Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-14 / 38. szám
f Dunaújváros —- történelmi távlatból Nem túlzás, hogy ma már történelmi távlatból nézhetjük új városunkat, Dunaújvárost. Huszonöt év mindenképpen nagy idő; hát még ilyen huszonöt évi Hát akkor nézzük: mit jelentett, mit jelent ma, s mit jelent a jövőben Magyarországnak Dunaújváros. Ái emberek kohója A városok általában századok alatt alakulnak ki, jutnak el a városi léthez. Ezért teljesen érthető, és mindennapoe dolog hogy hazánkban is több millió embernek van szülővárosa. Mindenkinek, aki városban született De Dunaújvárosban élnek néhány százan, akiknek nincs szülővárosuk, de van szülöttvárosuk. Idejöttek — ki ezért, ki azért — dolgozni kezdtek, tették, amit tenniük kellett, aztán szép lassan nőni kezdett kezük nyomán a gyár és a város, s vele együtt nőttek ők is. A vasmű egyik elismert embere ma Takács József főolvasztár. Úgy jött ide, mint száz és ezer más fiatal: meghallotta az ifjúsági szövetség hívását, vonzotta a kaland, meg a jó kereset is. Kubikosként érkezett Tószer- dahelyről, az egykori híres Partizán-brigád tagjaként. És végleg itt maradt: letette a kubikoscsákányt, szakmát tanult, s aki azelőtt egyszerre csak talicskánvi barna földnek parancsolt, most sok-sok tonnányi izzó vasat dirigál. » Borovszky Ambrus, egykori vasöntő kapta a megbízatást, hogy a helyszínen irányítsa a nagy munkát. Dolgozni kezdett, később beiratkozott a Vörös Akadémiára, s hihetetlenül sok munkája közben tanult. Mosolyogva erősíti meg: igen, nagyon nehéz volt a, tanulás, s igaz, amit mesélnek, hogy még egy nagy fekete táblát is vett, mert úgy köny- nyebbnek vélte az egyenletek, képletek megismerését, a tudományok közötti eligazodást. Ma a vasmű vezérigazgatója. Ezrek szülöttvárosa Dunaújváros. A szülők között szép számmal voltak kommunisták, akiket a legnehezebb napokban ideirányítottak, akik nappal dolgoztak, este agitáltak; voltak közöttük egyszerű emberek, akik itt találtak öntudatra, itt nyílt szemük az országra és a nagyvilágra, s ma — itt, vagy másutt — fontos posztokon dolgoznak; s voltak kalandorok is. Vonzotta e munka azokat, akik nagyot akartak tenni, de vonzotta azokat is, akik köny- nyen akartak pénzt keresni, vagy éppen árnyékba akartak bújni, el akartak tűnni egy időre, a társadalom szeme elől. Kezdetben szinte leírhatatlan állapotok uralkodtak itt. Mosdatlan, kócos leánykák az utcán osztották ócska tejeskannából az ebédet (már amikor jött ebéd!); az egyetlen kocsma aitaíában ott álltak a pesti bordély házakból frissen érkezett nőcskék, hónuk alatt pokróccal: az egyetlen élelmiszerüzletben (üzlet? Inkább ócska barakk volt ez) nyitástól sorban álltak a más vidékről érkezett ügyeskedők, mert akkoriban talán az országban egyedül itt lehetett téliszalámit, szalonnát, vajat és citromot kapni. A legnagyobb munkák idején megközelítően 15 ezer ember dolgozott itt Nagy részük csak néhány hétig, néhány hónapig, hiszen sok ezren jöttek és mentek. Amikor három napig egyfolytában zuhogott az eső (és mennyit zubogott!), néha ezer-kétezer ember is fogta magát, s elutazott Aztán vagy visszajöttek, vagy jöttek helyettük mások. Nem túlzás hát azt mondani, hogy ennek a gyárnak és városnak legalább 50—60 ezer építője lehetett Aztán sok ezren voltak, akik ide készítettek építőanyagokat, acélszerkezeteket, szekrényeket, ruhákat Ez a sok ezer ember is építette Dunaújvárost fii építették azok a tízezrek is, akik a hétvégeken jelentek meg, hogy társadalmi munkában segítsenek legalább néhány órán át az állandó, a „hivatásos" dunaújvárosi munkásoknak. Ha jól számolok, összesen legalább százezer ember vallhatja magát ebben ast országban Dunaújváros építőjének, ki acél kohója Amikor 1950-ben elkezdődött az óriási építkezés, sokan vitatták: mi szükségünk van rá, amikor nincs elég nyersanyagunk, különösen pedig vasércünk nincs. Jó — folytatták —, a Szovjetunió ellát bennünket vasérccel, de olyan messziről szállítani? Nos: ma már alig akad hely a világon, ahova ne kellene a nyersanyagot (főként az ércet és a szenet, de néhol még a vizet is) messziről szállítani. Minden, nagy mennyiségben szükséges anyag ugyanis nem igen található meg ugyanazon a helyen. És ami a legfontosabb volt: a szakemberek előre látták, hogy az ország fejlődése elképzelhetetlen megfelelő mennyiségű alapanyag — nem utolsósorban acél — nélkül. Tetszett, nem tetszett, — a Dunai Vasműre égető szükség volt, szükség van és szükség lesz a jövőben is. Ez történelmi tény. Bizonyítására elég néhány adatot említenünk. Amikor a Dunai Vasmű tervezése napirendre került, az egész üzemet évi 450 ezer tonna acél gyártására alkalmas műnek képzelték el. Szerencsére nem maradtak az eredeti elképzelésnél, ■ üy módon ma a Dunai Vasmű évi egymillió tonna acélt termel. Ez pedig csaknem egy- harmada az egész magyar acélgyártásnak. Ráadásul a Dunád Vasmű nemcsak a világszerte keresett hengerelt acélt gyártja, hanem úgynevezett másodterméket is készít Nem is akármilyeneket! Csupán egyet nézzünk meg közelebbről: a spirálisan hegesztett csővet Gyártásának fontosságát a Dunai Vasmű vezetői időben meglátták. Nem volt könnyű dolguk az új gyártmány bevezetésével. Régebben francia csöveket használtak hazánkban, s bizony eleinte a felhasználók is idegenkedtek a magyar terméktől. Ma már nincs idegenkedés, nincs vita: a nagy, országokat összekötő olajvezetékeink és egyéb vezetékrendszereink talán el sem készülhettek volna a Dunai Vasmű kiváló spirálcsövei nélkül. De talán ennyi is elég. Naponta 2500—3000 tonna készáru — 80—100 megrakott vasúti kocsi — hagyja el a Dunai Vasmű pályaudvarát, hogy éltesse, táplálja az Ipart, 9 mezőgazdaságot, A jövő kohója És a fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő: néhány éven belül kétszeresére kell növelni a Dunai Vasmű termelését. A fejlesztési tervek közül csak egyet emlí- i; tünk. Bevezetik az oxigénkon- ‘‘ verteres acélgyártást; jelenleg a martinkemencékben körül- & belül öt óra alatt készül el fr egy-egy adag acél, az új, oxigénkon verteres módszerrel ugyanez a mennyiség 90—40 perc után csapolható. És fejlődik, változik az egésa város. Mert közben Dunaújváros igazi, valódi város lett. Vannak üzemei, amelyekben az asszonyok is munkát kaphatnak, vannak bölcsődéi, óvodái és iskolái (még főiskola is működik itt), van múzeuma és tornacsarnoka, vidámparkja és műjégpályája. És van ötvenezer lakója, áld gyökeret eresztett első szocialista városunkban, aki itt akaor élni, boldogulni, itt akarja a maga és hazája jövőjét építőnk És — nagyon halkan ugyani — arról is beszélnek, hogy as ezredfordulóra alighanem százezres város lesz itt a Dana partján. Hogy ez Illúzió, merő ránd? Lehet. De amikor Borovs»-' kvék 1949-ben megjelentek itt, hogy szemrevételezzék a terepet, s elmondták a helybelieknek, az egykori Dunapentele lakóinak, hogy itt óriási gyár és város épül, akkor is megmosolyogták, ábrándozók- nak nevezték Őket GÁL PÁSi Nem is csak az, hogy köztük volt, mert három stráfjával a vállpánton 6 volt a társaságban a legmagasabb rangú. Vagyis a parancsnok, Szerzsant. Kerek képű, élénk, szúrós szemű fiú volt; mindent meglátott, mindent észrevett. Azt is rögtön kitalálta, hogy ő nem Stefi nénihez tartozik. Mutatta a kővé dermedt házinéninek, hogy itt fognak aludni. Hat szoldát, vojna, vojna. Aztán szemügyre vette Őt is, Stefi nénit is, s őrá mutatva kérdezett valamit. Nem értették. A néni csak reszketett Aztán mutatta is, mondta is: — Az enyém... Unoka? Grisa hitetlenül megrázta a fejét — Nyiharós, mama. Nemjo. Mama nemjo. De honnan találhatta ki, hogy ő nem Stefi nénihez tartozik? Azóta sem kérdezte meg Grisától. Nehéz is volna ezt oroszul megkérdezni, mert azért nem mindent tud még oroszul. Csak az ; egyik szobát foglalták le a katonák, de Stefi néni azt mondta, hogy ő inkább a pincében alszik. Neki odafent ágyazott, a szomszéd szobában — Látod, kis szamár, ugye, hogy nem kell félni tőlük. A gyereket nem bántják ezek, mondtam én... Itt leszel kéznél, aztán, ha kell nekik valami... lavór vagy valami... vagy, ha be akarnak gyújtni, megmutatod nekik a fáskamrát __ C sakugyan bekopogott nemsokára az egyik. — Vóda... vóda... — és mutatta, hogy inni akar. — Vissz... Átvitte neki a vizesk annát a konyhából. S azt mondta, ahogy letette? — Vóda. — 103 — Nevettek, — Tü ruszki? — kérdezte az egyik. Lehet, hogy Grisa. De akkor nem tudhatta még, melyikük Grisa. — Nem ruszki. Magyar. Csak innentől kezdve emlékszik Grisára. Kérdezett tőle — persze oroszul — valamit; s hogy Ő nem értette, magára mutatott; — Grisa... Aztán sorra a többiekre, és mondta, melyiket hogy hívják. A végén megint őrá mutatott Akkor már értette. — Péter. — Peter... Peter?... Petya? — Az az! Petya! Érdekes, hogy oroszul is Petya. Nem hitte volna, hogy ha a nevét magyarul mondja, az oroszok éppúgy megértik. Később lavórt vitt be a katonáknak, bár azt nem kértek. Aztán gyújtóst vitt be, meg egy kanna szenet mert nem volt még begyújtva a cserépkályhában. A parancsnok — Grisa — megveregette a vállát — Haraső, Pétya. Jolvaa. Harasó. „Ezektől akár meg is tanulhatnék oroszul — gondolta. — Ha itt csakugyan orosz világ lesz, mégis más az, ha beszél az ember a nyelvükön. Ugye, csak annyit mondtam: vóda, és rögtön másképpen néznek rám”. Szeretett volna még maradni velük, és tanulni oroszul. De hát nem való az ilyen, mégiscsak idegen katonák. Nem komázni jöttek ezek ide. És a másnapi haditervet is ilyenkor szokták megbeszélni a katonák. A parancsnok kiosztja, kinek mi lesz a dolga — még aztán azt hiszik, kémkedni akar. De a szobában egyedül megint csak azon töprengett mit vihetne még át nekik. Nem jutott eszébe semmi, amit bevihetne. Elővette a kontrás szájharmonikát, amelyet Henriktől kapott és próbálgatta rajta a Boci, boci tarkát, elég hangosan. Nem sokkal később Grisa benyitott. Hallgatta egy ideig, de nem volt megelégedve. — 104 — — Nyiharaso. Davaj szuda... ő nagyon szépen tudott szájharmőníkázni. A többiek is odagyűltek az ajtóra, hallgatták és dudorásztak. . Már sajnálta, hogy elő vette a szájharmonikát. 1 Ha ez az orosz ilyen jól tud, sosem adja vissza. A katonák mindent elvehetnek a civilektől a fronton, amit csak akarnak. Azt mondják, hadizsákmány, és kész. De visszaadta azután Grisa a szájharmonikát, és hozott be neki egy jó darab marmaládot, meg kenyeret. Nem az a ragacsos kenyér volt, mint a városi, de nem is az a jó hazai házikenyér. Alakra is másforma; nem látott még ilyen kenyeret — Nu, Pétya, kúsáj. így kezdődött a barátságuk. Másnap alig várta hogy megjöjjenek a harcból. Estefelé már arra is gondolt; esetleg a németek legyőzték őket, és lehet soha többé nem találkozik GrisávaL Szépen szájharmonikázott pedig. De megjöttek estére mind a hatan, ök győzhettek a harcban, mert egy sem hiányzott Megint bekészítette nekik a vizet, a tűzrevalót. Kérdezgette tőlük az orosz szavakat és átvitte a szájharmonikát Grisának, kérés nélkül, hogy játsszon valamit De most neki is énekelnie kellett Áz a nóta jutott eszébe, amelyet a nénjei tanítottak meg vele, még egészen kicsi korában. Állj be Berci katonának, jobb» dolgod lesz, mint apádnak, nem kell kaszálni, kapálni, ‘ csak a lányok után járni. Az volt a csudálatos, hogy Grisa az első hallásra eljátszotta a szájharmonikán. Pedig magyar kótája van, mégis egy hallásra el tudta játszani. A negyedik vagy az ötödik napon Gris^ék elköltöztek Stefi nénitől a város másik végébe, közvetlenül a Duna mellé. Ott nem magánházban szállásolták el, hanem egy irodaépületben, amely romos műhelyek tőszomszédságában volt. (Folytatjuk) — 105 —
