Tolna Megyei Népújság, 1975. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-29 / 24. szám
Péntekre elkészül Szekszárd legújabb bölcsődéje Az eredeti terv szerint az év derekán, június 30-án kellene átadni. A kongresszusi munkaverseny azonban lelkesítőn hatott az építőkre, s vállalták, hogy a határidőnél majd fél évvel hamarabb kész lesz Szekszárdon a Petőfi utcában a legfiatalabbak nappali otthona, a megyeszékhely korszerű bölcsődéje. A Tolna megyei Építő és Szerelőipari Vállalat bonyhádi építésvezetőségének dolgozói betartották ígéretüket. Szilveszter előtt volt az épületek műszaki átadása. S az idén az utolsó simításokat végzik a szakemberek. Átvizsgálják újra a villamos hálózatot, a fűtést, a vízvezetéket Péntekre kész lesz —mondták, mikor tegnap délelőtt ott jártunk. Megnéztük kívülről, belülről, sőt a Wosinszky-lakótelep egyik épületének tetejéről, felülről is, a bölcsődét. A parányi gyerekek méretére készült mosdók falain csillog a csempe. A termekben a felnőttek is elmosolyodnak a tapéták bűbájos rajzain. A krónikás, most csak dicsérni tud. A TOTÉV dolgozói fél évvel határidő előtt elkészítették a gyermek- paradicsomot, s munkájuk eredményén nem látszik egyáltalán a kapkodás, még rossz- indulattal sem lehet mondani, hogy összecsapták az egészet. Péntektől már az új intézmény gazdáin a sor. Hogy a korszerű bölcsődét minél hamarabb berendezzék. S ha ők is annyira szívügyüknek érzik a legifjabb emberkék ügyét, mint a bonyhádi építők, biztos, hogy február első felében kisgyerekek népesíthetik be a termeket. Ezzel megszűnik a szülőknek, s a bölcsőde dolgozóinak is egy komoly gondja. A város szívéből nem kell majd naponta öt-hat kilométert buszozni, gyalogolni. Mert a bölcsőde holnapi lakói ma még a város szélén, a Tolnai úti anyás csecsemőotthon egy szárnyában töltik napjaikat. — kz szí — Fábián Lázár, a befejező munkák vezetője a parányi mondók csapjait ellenőrzi. Az utolsó simításokat végzik, as ajtókon. A magasból iiwpoaáns látvány as új bölcsőde. Mária nénje meg kaszímő volt Nagyváradon, vagyis kurva, őt senki sem őrizte, mégis tudott vigyázni magára. Pedig ő azt csinálja mindennap, ki tudja hányszor, éppen hogy azért fizetik. Mégse lett belőle baj. Eltűnődött ezen, hogy az emberek mért nem elégszenek meg annyival, mint az állatok, mind. Mert az biztos, hogy nem elégszenek meg any- nyival. Kivált a katonák nem. És miben volt olyan ügyetlen Margit, és miben olyan ügyes Mari? Az volna a jó, ha mindenki jó előre tudná, kivel kerül össze a végén. A lányoknak is az volna a jó, meg a fiúknak is. Már akkor gondolt erre, amikor tavaly az iskolában Póta Rozikával csúfolták. Nem is igen bánta, ha csúfolják, mert szép kislány volna Rozika. Csak persze nem tudni még, milyen lesz asszonynak. Mert a lányok többnyire addig szépek, míg lányok, utána meg elkezdenek hízni, lomposodni; a Rozika anyjának is széle-hossza egy. De azért egyáltalán nem biztos, hogy ebben igaza van Parázsó nagymamának: „nézd meg az anyját, vedd el a lányét” — miért ne lehetne az a lány asszonynak másforma? Ez csak olyan se füle, se farka beszéd. Asz- szonybeszéd. Az se igen hiszi, aki mondja. Észrevenni azt később a lányon, milyen lesz asszonynak. Ha most még nem is, de később csak észre lehet venni. Tavaly egy lagziban sokat táncoltatta Rozikát, azután kezdték el csúfolni őket. Pótáék- nak szomszédjuk volt a lagzis ház, nekik meg valamilyen rokon; úgy adódott, hogy Rozika lett a legkisebb koszorúslány, ő meg a felszalagozott legények közt volt a legfiatalabb, s ei. mint egymáshoz valók, párba kerültek az esküvői menetben. Hát persze, hogy táncoltatta. Az úgy való, hogy a legény azt a koszorúslányt táncoltassa, akivel párba kerül. És ha a nagyobbaknál úgy illik, a kisebbeknél sem illik másképpen. Az biztos, hogy Rozika is szívesen táncolt vele, mert legalább megtanult táncolni. Mert Rozika nem tudott egyebet, csak a csárdást; ő tanította meg a tangóra, a foxra (csak a keringőnél pihentek, azt még ő sem tudta jól). Akkor az egyszer hasznát vette, hogy annyit nyuvasztották otthon a tánccal a nénjei. Nem táncoltak azért olyan túl sokat együtt. Azt már csak rájuk fogták a csúfolkodók. Lehetséges, Rozika még táncolt volna — örült, hogy tanulhat, megtanulhat még a tánciskola előtt —, de ő vacsora után elhúzódott inkább az öregek asztalához, s hallgatta, miket mesélnek Szibériáról, Doberdóról, Galíciáról. Az igazság az, hogy nem is igen gondolt Rozikára addig, míg egymáshoz nem csúfolták őket. Azóta meg sokszor eszébe jut: mi lenne, ha csakugyan Rozika lenne a felesége. Szép kislány, az igaz. Jó volna megint egy lagzi, ahol ugyanúgy párba kerülnének. Most végig csak vele táncolna, és keringőt is, mert a nénjeitől megtanulta azóta a keringőt Esetleg haza is kísérhetné most már. Illendően köszönne el tőle a kapuban, nem úgy, mint a katonák szoktak a szeretőjüktőL Rozika nem is engedné azt Akármi illetlenséggel örökre magára haragíthatná. Elképzelte, hogy tíz-tizenkét év múlva már feleségül vehetné Rozikát. (Ha nem hízik el addig, mint az anyja.) Menne haza szabadságra a frontról, és a kapuban várná Rozika. S felmennének a présházba ők is, mint Már- tiék tavaly, de ők nem vetkőznének csupaszra — ez csak olyan városi mánia lehet —; ülnének egymást átkarolva a sötétben, mindenféléről beszélgetnének. Rozika a faluról meg a ház körüli dolgokról, hogy valami hordja a csirkét meg, hogy az ól tövét is tapasztani kéne, kitúrta a malac, ilyesmit, ö elmondaná, mi újság a fronton, s hogy hajkurásszák a katonák a nőket. És hogy ne igen mutogassa magát, ha a faluba katonák szállásolnak be. vagy esetleg a front odaér. 62. És amikor el kellene válni, Rozika is sírna az állomáson, mint a többi asszony. És integetne utána sokáig, peregne a könnye, s integetne, míg csak el nem tűnnék szem elől a messzi síneken a vonat... Autó dudált kitartócin, s erőszakosan. Nem akaródzott kibújni a jó meleg pokrócból, de félálomban eszébe jutott a felfordult teherkocsi. Hátha keresik azóta a hiányzó dobozokat meg a takarót. Ahogy kikecmergett a szénából, felugrott a boglya tövéből a kutya, s elszaladt. Nem szaladt messzire, csak a szomszédos boglyához. Várakozón nézett vissza: folytatódik-e a tegnapi barátság. — Kiskutyám... Gyeride, kiskutyám... Hívogatta. Füttyögött neki. Közelebb sompolygott a kutya, még mindig bizalmatlanul. Az elébe dobott kekszet most bekapta, és a földre hasalva ropogtatni kezdte. Csak most jutott eszébe az előbbi erőszakos dudálás. Köd borította a tájat, a völgy felé mindenütt. Az utat is csak sejteni lehetettN odalent, az úton túl pedig nem látott mást, csak a mindent elfedő, egynemű szürkeséget. Annál jobb. ök sem látnak ide, ha netán megjöttek már. Nyújtózkodott egy jólesőt, és szedelőzködni kezdett. Aztán abbahagyta a készülődést, s lekuporodott a boglya tövébe, gondolkozni. A két dobozt nem viheti, az bizonyos. Bírni sem bírná, így is épp elég pakkja van. Még sok is lesz csak a takarót is cipelni pótlásnak, de azt nem hagyhatja itt, megfagyott volna nélküle. S ki tudja, hol éjszakázna megint. Marékkai hányta a kutya elé a kekszet, meg az ostyát. — Nesze, faljáL De úgy faljál nekem, hogy nem kapsz többet máma, azt garantálom... Ö is tömte magába a nápolyit. Étvágy nélkül, mert éhséget nem érzett, csak a szomjúság kínozta nagyon. Sajnálta itt hagyni, kivált a nápolyit; alig volt híja a doboznak. Beerőszakolta a két dobozt a boglyába, éjjeli fekhelyére, s mindenfelől ráigazította a szénát. Tehát még egy rejtekhely, ez az ötödik. (Folytatjuk) ' 63.
