Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-11 / 238. szám
A holnap technikája tegnapi eszközökkel? Hány számjegyvezérlésű szerszámgép található az ország szakmunkásképző intézeteiben, illetve az üzemi tanműhelyekben? — kérdeztem a minap a szakmunkásképzés egyik • szakértőjét. A válasz: egyetlen ilyen gép van a csepeli szakközépiskolában. S a magyarázat: egy ilyen berendezés. szűkén számolva is másfél-két millió forintba kerül, s vajon melyik az az üzem ahol ekkora összeget áldozhatnának a szakképzésre, a tanműhely felszerelésére, a költ- > ségvetésből gazdálkodó állami intézetekről nem is beszélve. A gond hosszú évek óta megoldatlan. A kisdiák, aki valamilyen szakma megtanulására adta a fejét, két-három évig tanul, ismerkedik választott szakmája tudnivalóival és eszközeivel, gépeivel. Az üzemi gyakorlatokon már fölsej- lik előtte, hogy valami nincs rendben, valami — nem is lényegtelen — különbség található a tanműhelyben látott, megismert gépek és a termelőműhelyben található berendezések között. A gyanú aztán a harmadik évben lesz, nem kis problémákat, kínos heteket, hónapokat okozó felismeréssé, amikor a harmadéves tanuló szabd- lyos termelőmunkát végez az ismeretlen berendezéseken, amelyek mellett úgyszólván újra kell tanulnia a szakmát. (Mellesleg szólva: sokan és érthető módon, a műhelyek-x ben megjelenő ipari tanulók tétova téblábolásából vonnak le messzemenő következtetéseket a szakmunkásképzés színvonalát illetően...) Való igaz: a szűkös fejlesz-» tési alapokkal bajlódó vállalatok, ha korszerű, iga2án modern gépeket vásárolhatnak, akkor a termelőműhelyekbe állítják azokat, és nem a tanműhelybe. Még ott is. ahol nincs hiba a „szemlélet” körül, ahol tudják, hogy az oktatásra fordított beruházások hosszabb távon bőségesen megtérülnek. De hiába tudják, ha egyszer nincs pénz! Ráadásul nagyon sok helyen még a felismerésig sem jutottak el; a tanműhely elavult, kiselejtezett gépekkel, eszközökkel való tessék-lássék felszerelése ezeknél a vállalatoknál még lelkiismereti gondokat sem okoz. Olyannyira, hogy a szakmunkásképzési alap létrehozásáról szóló kormányhatározatot (amely minden vállalatra kötelező érvényű befizetést ír elő), a legtöbb helyen csak fanyalogva, „ni, megint egy újabb teher!" felkiáltással hajtják végre. Igaz: a szakmunkásképzési alapra tavaly és az idén befolyt 500 millió forint még nem elég a tanműhelyek korszerű felszerelésére. A tulajdonképpeni korszerűsítésre — az előírások, az itt is elmaradhatatlan központi „normatívák” szerint — ennek az ösz- szegnek csak a felét fordíthatják a vállalatok, a többi elmegy a különböző egyéb kiadásokra. Ez a negyedmilliárd is több száz tanműhely között oszlik szét, egyre-egyre tehát viszonylag szerény összeg jut De erre a pénzre minden évben számíthatnak a vállalatok, s hosszabb távon feltétlenül javulást kell hoznia az üzemi szakmunkásképzésben. Más kérdés, hogy mi lesz „rövid távon”, hogyan, mi módon biztosítható a közeljövő szakmunkás-generációjának korszerű technikai képzettsége, s hogyan, mi módon biztosítható az állami intézetekben tanuló diákok felkészítése nemcsak ma, hanem a holnap technikájára? (Zárójelben és igazán csak mellékesen említem, hogy a nyáron alkalmam volt meglátogatni a párizsi Renault-mű- vek üzemeinek iskoláját. A Renault-nak saját szerszámgéptervező intézete is van, s az ott kikísérletezett legújabb szerszámgépek — amelyek sorozatgyártásának megkezdéséről már döntöttek — első példányait az üzemi tanműhelyben állították munkába. Abból a megfontolásból, hogy a mai tanulók, két év múlva ne jöjjenek zavarba, ha a Renault műhelyeiben majd ezekkel a gépekkel kell dolgozniuk. Mert a Renault, a saját nevelésű szakmunkásainál nem tűri a betanulási időt, ott a munkában a legfiatalabbak- tól is azonnal teljes intenzitást követelnek. Felismerni, hogy az emberek, s különösen a fiatalok képzésére, oktatására fordított beruházások nem felesleges, nem improduktív kiadások — törvényszerű. A felismerés azonban még nem elég. A beruházásokra pénz kell, még akkor is, ha ennek kamatait csak hosszú évek múltán könyvelhetjük el bevételként. VÉRTES CSABA ■cön^ssta©t©l«: Őszi. megyei könyvheteket tartanak október 6-tól 27-ig. A rendezvénysorozat elsősorban a falusi .könyvterjesztés ünnepe. Beszélhetünk arról, hogy ez rangos kultúrpolitikai esemény, megálldpíthatjulc azt is, hogy ez ma már természetes, nem szükr séges ünnepi jelleggel felruházni. Akár így vesszük, akár úgy, az ügy lényegén semmit nem változtat. Olvasnak-e elegen és eleget Magyarországon? A kérdés még élesebben vetődik fel, ha a falura gondolunk. Ne kerülgessük a választ A falu ma még nem olvas eleget. Bár az is igaz, hogy az elmúlt évek erőfeszítései nyomán soha ennyien még nem olvastak. Far lusi, községi könyvtárak statisztikái is bizonyítják ezt de emellett szál a falun vásárolt könyvek száma is. A tendencia megnyugtató, az eredmény még korántsem az. Nem mellékes természetesen az sem, hogy azok a falusiak, akik könyvet vesznek a kezükbe, mit olvasnak. Ismert a tény: elsősorban magyar klasszikusokat Nagyon lényeges és megbecsülendő ez, mert egyben azt is jelzi, hogy a klasszikusok olvasói a magyar irodalom magas szintjén lépnek az olvasók táborába. A tárgyilagos szemlélet azonban felveti a kérdést: olvassák-e falun a mai magyar irodalmat? Csak elvétve. S ezt már némi nyugtalansággal állapíthatjuk meg. Mai irodalmunk egy' tőről fakad gondjainkkal, reményeinkkel, eredményeinkkel. Vajon a mai falu élete nem része ennek? De bizony az. A mai magyar irodalomra vonatkoztatva is igaz a mondás: „róluk is szól a mese!” Hol a kérdés nyitja? Az MSZMP legutóbbi közművelődési határozata is megállapította, hogy a falu társadalmi struktúrájának átalakulása a köz- művelődési munka elé is új feladatokat állít, vagyis az új helyzethez alkalmazkodó differenciált tevékenységet kell folytatni. Ez azt jelenti, hogy falun is csökkenteni kell a műveltségi színvonalban és művelődési lehetőségekben meglévő viszonylagos hát- rányt. A korszerű ismeretek terjesztésében, a klasszikus és mai ma- gyar irodalom közvetítésében nyernek hivatást és rangot az őszi megyei könyvhetek. S mindaz ami ennek keretén belül történik, a könyvankétok, irodalmi estek, az író-olvasó találkozók. A könyv ezzel ismét egy lépéssel közelebb került a faluhoz — és a falu a könyvhöz. Fettehető a kérdés: van-e szükség erre a tévé, a rádió, és a ma még előre nem is látható technikai vívmányok elterjedése mellett? Egyértelműen Igennel válaszolhatunk. A kultúra és a civilizáció régi és új értékeinek nagy részét az írott szó őrzi, s ezekről a kincsekről soha nem mondhatunk le. Az emberi gondolatnak az írott szónál nincs hűségesebb megőrzője. Ez a tény tárgyilagos számt vetésre kötelez, különösen egy olyan területen, ahol oly sok még a tennivaló, mint falun, az olvasás elterjesztése érdekében. Szocialista kultúránknak társadalmi problémája ez, az értelmes emberi életnek, az ember kiteljeser désének jelene és távlata. Ez önmagában értékmérője az idén is megrendezésre kerülő őszi megyei könyvheteknek. Megrendezésével bizonyos; hogy értékesebbek és gazdagabb bak lesznek a falusi családi otthonok könyvespolcai. (KS) 'László. Lajos? ubmbamyaszoh \. Erőm még volt, összeszedtem magam. Persze, hiába. No de: nekem is át kellett mennem a „kezdeti nehézségeken”, sok megaláztatás ért, mert a bányász szeret viccelni azokkal, akikről tudja, hogy valaha jobb napokat láttak. Én olyan brigádba jutottam, ahol a vájár a szénbányából került át az érchez. A szenesek szívlapáttal dolgoznak, ott nem nehéz belelökni az anyagba, nálunk viszont lehetetlen. Mégis, a disznó, eldugta a kapát, amivel a lapátra túrják a kő apraját. Azt kívánta, lökjem bele a lapátot a robbantott kőbe. Erőlködtem, a gyomrom majd kiszakadt, rókáztam, mégse mentem semmire. Kiabált velem, rontom a brigád eredményeit, tönkreteszem á családját, mert nem keres. így ment ez, három műszak alatt. A negyediken odajön az aknász, nézi amint piszkálgatom a követ: „Maga mit csinál?” — mordul rám. — Lecsapom az arcomról a verejtéket, és csak a követ nézem. Szégyelltem magam kegyetlenül. Újból megszorítom a lapát nyelét, és nyomkodom a kőbe. Persze, csak szilánkokat tudtam fölszedni. Gondoltam, most vagy hozzávágom a lapátot, vagy kiszaladok a bányából, vagy összerogyok előtte. Néz rám, néz a brigádvezetőre. Csúnyán szitkozódik. De nem rám szórta a piszkot, hanem a brigád vezetőre. Hogy mit gondol, megutáltat- ja a bányát, a munkát, hogy nem törődik a brigád, a körlet eredményeivel, csak a kitolás érdekli. A brigádvezető csak hallgat, zihál, emelkedik a melle, mint a fújtató. Aztán az aknász hozzámlép. Megölel, és így szól: „Megfizetted a tanulópénzt!” — Mikor fölmentünk, a brigádvezető int. „Gyere”. Egymás mellett fürödtünk, mint magával most. A gőzön keresztül is láttam, hogy remeg a karja, rázkódik az ajka. „Csak nem sír?”, meditáltam magamban. De nem tudtam megállapítani. Felöltöztünk, s megyünk ebédelni. Mielőtt — 49 — . a kiadóhoz állok a tálcával, megfogja a karom: „Igyál!” És felém nyújt egy lapos üveget. Égette a torkom a pálinka, még akkor is, mikor ebédeltünk. Aztán elhívott a családjához, bemutatta a feleségét, a gyerekeit. Beszélgettünk, de a bányamunkáról egy szót se. A kitolásról egy szót se. Azóta se. Attól kezdve mindent megmutatott. Nem olyan öreg betűje van ennek a munkának, inkább sok fortélya. De kitanultam. Második hónapban már ötezer forintot kerestem. Most több, mint hatot. Brigádvezető vagyok, jönnek hozzám is új emberek. De én nem tolok ki velük. Ha arra a három műszakra gondolok, még most is remeg a gyomrom. Most nem viccelek. Hiába néz rám hitetlenül. Kérdezze meg az aknászt, a volt brigádvezetőmet. 18. IZZADÓ ÖRDÖGÖK — A verejték eltakarta a könnyem. Sírtam, engem még úgy nem toltak le. — Szokás, hogy így bánnak a kezdőkkel? — Hát... mondhatnám. De én azután senkivel se csináltam. Az aknász fiatalabb, mint a brigádvezető. Alacsony, kövérkés, göndör hajú. Megkínál konyakkal, mielőtt leszállnánk. A szabályok tiltják...' — Tudom. Ma én kivételt teszek. Névnapom van. Végigfut az ujja a bánya térképén. Mint egy város alaprajza. Föld alatti város. — Sok kilométerre terjed a vágataink hossza. Egy műszak alatt nem járhatjuk be. A tizennegyedik szintre megyünk. Még egy konyakot belém diktál. A bódulat hamar kiszáll a fejemből, amikor a csöpögő kasból kiszállunk, olyan hideg levegő lobogtatja a kabátomat, hogy megborzongok. Gyalogolunk. Nem jó a kifejezés. Futólépésben haladunk. Kanyargós folyosók kitérőkkel, föld alatti műhelyek, aztán egy hatalmas táró. Vágathajtó brigád Borsodból. ízes-zamatos beszédű, alacsony, szikár emberek. — Mi maradtunk. Sokan jöttünk, kevesen maradtunk. Akik elmeritek, arra hivatkoztak, nem kaptak lakást. Nem merték. Vagy nem akarták megmondani, hogy féltek. Nem voltak igazi bányászok. / — 50 — — Keményen ítéL — Hittek a szóbeszédnek. — Én úgy mondanám: nem volt elég kitartásuk. — A bányász kitartó ember. — Itt .több a veszély. — Rosszul mondja uram: csak más. A szikla kiszedte az erejüket. — Nem jobban, mint a miénket. Lefut egy csille a vájvégre. Emelkedik a szkré- per, dong, csattog a kő. Felmorog a vitla. Megindul a tele csille a sínpályára. A távolból berreg a szállításvezető csengője, küldi az újabb üreset. Visszaosengetnek, várjon néhány percet. Keskeny arcú, fekete bajszú ember ül mellém a gerendára. — Zászlóaljparancsmok voltam az egyik páncélos egységnél. Megszoktam a zajt, én föl se veszem a fúró zakatolását. Nem akarom fölvenni. De ide nézzen! Beledugja a kezét a vízbe. Bent tartja egy-két percig, letörli az ujjait. Az ujjai, mint a halotté. Sárgák. — A vibráció. Hozzám érinti. Jéghideg. — Én meg úgy érzem a maga testét, mintha sütne. k Lóbálja, lengeti a kezét. Ujjai kivörösödnek. — Ha előbb megszúrja egy szeggel, semmit se éreztem volna.JV1 őst már erezném. Az aknász sóhajt. — így van. Nagy a rezgés, kemény a szikla. Mondják, hogy érszűkület, izületi gyulladás. Én nem vagyok orvos, de a jelenséget látom. Hogyan védekezzünk?, Az a svéd fúrógép, amit nem kell fogni, ha áz beválik, talán sok mindent megold. Kísérlet. Egyelőre nehézkes vele a munka, sokáig' tart a beállítása, keveset termelnek vele. Ezek meg itt hajtós gyerekek. Keresni akarnak, meg -hát népgazdasági érdek... — Az ember érdeke erősebb, mint a népgazdaságé... — Jó, jó, de azért... Meg hát, mondom, keresni akarnak. (Folytatjuk) — 51 — i
