Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-01 / 281. szám

FelsSráeegres 1974 ljj állomások következnek A legcsendesebb évszak az ősz. Nem halál előtti csend ez; nem hal meg semmi. A gyümölcs elérte nagyszerű célját; megérett. A lombból avar lesz, és egy őszi délutánon, mikor a nap a hegyek mögé té­ved, az erdő olyan csendes, hangtalan. mint megbán­tott gyerek: Sehol madárfütty. rovarok nem nyüzsög, nek. Nehezebb, nyirkosabb, és melegebb csend ez, mint a tél csendje. Az nem ilyen meglepő, mert a hó fehér színe, és a fagy, megszokottá teszi. De az őszi erdőben még a nyár színei élnek, élénken isszák fel az ágakról a zöldet. Utolsó halmozásként lassú játék, mely végül fehér lesz: hófehér. Eljött az ősz, megadóztatva az évszakokat; a ta­vasz virágait, a nyár lepkéit. és a folyó jéggel adózik majd a nyár hullámaiért, Gemenc tisztásain szarvasok üzekednek. Ott ahol rozsdapirosba jutottak a bokrok, a ködben zölden csak a fenyőfák állnak. A szántás fölött, a feltépett föld és a trágya szagától terhes, párás levegőben vár­ják köröznek, akár egy forgószél tölcsér alakú palást­ján siklanának. A városban ökömyálat kergetnek a gyerekek, a piacon sárga belű sütőtököt árulnak a nénik, nem vijjognak a múzeum körül a sarlósfecskék, s a házak falán sem izzik fel a napfény. A fasor fái alatt, a fű­ben barnán csillognak a lehullott gesztenyék, mintha a nyár csersavval teli könnyei lennének. Az esti szür­kület homálya leereszkedik a lomb közül és együtt sodródik a meggyújtott avar fojtogató füstjével. Az utcán halk neszezéssel falevelet, apró gallyakat, pla­kátdarabokat sodor a szél, s egyre gyakrabban veri fel a csendet az eső kopogása. Gszidő. őszi álommal riogat. Mesél kifakult pusz­tákról, redves ostorú gémeskutakról és a mozdulatlan, kietlen síkság fölött magányosan kóválygó ölyvről. A rovarok a sás alá bújva mind..., nincs irga­lom: a lassú dermedés erőszakos hulláma egy ködös reggelen zörgő kitinburokká sorvasztja a nyár züm­mögve röpködő, hímportól tündöklő csodáit. A szür­kület felemeli a vadludak szárnyát és az égre csalja őket. Kihalt dülőúton utolsó paták nyomát őrzi a sár. — st — Uj szovjet üdülőközpont Elkészült és átadták a forgalomnak a Felsőrácegrest Pál- fával összekötő utat. Ilyen híreket sokszor hallunk, nem is fogad­juk őket rendkívüliekként. Kár, mert a felsőrácegresiek útjának elkészülte rendkívüli esemény volt. A puszták népének ez az út jelenti a végleges megérkezést a kitágult világba. © Kozép-Oroszország egyik legfestőibb vidéke, a Szeli- ger-tó és környéke, hamaro­san a Szovjetunió egyik leg­nagyobb üdülő- és turistaköz­pontjává válik. Elkészült a természeti szépségekben gaz­dag terület, a tavak és a környező sűrű erdők, a gyógyforrások és iszapfürdők rendezett hasznosításának ter­ve. A 300 000 hektárra kiter­jedő üdülőközpont területén szanatóriumok, üdülők, tu­ristaházak, sportlétesítmények épülnek. Az építkezéseket főként a tisztásokon folytatják, az épü­letek harmonikusan illesz­kednek majd a környezetbe. 1974. november 22-én Felső- rácegresen sok kertet fosztot­tak meg az ősz virágaitól. A csokrok az útépítőkhöz kerül- 1 tek az ünnepély izgalmától csetlő-botló gyerekek kezéből. Elsősorban nekik épült az út, könnyezni mégsem ők köny- nyezték meg, hanem a nagy­szülők és a náluk is időseb­bek, akik zsigereikben hord­ják, mit jelentett itt élni 30 évvel ezelőtt és 30 év óta na­gyon a mi világunkba tarto­zón, mégis messze ettől. A virágok azóta elhervadtak, az ünnepeltek emlékezete las­san feledésbe meríti az itt és ekkor elhangzottakat. Egy va­lamit azonban nehéz lesz elfe­lejteni; a megérkezés örömét sugárzó arcokat- Ismét csak nem a fiatalok arcát, hanem az öregekét, s a még öregeb- bekét, akikkel rögtönzött par­lamentet ültünk Nágy Jánosék házának utcára néző szobájá­ban. Az invitálás néhány fel­nőttnek szólt és lettünk hirte­len húszán is, szabadkozva be­felé tódulok, azon aggodalmas­kodók, hogy megszidják a lá- .búnkat a behordott sár miatt. — Majd elintézzük a porszí­vóval, ha megszáradt! — szólt a háziasszony, aki az iménti ünnepség szónoka volt, külön­ben pedig palántanevelő ker­tész, ezenkívül fiatal édes­anya. Mára igen várták pusztájuk szülöttét, Illyés Gyulát, hogy elörvendezzék neki is az utat — Régen volt itthon, úgy hallottuk megint beteg. Hogyan győzzem meg őket arról, hogy itt van? Itt, eb­ben a modern bútorokkal be­rendezett szobában, ahol a tej melegével buggyanó embéri szó, nevének mintegy vezény­szavára a cselédéletet idézi, majd 1945-öt, 1960-at és így tovább, máig. Hallgatom őket és eszembe jut az Ebéd a kas­télyban _című^ Illyés-mű, amit ő a letűnő főúri világ gyors- rajzánák nevezett, arra készül­vén, hogy papírra veti szülő­pusztája környékén a polgári demokratikusnak^ induló, majd népi demokratikussá átváltó világ és végül a közös gazdál­kodás rajzát is. „Meg tudom csinálni? Egye­lőre más terveim vannak" —. írta. E beszélgetésnek olyan szó­vivői vannak, mint özvegy Böndör Lajosné, Begovics István, idős Fehér Istvánná, Manzinger Józsefné és a ház­beliek, ifjú és idős Nagy Já­nosék. Ünneplőben vannak a szóvivők, öltözékükkel is meg­adták a napnak, ami jár. Nyu­godtak és derűsek, noha mind­egyre visszakanyarodnak ifjú­ságuk éveihez, cselédmúltjuk emlékeihez. Szavukra ködük fel bennem Mathilde bárónő alakja, akit Illyés Gyula zse­niálisan villant fel irtiént em­lített munkájában. Ez a báró­nő, tökéletes történelmi anal­fabétizmusról teve tanúságot, azt jósolta, hogy Magyarorszá­gon rövidesen nem lesz pa­rasztság. Azért nem lesz — szerinte —, mert a föld új gazdái „nem értvén a földmí- veléshez, a kapott földeken egyszerűen éhen fognak halni, lustaságuk és tehetetlenségük következtében. Mert csak ak­kor dolgoznak, ha hajtják őket. így pedig, éhen halván el fog­ják kergetni a kommunistákat most is, akár Pestről 19-ben”. Mathilde persze mást is szó­lott még. Azt, hogy a magyar parasztot nem szabad politiká­val .megzavarni, mert az min­denhova való, csak a Parla­mentbe nem, mert az neki parkett, hanyatt esik rajta. A közügy pediglen, mint huncut­ság, az urak dolga. Sajnálatos, hogy a túlvilág­ról nem kaphat kimenőt az, akivel vitája lenne az élőknek. Ez a rögtönzött parlament itt igencsak megfelelne, okulásra is kényszerítené a jövendő­mondó mágnásasszonyt, hiszen nemcsak, hogy nem haltak éhen és éh-holtukban nem kergették el a kommunistá­kat; jól élnek saját házaik- 'ban, mert igen is értették és értenek a földmíveléshez. o — Értelme van a munká­nak. Most van — vallották rendíthetetlen meggyőződéssel és nem is kellett körbevezet­niük, hogy igazként bólintsak a szóra. Ismerem a gazgaságu- kat. Másfél éve lassan, hogy bebarangoltam a pusztát, amit ma falunak neveznek, 52 há­zával, 260 lakójával és négy — korábban nem volt — ut­cájával. Nem sok van itt, ami régi, ami a puszták népének 30 év­vel ezelőtti életéről adna hírt. Mi van, ami régi? A kiskas- tély, ami kultúrcentrum. Az öreg iskola. A felsőtagozatos gyerekek már most bejárnak a pálfai körzeti iskolába. Jövő­re az alsótagozatosok is ott tanulnak. Régen nincs már a hosszú ház, a borász ház, a gulyás, meg a malom ház. Csak a rózsa ház áll és afféle menedékként, mígnem eszébe nem ötlik valakinek, hogy mi­lyen alkalmas lenne helytör­téneti múzeumnak! o jelentésként, hogy megláthat­ja bárki, mennyi lesz itt ha­marosan az autó, meg a mo­tor! Az útnak egyébként igen gazdag a legendatára. Kettőt említenék. Az egyik az, hogy egy hajdan volt képviselő — kinek már a nevét se tudják — cserében a voksokért utat ígért a pusztaiaknak és vá­lasztási beszédét tartva igen látványosan helyezett el jobb zsebében egy fél téglát, úgy­mond azért, hogy el ne felejt­se, mit ígért. Elfelejtette. Dimény Imre, miniszter nem felejtette el, mit ígért azon az elmúlt évi zárszámadáson, amikor a felsőrácegresiek is­mét az útért szóltak. Kész az út. Május végén jelentek meg az ősállatokra emlékeztető földgépek a pusztán. Nyomuk­ban pedig az útépítő munkások, akik még augusztus 20-án is dolgoztak. Emlegetik is őket, sűrű áldással, mert cudar volt elzárva lenni a világtól ősztől tavaszig. Ismerem-e Balogh Gyuláné esetét? Nahát, pedig azt ér­demes! Utolsó óráján volt, két traktor vitte be vontatóval Pálfára, hogy onnan az elnök gépkocsija a paksi szülőott­honba szállítsa. Cecéig értek, ott be az első házba. Ott szü­letett meg a ma hétéves kis­fiú, nem is hívják másként csal?, a cecei gyereknek. Mindmáig indulatok örvény­lenek föl, ha valaki kimond­ja „Csillag ispány” nevét, vagy megemlegeti „Arany csöndért" és társaikat Mert ezektől kel­lett sokat szorulni. Kinek? Aki nem jól szólt. És vajon szólhatott-e jól, akit ha­zaküldtek a munkából, mert nem jelent meg napfelkelté­vel, vagy akit kíméletlen re­gulázásból asszony létére föl­kergettek csépléskor az asztag- ra, hogy ott érezze, mit jelent orcája verítékével megkeresni a kenyeret?! — Az asszonyokat ritkáb­ban, inkább az embereket verték. — Édességet azok nem, csak keserűséget adtak. Böndör néni — aki ma 76 éves — hat gyerek és egy rok­kant ember kenyerét kereste. Volt neki mívelésre 17Q sor szőlője, vincellérként. — Sokszor mentem én ha­za ríva. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer nyugdíjas lesz? — Nem kaptak az öregek nyugdíjat és mégis meg kel­lett élni, igaz-e? o Idős Fehér Istvánná, arról beszél, hogy itt még az ember •.ületése se ment úgy, mint ..Isutt és máris átlépjük az löt. A figyelem megint az út­ra terelődik, s fölhangzik, nem is annyira jóslatként, mint a tények ismeretén alapuló be­Felsőrácegresen mindeddig arra voltai? büszkék a szülők is, a termelőszövetkezet veze­tői úgyszintén, hogy innen nem szélednek világgá a fia­talok, aminek az a kizárólagos magyarázata, hogy megtalál­ják a számításukat itthon. S itthon még jobban, mint bárr hol másutt. Mi következik ezután? Aho­va könnyebb út vezet, onnan a távozás is könnyebb. Bólogatnak a beszélgető- társak, hogy ez így igaz, de aki nem szereti különben is a tekergőéletet az nem megy se­hova, mert szép ez az ország, Tolna megye is szép, de leg­szebb Felsőrácegres, mert ők ott élnek. — Iskolába se mennének el? Oda igen és kellene is, mert 30 év alatt sok sorsfordí­tó dolog történt Felsőrácegre- sen, de főiskolára, egyetemre nem nagyon jutottak el a gye­rekek. Az érettségiig, a szak­munkás-bizonyítvány meg­szerzéséig, igen. Azon túl? Senki. Ezért örülnek most a. körzeti iskolának. Azt remé­lik tőle, hogy több fiú, meg lány akar majd továbbtanul-; ni. Rövidre szabottnak ígértük a kis országgyűlést, de úgy ülünk, mintha tegnap, tegnap­előtt is itt lettünk volna már és még mindig lenne mit el­mondani. Senki nem mozdul, pedig régen elfelejtette a ha­rangozó, hogy megcsendítette a mai levesnótát. Jönnék csak disznóölések táján! Szorong akkor ekkora szobában 25—30 ember is. Mert hát, szépen lennék, ha csak a munka lenne! Nemcsak az van. Nézzük csak .meg a házakat. Nincs amelyiken ott ne feszülne a televízió anten­nája. A rádió? Ak nem újság. Az újságok, a könyvek, az ol­vasás se. Minek is hívták azt a habókos bárónőt? Matild? Megnézhetné az árva, hogyan élünk! Illyés Gyula pedig megírhatná, leginkább neki lenne a dolga, mert úgy azt senki se tudja, mint ő. Meg aztán út is van, szülőpusztája végérvényesen bekerült a világ vérkeringésébe. LÁSZLÓ IBOLYA

Next

/
Thumbnails
Contents