Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-14 / 38. szám

f Dunaújváros —- történelmi távlatból Nem túlzás, hogy ma már történelmi távlatból nézhetjük új városunkat, Dunaújvárost. Huszonöt év mindenképpen nagy idő; hát még ilyen hu­szonöt évi Hát akkor nézzük: mit je­lentett, mit jelent ma, s mit jelent a jövőben Magyaror­szágnak Dunaújváros. Ái emberek kohója A városok általában száza­dok alatt alakulnak ki, jutnak el a városi léthez. Ezért telje­sen érthető, és mindennapoe dolog hogy hazánkban is több millió embernek van szülő­városa. Mindenkinek, aki vá­rosban született De Dunaúj­városban élnek néhány százan, akiknek nincs szülővárosuk, de van szülöttvárosuk. Idejöttek — ki ezért, ki azért — dolgoz­ni kezdtek, tették, amit tenni­ük kellett, aztán szép lassan nőni kezdett kezük nyomán a gyár és a város, s vele együtt nőttek ők is. A vasmű egyik elismert embere ma Takács József főolvasztár. Úgy jött ide, mint száz és ezer más fiatal: meghallotta az ifjúsági szövetség hívását, vonzotta a kaland, meg a jó kereset is. Kubikosként érkezett Tószer- dahelyről, az egykori híres Partizán-brigád tagjaként. És végleg itt maradt: letette a kubikoscsákányt, szakmát ta­nult, s aki azelőtt egyszerre csak talicskánvi barna földnek parancsolt, most sok-sok ton­nányi izzó vasat dirigál. » Borovszky Ambrus, egykori vasöntő kapta a megbízatást, hogy a helyszínen irányítsa a nagy munkát. Dolgozni kez­dett, később beiratkozott a Vörös Akadémiára, s hihetetle­nül sok munkája közben ta­nult. Mosolyogva erősíti meg: igen, nagyon nehéz volt a, tanulás, s igaz, amit mesélnek, hogy még egy nagy fekete táblát is vett, mert úgy köny- nyebbnek vélte az egyenletek, képletek megismerését, a tu­dományok közötti eligazodást. Ma a vasmű vezérigazgatója. Ezrek szülöttvárosa Duna­újváros. A szülők között szép számmal voltak kommunis­ták, akiket a legnehezebb na­pokban ideirányítottak, akik nappal dolgoztak, este agitál­tak; voltak közöttük egyszerű emberek, akik itt találtak ön­tudatra, itt nyílt szemük az országra és a nagyvilágra, s ma — itt, vagy másutt — fon­tos posztokon dolgoznak; s voltak kalandorok is. Vonzotta e munka azokat, akik nagyot akartak tenni, de vonzotta azokat is, akik köny- nyen akartak pénzt keresni, vagy éppen árnyékba akartak bújni, el akartak tűnni egy időre, a társadalom szeme elől. Kezdetben szinte leírhatat­lan állapotok uralkodtak itt. Mosdatlan, kócos leánykák az utcán osztották ócska tejes­kannából az ebédet (már ami­kor jött ebéd!); az egyetlen kocsma aitaíában ott álltak a pesti bordély házakból frissen érkezett nőcskék, hónuk alatt pokróccal: az egyetlen élelmi­szerüzletben (üzlet? Inkább ócska barakk volt ez) nyitás­tól sorban álltak a más vidékről érkezett ügyeskedők, mert ak­koriban talán az országban egyedül itt lehetett téliszalá­mit, szalonnát, vajat és cit­romot kapni. A legnagyobb munkák ide­jén megközelítően 15 ezer ember dolgozott itt Nagy ré­szük csak néhány hétig, né­hány hónapig, hiszen sok ez­ren jöttek és mentek. Amikor három napig egyfolytában zu­hogott az eső (és mennyit zu­bogott!), néha ezer-kétezer ember is fogta magát, s eluta­zott Aztán vagy visszajöttek, vagy jöttek helyettük mások. Nem túlzás hát azt mondani, hogy ennek a gyárnak és vá­rosnak legalább 50—60 ezer építője lehetett Aztán sok ezren voltak, akik ide készítettek építőanyagokat, acélszerkezeteket, szekrénye­ket, ruhákat Ez a sok ezer ember is építette Dunaújvá­rost fii építették azok a tíz­ezrek is, akik a hétvégeken jelentek meg, hogy társadalmi munkában segítsenek legalább néhány órán át az állandó, a „hivatásos" dunaújvárosi munkásoknak. Ha jól számo­lok, összesen legalább százezer ember vallhatja magát ebben ast országban Dunaújváros építőjének, ki acél kohója Amikor 1950-ben elkezdődött az óriási építkezés, sokan vi­tatták: mi szükségünk van rá, amikor nincs elég nyersanya­gunk, különösen pedig vasér­cünk nincs. Jó — folytatták —, a Szovjetunió ellát ben­nünket vasérccel, de olyan messziről szállítani? Nos: ma már alig akad hely a világon, ahova ne kel­lene a nyersanyagot (főként az ércet és a szenet, de néhol még a vizet is) messziről szál­lítani. Minden, nagy mennyi­ségben szükséges anyag ugyanis nem igen található meg ugyanazon a helyen. És ami a legfontosabb volt: a szakemberek előre látták, hogy az ország fejlődése elképzelhe­tetlen megfelelő mennyiségű alapanyag — nem utolsósor­ban acél — nélkül. Tetszett, nem tetszett, — a Dunai Vas­műre égető szükség volt, szük­ség van és szükség lesz a jö­vőben is. Ez történelmi tény. Bizonyí­tására elég néhány adatot em­lítenünk. Amikor a Dunai Vasmű tervezése napirendre került, az egész üzemet évi 450 ezer tonna acél gyártásá­ra alkalmas műnek képzelték el. Szerencsére nem maradtak az eredeti elképzelésnél, ■ üy módon ma a Dunai Vas­mű évi egymillió tonna acélt termel. Ez pedig csaknem egy- harmada az egész magyar acél­gyártásnak. Ráadásul a Dunád Vasmű nemcsak a világszerte keresett hengerelt acélt gyártja, hanem úgynevezett másodterméket is készít Nem is akármilyene­ket! Csupán egyet nézzünk meg közelebbről: a spirálisan hegesztett csővet Gyártásának fontosságát a Dunai Vasmű vezetői időben meglátták. Nem volt könnyű dolguk az új gyártmány bevezetésével. Ré­gebben francia csöveket hasz­náltak hazánkban, s bizony eleinte a felhasználók is ide­genkedtek a magyar termék­től. Ma már nincs idegenkedés, nincs vita: a nagy, országokat összekötő olajvezetékeink és egyéb vezetékrendszereink ta­lán el sem készülhettek volna a Dunai Vasmű kiváló spirál­csövei nélkül. De talán ennyi is elég. Na­ponta 2500—3000 tonna kész­áru — 80—100 megrakott vas­úti kocsi — hagyja el a Du­nai Vasmű pályaudvarát, hogy éltesse, táplálja az Ipart, 9 mezőgazdaságot, A jövő kohója És a fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő: né­hány éven belül kétszeresére kell növelni a Dunai Vasmű termelését. A fejlesztési ter­vek közül csak egyet emlí- i; tünk. Bevezetik az oxigénkon- ‘‘ verteres acélgyártást; jelenleg a martinkemencékben körül- & belül öt óra alatt készül el fr egy-egy adag acél, az új, oxigénkon verteres módszerrel ugyanez a mennyiség 90—40 perc után csapolható. És fejlődik, változik az egésa város. Mert közben Dunaúj­város igazi, valódi város lett. Vannak üzemei, amelyekben az asszonyok is munkát kap­hatnak, vannak bölcsődéi, óvo­dái és iskolái (még főiskola is működik itt), van múzeuma és tornacsarnoka, vidámpark­ja és műjégpályája. És van ötvenezer lakója, áld gyökeret eresztett első szocia­lista városunkban, aki itt akaor élni, boldogulni, itt akarja a maga és hazája jövőjét építő­nk És — nagyon halkan ugyani — arról is beszélnek, hogy as ezredfordulóra alighanem százezres város lesz itt a Da­na partján. Hogy ez Illúzió, merő ránd? Lehet. De amikor Borovs»-' kvék 1949-ben megjelentek itt, hogy szemrevételezzék a tere­pet, s elmondták a helybeli­eknek, az egykori Dunapente­le lakóinak, hogy itt óriási gyár és város épül, akkor is megmosolyogták, ábrándozók- nak nevezték Őket GÁL PÁSi Nem is csak az, hogy köztük volt, mert há­rom stráfjával a vállpánton 6 volt a társaság­ban a legmagasabb rangú. Vagyis a parancsnok, Szerzsant. Kerek képű, élénk, szúrós szemű fiú volt; mindent meglátott, mindent észrevett. Azt is rögtön kitalálta, hogy ő nem Stefi nénihez tar­tozik. Mutatta a kővé dermedt házinéninek, hogy itt fognak aludni. Hat szoldát, vojna, vojna. Aztán szemügyre vette Őt is, Stefi nénit is, s őrá mutatva kérdezett valamit. Nem értették. A néni csak reszketett Aztán mutatta is, mondta is: — Az enyém... Unoka? Grisa hitetlenül megrázta a fejét — Nyiharós, mama. Nemjo. Mama nemjo. De honnan találhatta ki, hogy ő nem Stefi nénihez tartozik? Azóta sem kérdezte meg Grisától. Nehéz is volna ezt oroszul megkérdezni, mert azért nem mindent tud még oroszul. Csak az ; egyik szobát foglalták le a katonák, de Stefi néni azt mondta, hogy ő inkább a pin­cében alszik. Neki odafent ágyazott, a szomszéd szobában — Látod, kis szamár, ugye, hogy nem kell félni tőlük. A gyereket nem bántják ezek, mondtam én... Itt leszel kéznél, aztán, ha kell nekik valami... lavór vagy valami... vagy, ha be akarnak gyújtni, megmutatod nekik a fás­kamrát __ C sakugyan bekopogott nemsokára az egyik. — Vóda... vóda... — és mutatta, hogy inni akar. — Vissz... Átvitte neki a vizesk annát a konyhából. S azt mondta, ahogy letette? — Vóda. — 103 — Nevettek, — Tü ruszki? — kérdezte az egyik. Lehet, hogy Grisa. De akkor nem tudhatta még, me­lyikük Grisa. — Nem ruszki. Magyar. Csak innentől kezdve emlékszik Grisára. Kérdezett tőle — persze oroszul — valamit; s hogy Ő nem értette, magára mutatott; — Grisa... Aztán sorra a többiekre, és mondta, melyiket hogy hívják. A végén megint őrá mutatott Akkor már értette. — Péter. — Peter... Peter?... Petya? — Az az! Petya! Érdekes, hogy oroszul is Petya. Nem hitte volna, hogy ha a nevét magyarul mondja, az oroszok éppúgy megértik. Később lavórt vitt be a katonáknak, bár azt nem kértek. Aztán gyújtóst vitt be, meg egy kanna szenet mert nem volt még begyújtva a cserépkályhában. A parancsnok — Grisa — megveregette a vállát — Haraső, Pétya. Jolvaa. Harasó. „Ezektől akár meg is tanulhatnék oroszul — gondolta. — Ha itt csakugyan orosz világ lesz, mégis más az, ha beszél az ember a nyelvükön. Ugye, csak annyit mondtam: vóda, és rögtön másképpen néznek rám”. Szeretett volna még maradni velük, és ta­nulni oroszul. De hát nem való az ilyen, mégis­csak idegen katonák. Nem komázni jöttek ezek ide. És a másnapi haditervet is ilyenkor szokták megbeszélni a katonák. A parancsnok kiosztja, kinek mi lesz a dolga — még aztán azt hiszik, kémkedni akar. De a szobában egyedül megint csak azon töprengett mit vihetne még át nekik. Nem ju­tott eszébe semmi, amit bevihetne. Elővette a kontrás szájharmonikát, amelyet Henriktől kapott és próbálgatta rajta a Boci, boci tarkát, elég hangosan. Nem sokkal később Grisa benyitott. Hall­gatta egy ideig, de nem volt megelégedve. — 104 — — Nyiharaso. Davaj szuda... ő nagyon szépen tudott szájharmőníkázni. A többiek is odagyűltek az ajtóra, hallgatták és dudorásztak. . Már sajnálta, hogy elő vette a szájharmonikát. 1 Ha ez az orosz ilyen jól tud, sosem adja vissza. A katonák mindent elvehetnek a civilektől a fronton, amit csak akarnak. Azt mondják, ha­dizsákmány, és kész. De visszaadta azután Grisa a szájharmonikát, és hozott be neki egy jó darab marmaládot, meg kenyeret. Nem az a ragacsos kenyér volt, mint a városi, de nem is az a jó hazai házi­kenyér. Alakra is másforma; nem látott még ilyen kenyeret — Nu, Pétya, kúsáj. így kezdődött a barátságuk. Másnap alig várta hogy megjöjjenek a harc­ból. Estefelé már arra is gondolt; esetleg a né­metek legyőzték őket, és lehet soha többé nem találkozik GrisávaL Szépen szájharmonikázott pedig. De megjöttek estére mind a hatan, ök győz­hettek a harcban, mert egy sem hiányzott Megint bekészítette nekik a vizet, a tűzre­valót. Kérdezgette tőlük az orosz szavakat és átvitte a szájharmonikát Grisának, kérés nél­kül, hogy játsszon valamit De most neki is énekelnie kellett Áz a nóta jutott eszébe, amelyet a nénjei tanítottak meg vele, még egészen kicsi korában. Állj be Berci katonának, jobb» dolgod lesz, mint apádnak, nem kell kaszálni, kapálni, ‘ csak a lányok után járni. Az volt a csudálatos, hogy Grisa az első hal­lásra eljátszotta a szájharmonikán. Pedig ma­gyar kótája van, mégis egy hallásra el tudta játszani. A negyedik vagy az ötödik napon Gris^ék elköltöztek Stefi nénitől a város másik végébe, közvetlenül a Duna mellé. Ott nem magánház­ban szállásolták el, hanem egy irodaépületben, amely romos műhelyek tőszomszédságában volt. (Folytatjuk) — 105 —

Next

/
Thumbnails
Contents