iépcsőn a Várba, arról beszélt, hogy odafenn még teljesebb a pusztulás, de Pesten már mozog az élet Ez a híradás, hogy „odaát már mozog valami” egyszeriben elsöpörte a bénultságot A cselekvés vágya úgy lobbant fel, mint a préri tűz. Ablakokat vontak be rejtelmes eredetű plakátokkal, egy csikótűzhely többet ért, mint manapság egy balatoni telek, villáival. Fűtenivaló volt elég, a kibelezett házak ontották az éghető roncsokat. Aki furnérablakán kidugott egy szaporán füstölgő kályhacsö- vet, annak már otthona volt Az Attila utcában egy pék be- f ütötte a kemencét és elrejtett lisztjéből kenyeret sütött A leleményes kárpitos még mindig tudott friss lóhúst szerezni, a csont-bőrre fogyott kósza állatokat vágták, megmentve őket az éhhaláltól, s azok is megmentettek egynéhány emberéletet Elbicegtem a Mikó utcasarkáig, ahol széles és mély tankcsapdát vájtak, a gödörben német hullák hevertek, egy házmester ' vezetésével betemetésükön fáradozott akiben még volt maradék erő. Enyhült az időjárás, egyre ful- lasztóbb lett a levegő, sietni laellett az eltakarítással. A Krisztina sarkán fölfedezték, hogy a vízhálózat gerincvezetékében tetemes mennyiségű víz maradt Kézi szivattyúval húzták fel a kissé már ápo- rodott folyadékot s kannákban mérték a sort állóknak. Az iszonyatos gond — hogyan éljünk tovább, ha már túléltük — csak lassan oszladozott Még az óvóhelyen laktunk, de már ki lehetett tárni a járdára nyíló vasablakot Éjszaka bejött a levegő, amelynek már nem volt ekratizsza- ga. A Vénmező roncsaiból kordákat eszkábálfcak ügyes emberek és megkezdődött a szállítás. Ezek a keservesen nyikorgó, ember vontatta talyi- gák szállították el a holtakat s hoztak valamit az élőknek. y árcius első napjaiban lo-t * * vas szekérrel értünk jött egy Pest környéki rokon. Mindnyájan, s minden maradék holmink fölfért a kicsiny szekérre. Itt, a kapuban búcsúztunk azoktól, akikkel együtt töltöttük a nehéz napokat. Azóta mindenki elbúcsúzott a háztól, amely a Vérmezőre néz, egyetlen ismerős nevet sem olvastam a kapu alatt. Elindulok hát, átvágva a szépen gondozott Vénmező téli pagonyán a Déli-vasút pazar tömege felé, hogy fötezáll- Jak a metróra és tíz perc múl-' va megérkezzem a város sűrűjébe. BAR ÖTI GÉZA ILLYÉS GYULAI BUDA, 1945. JANUÁR Hajlongva jönnek hegyi búzámig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent ködlő, ősz tengerré válva fői Pest, a világ, inögülem bomba és akna fütyöU a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépik /öl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körüliem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házami mióta rom. Kopók, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! — üZök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zömmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem volt soha rab reménykedőbb, Hetes borostám félig bár fehér: lagzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dörgj, világ! új sorsot ód az ég, minden reggelre bátrabb életet! A külvárosok Űrijén új lakótelepek nőnek. jjr* f-hruér 1(5.
