Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-07 / 286. szám

I M egint árvfz van a pin« cében.' Két napig esett, s bokáig ér a ví2. Ami­kor a PIÉRT raktár céljából kivette az egyik alagsori he­lyiséget, nem hozott ide árut, mert féltette. Átalakították a pince egy másik, eddig rak­tárnak használt részét, könyv­tárnak. Most a könyvek ázná­nak, ha a polc a földhöz kö­zelebb volna. Az építészterve­zés nem számolt a realitások­kal, az asztalos igen: az alsó polcig ezért nem ér a víz. Itt van a klub. Kedden és pén­teken. A hét többi napján könyvtár. Tegnap is könyvtá­ri foglalkozás volt. Feri bácsinak, — a házfel­ügyelőnek — egész nap mun­kát adott a klubkönyvtár. Most is csikkek, napraforgó- magok, s egyéb hulladékok ke­rültek seprűje aló. Ki tudja hányadik komoly figyelmezte­tést küldte már a könyvtár vezetőségének, változás nem történt. A klub a Tartsay lakótelep 35. számú házának alagsorá­ban van. Zaj szűrődik ki a vasajtón. Nem zene. Zaj. Be­nyitok, mivelhogy hivatalos va­gyok ide, találkozóra. Négy fiatalember. Egyik szép sza- kállú, huszonegy éves forma, a másikak fiatalabbak. Jön elém a szakállas, meghajol, köszönt, mint egy grófot. Szer­tartás. így kell ezt csinálni? Úgy látszik, igen. Jó estét, jó estét. Az árvíz ellenére is lesz beszélgetés? Majd nyolc óra­kor. Jó, addig nézem a té­vében, miként püföli a Haj­dúk a Boracot. A magyaron éppen valami okos ember, okos dumáját közvetítik. Tele vagyok okítással, ki kell kap­csolódni. A huszonkét bos- hyák legény a kötésig érő sárban küzd a bőrlabdáért... Szóval, vége a meccsnek. Va­csora. Nyolc óra, indulok. Ismét a klubban. A do­hányzóasztalok szépen sorba állítva, körötte a fotelokban vagy húszán. Fiúk, lányok. Szakállal, anélkül. Hosszú hajjal, rövidre vágottal. Ciga­rettafüst. És még mindig szól a zaj. Most lekapcsolják. Jön Este a klubban elém a fiatalember, a Herceg Pista, a klubvezető. — Gyerekek, bemutatom... Nem kell, mondom én ma­gam is, hogy újságíró vagyok, s jöttem, mert hívtak. Lássuk, miért. Zavart csend. Valóban, mit is kellene kérdezni. — Talán beszéljen az elv- társ. — Az asztal túisó végé­ről jön az indítvány, többen helyeslik. Miről? Hát az újság­ról. Szívesen. Teliát, a Tolna megyei Nép­újság, pártos újság, a Magyar Szocialista Munkáspárt politi­kájának megvolősítását segíti elő. Szekszártlon szerkesztik, huszonnégy év óía, folyama­tosan megjelenik. Fiatalabb, idősebb, szebb, csúnyább, kö­vérebb, soványabb emberek írják, szerkesztik. Van fő- szerkesztő, helyettes, rovatver zetőkből kettő is, főmunkatárs, gyakornok. Minden. A hallgatóság még figyel, mert új a téma. Még senki nem beszélt nékik az újságról. A kommunista újságírásról. A fiatalemberek — a műszer­gyárból ketten, az építőktől hárman, kátéeszekből, isko­lákból, iparitanuló-intézetek- ből — lesik a szót, mit is je­lent, illetve hogyan fogalmaz egy gyakorló újságíró a kom­munista újságírásról: A né­pet, a pártot kell szolgálni, hi­vatásnak kell tekinteni ezt a mesterséget, sokat tanulni, ol­vasni, és szeretni az embere­ket. És igazat írni. Látom, vonalas dumám már untatja őket. — Szabad kérdezni? Miért ne volna szabad. Tes­sék. — Legyen szíves megmon­dani, hogyan lesz valakiből újságíró? — Sokféleképpen. A szeren­cse is nagy szerepet játszik. Legfontosabb, hogy valaki az akar lenni. Tudok próbálko­zóról, aki újságíró akart len­ni, csak azért, hogy újságíró­nak mondhassa magát. Isme­rek fiatalembert, aki — mon­dom a hallgatóságomnak „ — mindenkinek eldicsekedett, hogy újságíró, s egy mínuszos hírt sem tudott tisztességgel megírni. Ismerek olyan em­bert, aki fontos állami, jól fi­zető, kényelmes beosztást cse­rélt fel szerkesztőségért, mert újságíró volt, kiemelték, s az akar lenni újból, az az élet­célja. .. Szóval, fiúk, ez is olyan szakma, mint a több mint kétezer, amelyet a szak­mai névjegyzékbe felvesznek. Itt is csak úgy lehet, s csak úgy szabad dolgozni, hogy a népet, a pártot szolgálja a munka eredménye. Vége is a bemutatkozásnak. Már tudják, miként készül a riport, s ki volt bíróságon az újságírók közül sajtóperből ki­folyólag, azt is megjegyzik, hogy milyen körültekintő mó­don kell egy bíráló írást meg­írni — hogy abból mások is okuljanak... S jönnek a kér­dések. Nem válogatják, nem is szépítik, amit mondani akarnak, őszintén mondják. Mindjárt a közepébe vágnak. — Miért lehet, hogy negy­venéves a mi KISZ-titkárunk. Valójában öreg ember az már! — Maguk választották. — Az este volt itt ez a fel­vonulás, fáklyás. Megállapod­tunk, hogy majd amikor a me­net elindul a városban, leg­alábbis a főútvonalon, eloltják a villanyt, hogy hatásosabb legyen a demonstráció. Per­sze nem oltották le a villanyt, úgy lézengtünk. Láttam vi­szont, nem tudom már melyik országban, itt mutatta most este a tévé, hogy fiatalok egy csoportja a fasizmus ellen tün­tetett, kapitalista országban. Az volt a felvonulás! A válasz: Kérdezzék meg a városi KISZ-bizottságon, miért nem oltották el azt a hangu­latromboló villanyt. S a má­sik: lelkesedni nem fognak maguk helyett azok, akik Szekszárdon begubóznak la­kásaikba, s onnan se ki nem látnak, se ki nem hallanak. Csak élik süket, magányos vi­lágukat. — Na, most azt legyen szí­ves megmondani, hogy miért nincsenek fiatalok a közélet­ben? A válasz: — Nehéz kérdés. Tudom mire céloznak. Arra, hogy némely vállalatnál csak egy-két embert ismer a köz­vélemény, az igazgatót, meg a párttitkárt, őket húsz—har­minc éve. A fiatalokat, akik odakerülnek, senki nem isme­ri. Vannak hivatásos nyilatko­zók, olyan emberek, akiket mindig előkapnak, ha jön küldöttség, újságíró stb. A szürke embereket nehéz meg­keresni, ha az ember megta­lálja, s hozzájuk fér, ők nem mernek nyilatkozni... — Mondjon véleményt a mi gyárunk vezetőiről. A válasz: így kapásból ne­héz, csak ennyit: a gazdasági vezetés kicsit többet lát ma­ga körül, mint ami ott való­jában van, ami érdemük; a mozgalmi emberek pedig kissé elszakadtak a munkásoktól. — Pontosan így van, — bó­logat az egyik ifjúmunkás. .. .és jönnek a kérdések. Mi­ért csúfították el a Kálvária hegyoldalt. Miért kevés a szó­rakozási hely a fiatalok részé­re? Miért nem szebb az új­ság nyomása, miért nem olyan, mint a pécsi lap? Mennyi a kezdő újságíró fizetése? Miért drágulnak a lakások? Miért emelkedik folyton a gyermek- ruházati cikkek ára? és. és... miért.!. miért... Kérdések, válaszok. • Élénk eszmecsere. így kés.zült ez a riport, így készül az újság — mondanák erre a beszélgetésre a hivatalos kofnmünikék. Ilyen itt azonban nincs, csak egy. elvtársi beszélgetés. Öszin+e beszélgetés. Már el is járt az idő. Egyik elvtársnő óráját nézi. — Elnézést, tízig van „ma­radásunk, akkor be kell zár­ni a klubot. Elszaladt az idő. Kabátokért, sálakért nyúlnak. A felelősök elcsomagolják a magnetofont, elrakják a könyveket. Egyik fiú könyvet tesz elém, ven­dégkönyv. — írjon bele, legyen szí­ves. Úgy mint a tévében. írok. Egy mondatot: Jó, - megértő hallgatóságom volt, köszönöm hogy meghívtak. — Ennyi elég? Nem. — Még a falra is. Az egyik sarokban ott. az aláírást gyűjtő, a vendégeket „megörökítő” lemez. Rajta van tucatnyi aláírás. Szekszárdi emberek. Ott látom Pollála Bandi barátom cirkalmas -alá­írását ő partizánélményeiről beszélt ebben az ifjúmunkás­klubban, én az újságírásról. Herceg bezárja a klubot, a társaság elvonul a pincéből haza. Feri bácsi kijön házfel­ügyelői lakásából, kulccsal zárja a bérház kapuját Tíz óra van, november hu« szonkilencedikén. PÁLKOVÁCS JENŐ Karácsonyi rádióműsorok gyerekeknek A rádió téli szünidőben su­gárzott műsorai sok örömet szereznek majd a gyerekek­nek. A „Leghosszabb délután” címmel december 24-én színes összeállítást sugároznak. Sötét­ségbe borul az ország, — így kezdődik Juhász Ferenc „A Nap és a Hold elrablása” cí­mű műve, amelyet december 25-én hallhatnak a kicsinyek Csetényi Anikó írta az „Egy állástalan ló kalandjai” című mesejátékot, amelynek zené­jét Szokolay Sándor kompo­nálta. Gerencsér Miklóst Acsteszértő! a halhatatlanságig Táncsics Mihály életregénye Rövidesen kiderül; mégsem. A zuhogó eső ellenére nagy sürgés-forgás támad az egyébként csendes utcában, S nemcsak jönnek-mennek, de zajonganak is az emberek, bár sza­vaik értelme nem hatol át a vastag börtönfalakon. A fegyvercsörgés hangja azonban egyértelmű, Stancsics az udvar felől szintén zajokat hall — ezek a helyőrség katonái, gyakran váltják egymást, ki-be vonuló osztagaik léptei alatt döng az udvar kövezete. A kettő együtt: az utca morajlása, meg az ud­var felőli fegyvercsörgés, lábdobogás világos be­széd Stancsics Mihály számára. Idegfeszítővé válnak a pillanatok. Most ezerszeresen rabnak érzi magát. Végre, estefelé bejön Stancsicshoz a térparancsnok, aki egyúttal a börtön felügye­lője. Igen tisztelettudóan elmondja, hogy Pes- ten-Budón forradalom van, Petőfi és társai fel­lázították a népet, megtagadták az engedelmes­séget a helytartó tanácsnak, ellenben átvette a hatalmat a pesti városházán ülésező forradalmi bizottmány. A térparancsnok valósággal referál, mintha felettesének tenne jelentést, majd vé­delmet kér, mert — úgymond — a tömeg máris útban van Stancsics Mihály kiszabadítására. Néhány perc múlva valóban szabad. Nyári Pál és Klauzál Gábor érkezik a tömeg élén. A cellájába hatolnak, a térparancsnokot elsodor­ják, észre sem veszik. Felesége, Teréz ezekkel a szavakkal repül a karjaiba: — Mihály! Nincs többé cenzúra! Fogat várakozik .á. a pesti fiatalok leveszik a hámot a lovakról, maguk húzzák lelkesülten a Lánchídon át Pestre a kocsit, amelyben a bol- dog-restelkedő Stancsics és felesége ÜL Renge­teg ember az utcák m, az ablakokban, megél- jenzik, ahol elhaladnak. Űtba ejtik a Nemzeti — 70 — Színházat, amely a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, az Astoria Szállóval szembeni tel­ken állt. Követeli az ünneplő közönség, hogy foglalja el a nádor — a király helyettese — díszpáholyát, de ő a rend és illendőség híveként a pesti városházára siet, hogy bemutassa ma­gát a forradalmi bizottmány előtt: valóban sza­bad. így is történik, ám az ünnepélyes alkalom feszengő helyzetté változik, a kiszabadított fér­fiú félredobva mindenféle úri tutulust, a legné­pibb módon „kendtek"-nek nevezi a forradalmi bizottmányt, amelynek tagjai — lévén mindany- nvian nemesek — elvárnák a tekintetes megszó­lítást. De Stancsics nem sokat ad az érzékenysé­gükre. Számára a forradalom, — forradalom. Csak a radikális változásokat hajlandó támo­gatni. Jól tudja, a megszólítás csupán formai kérdés, de hadd lássák mindjárt az elején ho­vatartozását azok, akik a nemzeti újjászületés forradalmától a nemesi uralom átmentését re­mélik a jobb időkbe. Ilyesmikről beszél a Nádor Szálló erkélyéről, ahova vendégnek hívta Hauer, a fogadó bérlő­je. Késő este van, a tömeg nem hajlandó mel­lőle tágítani. Búcsúzóul azzal lelkesíti hallga­tóit, hogy a forradalom céljaiért elszántan, a tennivalók világos ismeretében kell küzdeni, s ez a küzdelem éppen csak elkezdődött a mai nappal. E nap emlékére Stancsicsról Táncsicsra változtajta a nevét, amelyet így ejtett kislánya, aki meghalt. Ez a megszólítás is formai dolog, miként a „kendtek” megszólítás. De számára sokkal több; nem változtatható vissza, miként az eszméihez való ragaszkodás sem változtatható meg. ő már örökké Táncsics Mihály marad — a nép ügyé­től soha el nem tántorítható forradalmár. 20. Nem derült ki mindjárt, mennyire egyedül fog maradni elveivel, törekvéseivel a politikai élet küzdőporondján. Megsegítésére gyűjtést rendeztek, s kézhez kapott 1100 pengőforintot. Esze ágában sem volt a közadományt, amelyért meg nem dolgozott, személyes célokra költeni Lapot akart indítani, erre tartogatta a pénzt. Egy este vékonydongájú ifjú állít be Tömő ut­— 71 — cai lakására: Petőfi Sándor. Nyilcvan forintot hozott írótársának. Ekkor még nem tudta Tán­csics, mennyire egy ugyanazon módon ítélik meg a helyzetet, képzelik el a forradalmat, sze­retnék előremozdítani az ország sorsát. Más al­kalommal nem is találkozott Petőfivel. Nem alapvető, de mégiscsak fontos elválasztó az élet­kor. ö már az ötvenediket taposta, a költő fele­annyit. Igaz, Bem tábornok iránti fiúi ragasz­kodását nem gátolta a korkülönbség. Tény, hogy Petőfi és Táncsics személyes útjai a sza­badságharc egész ideje alatt többé nem talál­koztak. Politikai útjaik annál inkább. Mindket­ten a teljes népszabadság feltétlen hívei, mind­ketten a volt nemesi osztály önzésében látták a függetlenné lett haza legnagyobb belső vesze­delmét, magát az ellenforradalmat. Mert Pető­fi már nem a Habsburgok Bécséhez, hanem a Pozsonyban ülésező magyar rendekhez és ka­rokhoz írta: „Még kér a nép.. Ettől a politikai célazonosságtól eltekintve Táncsics Mihály magányos küzdő maradt egész a világosi fegyverletételig. Kiszabadulása után néhány nappal botrány kavarta fel a pesti köz­véleményt. Mivel a város polgárainak többsége német ajkú, ők jutnak vezető szerephez a nem­zetőrség megalakításánál. Kijelentik, semmi áron nem hajlandók beleegyezni, hogy a zsidó feleke­zetű ifjak is nemzetőrökké legyenek az ő sora­ik között. Táncsicsot felháborítja az eset, el­szánt híve a teljes emberi jogegyenlőségnek, hi­szen minden írásában emellett szállt síkra, ezért üldözték, s csukták börtönbe. Magától értetődő, hogy a zsidó vallású ifjak védelmére kel. Lap­ja még nincs, így hát Vallót Imre Divatlapjá­ban tör lándzsát jogaik mellett. Nosza, a német polgárok veszettül nekiesnek, szidják, gyaláz- zák, agyonlövéssel fenyegetik. Táncsics Mihály nem hátrál. Bátran és nagy kedvvel külön nem­zetőrcsoportot szervez a zsidó if jakból, akik föl­kérik, hogy német nevük helyett adjon nekik magyar családi nevet. A csoportnak maga is tagja lesz, csakúgy, mint sok magyar ajkú fia­tal. Az így megalakult nemzetőrcsoport hálából díszkardot ajándékozott Táncsics Mihálynak. (Folytatjuk) — 72 —

Next

/
Thumbnails
Contents