Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-06 / 234. szám

« » 7 125 ér után s Az aradi tizenhárom sorsa Legendák elrejtett vagy elsüllyesztett kincsekről E gy és negyed évszá­zaddal ezelőtt tizen­három újabb áldozat­tal gyarapodott a magyar sza­badság mártírjainak hosszú sora. A neveket minden esz­tendőben egyszer idézni szok­tuk, tegyük meg most iä: Aulich Lajos, Damjanich Já­nos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, gróf Vécsey Károly. Ta­lán nincs is az országban na­gyobb település, ahol valame­lyikük nevét ne viselné egy- egy utca vagy tér. Sorsuk is­mert, a szabadságharc idején betöltött szerepük a köztudat­ban már kevésbé az, de talán ez nem is fontos, hiszen mű­ködésük nem volt egyformán jelentős, katonának és ember­nek egyaránt elütőek voltak. Sokáig azt hittük, hogy újat már nem tudunk meg róluk. Egy romániai magyar fró —■ Pintér Lajos — tavaly megje­lent kis könyvében (Az aradi tizenhárom vértanú. Politikai Könyvkiadó. Bukarest) megcá­folta ezt a feltételezést. H owiger tábornok, arad! várparancsnok eluta­sította a hozzátarto­zókat, akik/az áldozatok holt­testeinek kiadatását kérték. Azokat úgy vásárolták meg a hóhértól és titokban, éjnek ide­jén ásták ki sírjukból. Dam­janich sógora 600 forintot fize­tett a tábornokért és Lahner Györgyért. Urbányiné He- gyessy Katalin 50 aranyat Vé- cseyért, a Leiningen család megbízottja pedig 13 aranyat a legfiatalabb tábornokért. Dam­janich és Lahner október 8-án került jeltelen sírba Mácsán, mely fölé a Károlyi család évekkel később emeltetett sír­követ Leiningen kilopott te­temét éjszaka csónakon szál­lították át a Maroson. 1876-ig Monyorón pihent, majd kopor­sóját Borosjenőre vitték, ahol végleges nyughelyét kapott Idézzünk a könyvből: „Dessewffy Arisztid haló po­ra se nyugodhatott évekig. A vértanú testvéröccse, Des­sewffy Kálmán volt huszár őrnagy és a család barátja, Bydeskuthy Erneszt volt hon­véd ezredes utaztak le Aradra, hogy a holttestet kiássák és elszállítsák. Először az egysze­rűbb megoldáshoz folyamod­tak: megvesztegetés árán, éj­jel, titokban kiásatnt Még ér­kezésük éjszakáján egy tűz­mesterrel kimentek a vársánc­hoz, de a zuhogó eső miatt tervüket nem tudták végrehaj­tani. Az őrjárat miatt is el kellett onnan sietniük... Már lemondtak a vállalkozásról, amikor a sors összehozta őket egy osztrák őrnaggyal, aki vállalkozott, hogy pénzzel el­intézi a dolgot. Néhány alantas közeget kell lekenyerezni és akkor minden akadály elhárul. Az őrnagy kijelentette, hogy ő maga ássa ki Dessewffy holt­testét. Csak azt a hátborzonga­tó feltételt szabta ki, hogy a holttestet fel kell darabolni, mert a feltűnés elkerülése miatt azt nem koporsóban, ha­nem ládában kell kicsem­pészni a várból. Végül is így, egy ládában szállították el a tábornok holttestét... Des­sewffy Albert, a vértanú báty­ja nem ismert rá testvérére és kétkedni kezdett az azonosság­ban. Azután a fogazatról mégis felismerte.’* A hulladaraboló őrnagy ne­vével, aki a császári szolda- teszka egészen különleges pél­dánya lehetett, adós maradt a forrásmunka. A feledés malmai sajnos a gondoltnál sokkal gyorsabban őrölnek, a sírok helyére egy­re kevesebben emlékeztek. Csak negyedszázaddal a ki­végzés után rendezték az első emlékünnepséget, melyen öz­vegy Damjanich Jánosné is megjelent Ekkor kőoszlopot is emeltek — mint később kide­rült, nem a kivégzés helyén. 1881. augusztusában állították fel a mostani emlékművet, ez se a hiteles helyen, csak an­nak közelében áll. Az utókor, mellyel kapcso­latban nem mindig célszerű a „hálás” jelzőt alkalmazni, nem sietett. 1911-ben kezdtek kutat­ni a tábornokok sírja után: — eredménytelenül, ami az akasz­tóiakat illeti. A sáncárokban agyonlőtt Schweidel és Lázár csontjait viszont megtalálták és azokat Bartucz Lajos antropo­lógus tudományos módszerek­kel, a korabeli arcképek fel- használásával, azonosította. Végül a Maros segített — 1932-ben. Árvize megrongálta a töltést és a helyreállításra kirendelt kubikosok csontokra bukkantak. Salgó Pál újságíró, Kara Győző az aradi magyar gimnázium tanára és még több más aradi érdeme, hogy előbb a bitófák cölöpnyomai egy­mástól 3—3 méteres távolság­ban előkerültek, majd egy ha­talmas kampósszeg és egy rab­lánc darabja is. Végül a csont­vázak: Aulich, Poeltenberg, Nagysándor, Knézich. • V égső nyughely? Idéz­zük ismét Pintért: „A csontmaradványokat néhány hónapig Kara Győző dr. pincéjében őrizték, majd kivitték az aradi Felső teme­tőbe, ahol a Leszkay család sírboltjába befalazták, Vécsey tábornok koporsója mellé.” 1956. szeptember 5-én a falat kibontották és a csontokat lá­dákban a múzeumba szállítot­ták „ahol a többi hős csontma­radványaival együtt őrzik, amíg a végső nyugvóhelyet ki­jelölik számukra.” Pintér Lajos könyve két szép megemlékezésről is hírt ad, melyek a kivégzés (vélt) szín­helyén zajlottak 1949-ben és 1969-ben. írása az előbb emlí­tett végső nyughely kijelölésé­vel kapcsolatban nem tartal­maz információkat. Ordas Iván Kuba partjai mellett elrej­tett vagy elsüllyesztett kin­csekről valóságos legendák születtek. Az északi parton fekvő Ma- tanzas különösen kedvelt „kincstár” volt. 1582-ben La Nazarena portugál kalóz a spanyol parti őrség elől mene­külve, egy barlangban rejtette el zsákmányát. A híres Ezüstflotta elsüllye­dése (1628) után számos kísér­let történt a mesés kincsek felkutatására. A legenda sze­rint egy-egy részét sikerült is felszínre hozni, mások viszont azt tartják, hogy a kincset még mindig a tengerfenék rejti. 1633-ban hatalmas viharba ke­rült Don Martin de Vallecillo Sevillába tartó hajóraja. Né­hány hajó elsüllyedt és a leme­rült hihetetlen értékű nemes­fémek és ékszerek elenyésző részét sikerült csak megmen­teni. Cárdenas közelében különbö­ző építkezési munkálatok so­rán valóságos arany- és ezüst­temetőt tártak feL Becslések szerint ezek összértéke mint­egy 80 000—100 000 arany pe­so. Varaderóval kapcsolatban is számos legenda született. Akadnak öregek, akik eskü alatt vallják, hogy a jelenlegi szállodák alapozása során szá­mos, arannyal és ezüsttel teli ládára bukkantak. A legenda szerint Havanna és környéke valóságos kincses- bánya, a kalózok kincseinek „temetője”. Mondják, hogy Jaimanitas-szal szemben 1712- ben elsüllyedt Don Diego de Alarcón gályája, amelyen 3 millió arany escudót szállítot­tak. Ezt a hatalmas mennyi­ségű pénzt mind a mai napig nem sikerült felszínre hozni. 1951-ben Santa Fe közelében aranypénzzel teli nagy agyag- korsót ástak ki a földből. A Mariel-őbölnek is megvan a maga „kincses” legendája. 1565-ben menekülő francia ka­lózok az öbölben rejtették el zsákmányukat. Arról már nem szól a fáma, vajon visszatér­tek-e a kincsekért? Kuba nyugati partjain külö­nösen sok kalózhajó fordult meg és természetesen a parti barlangok és a part menti ten­gerfenék is minden valószínű­ség szerint sok kincset rejt magában. A Yucatán csatornát nem véletlenül nevezik hajó­temetőnek. A tengerfenéken több száz elsüllyedt hajó ron­csai találhatók. 1527-ben süly- lyedt el például a hódító Francisco de Montejo „La Ni- colasa” nevű hajója, 1740-ben pedig a Mexikóba tartó Ma- tancero. Pinar del Bio tartomány legérdekesebb legendája a mé- ridai székesegyház kincséhez fűződik. Ezt az évszázadok so­rán összegyűjtött kincset Ha­vannába akarták számtani, mivel a XVIIL század első éveiben ezt a várost tartották a legbiztonságosabbnak. A szé­kesegyház kincsei közül érde­mes megemlíteni a 640 fontot kitevő aranyrudakat, 20 arany­pénzzel teli agyagedényt, arany gyertyatartókat és Mária drága­kövekkel kirakott arany koro­náját A gálya, mely a kincse­ket szállította, már a San Antonio fok közelében járt, amikor néhány angol hajó ül­dözőbe vette. A kapitány lát­ta, hogy a kincseket semmi­képpen sem tudja Havannába szállítani, ezért kikötött Riitó- nál és elrejtette. Később a Princesa de Toledo gálya el­süllyedt és azóta senkinek sem sikerült az elrejtett méridai kincsek hollétéről tudomást szerezni. A nehezen megköze­líthető, veszélyes parti bar­langrendszereket azóta is minduntalan felkeresik fanati­kus kincskeresők, de a méri­dai mesés aranyaknak mindez ideig nem sikerült a nyomára bukkanni. Francisco Mofa •László. Lajos:^ ^ mmmmmm — Amint látja, nagy csontú, erős ember va­gyok, és őrülök ennek, mert mikor, megint fi­zikai munkát kellett végeznem, nem esett ne­hezemre. Inkább az, ahogy beszéltek velem. Én nem szeretem a durva szavakat, katonáéknál se káromkodtam. Itt csak úgy ömlött a trágár­ság, a brigádvezetőkből, az aknászokból, de még a mérnökökből is. Most már mások. Lehet, hogy ők is idegesek voltak az elején, de mindenkép­pen elítélem őket, hiszen az életük cémaszálon függött, mégis káromkodni merészeltek. — Már öt éve bányászkodtam, amikor az egyik vonatvezetőt szétvagdalta a csille. Én is elmentem a temetésére. Állami és egyházi szer­tartás volt. Csak néztem a tiszteletest, aki olyan szépen búcsúztatja. Nézem az ősz hajú papot, és rájövök, hogy ez nem más, mint vitéz K. S., az én hajdani földrajztanárom. Rögöt dobtunk a koporsóra. A tiszteletes elindult vissza a faluba. Utána mentem, megfogtam a palástját. Nem akart felismerni először, vagy talán az öregség akadályozta az emlékezetét? Csak akkor támadt benne világosság, mikor elmondtam a harmadik deklinációt, a kivételeket, az accusativus cum infinitive példamondatait. „Nahát, mondja, most elárulsz?” Én megköszöntem neki a fáradozását, és kezet ráztam vele. Nem telt egy fél év, és az ő temetésén gondolkodhattam a múlandóságról. — Láttam én sok halált a fronton, a fogoly­táborban, mégse lettem érzéketlen. A halált nem lehet megszokni. Vele próbálgatni a barátságot — lehet. Kosztolányiról hallottam, hogy gyak­ran kisétált a hullaházba, de ó se tudott meg­békélni a halál gondolatával. Nem is lehet. Mégse értem magam, miért jöttem én ide, ahol azért mégis csak több veszély fenyegeti az em­bert, mint a felszíni műhelyben vagy az irodá­ban. Talán ez is barátkozás a halállal? Nehogy azt gondolja, hogy vészmadár vagyok. Én nem hiszek a mendemondáknak, de ha arra gondo­lok, hogy egyszer akkor omlik, amikor lapáto­lok, szeretnék kiszaladni a bányából. Ha fölöt­— 37 — tem robbantanak, nagyon félek, pedig sok ágyú­dörgést hallottam. De ez más. A föld alatt, a sziklák között, úgy érzem, védtelen vagyok. A szerencsém még nem hagyott el, karcolásom se volt. — Talán látja,' hogy több lehettem volna, mint vagyok, ha nem jön a háború. Vezérkari tiszt vagy legalább tanár. Esetleg mérnök. Meg­volt hozzá az alapom. Most semmi se vagyok. De tanítok, hogy mások többre vigyék. 14. Á HALL Van félórám, hogy körülnézzek a szálló elő. terében. Ha nem tudnám, hol vagyok, nem len­ne könnyű kitalálni. Van valami szállodajelle- lege, hiszen a portás éppen úgy emelgeti a falról a kulcsokat, mint bármelyik fővárosi szál­lodában. A vörös márvány padlózaton hosszú, süppedós szőnyeg húzódik. Trópusi növények, pálmák, citromfák teszik lakályossá, barátságos­sá. A folyosó végén étterem, presszó, a másik oldalon vegyesbolt, sőt cipész-, fodrászműhely és könyvtár is található. A lakóknak szinte ki se kell lépniök az utcára, mindent megtalálnak a háromrészes épületen belül. De szanatórium is ez a szálló. A fotelokban, a kényelmes székekben rokkantak, betegek, lába­dozók ülnek, olvasgatnak, beszélgetnek és do­hányoznak. Nem éppen szívderítő látvány, ha egy mankós vagy alig bicegő bányász végig­megy a folyosón. Az étteremben reggel hat órától éjfélig vált­ják egymást az emberek. Három műszak önti a bányászokat, s ez a szálló! nagyobb, mint Pécs patinás és egyetlen szállodája, sőt annál is nagyobb, amilyent építeni terveznek. A presszós se unatkozik. Cigarettát vettem, s pillanatnyi­lag nem tudott százast váltani, mert mindenki azzal fizetett. Nem kellett sokáig várnom, kiadta a jelszót, hogy csak tízest fogad el. Néztem az órámat, két és fél perc alatt összegyűlt a vissza­adni való kilencvenöt forint. A vegyesboltban sok friss felvágott, de Pick- szalámi is állandóan kapható, ha pedig valaki karórát, olcsóbb ékszert és bármilyen inget akar venni, kaphat. Persze nem havi elszámolásra, mint a régi bányaboltokban. Kint a tábla: hitelt nem adunk. De ez nem mindenkire érvényes. A — 38 — törzsvásárlók fizetés előtt már kapnak kontóra is árut. *■ _A cipészműhely nagyon csendes. Nemigen ja­víttatnak a bányászok. Ki talpaltat cipőt havi öt-hatezer forintos kereset mellett? Legfeljebb akkor keresik meg a susztert, ha leválik az új cipő sarka vagy talpa. És ez is előfordul néha. A könyvtár délután nyit. Nem tudtam be­menni. A hallban időző bányászok szerint har­mincezer kötetes. Szakmai és szépirodalmi ál­lománnyal. Tehát minden egyes lakóra harminc­két kötet jut. Vajon olvasnak-e ennyit? A fodrásznál se ülnek. Jobban bíznak a vá­rosi borbélyokban. A fiatalok nem maradnak szabad idejükben a szálló falai között Az öre­gek meg? Ki tudja? Talán ha hazautaznak a falujukba, ott adják át magukat az ollónak. Borotválkozni meg ki jár ma már borbélyhoz? Vannak azért egypáran. Főleg a rokkantak, akik nehezebben indulnak el városportyára. Eddig jutottam, amikor jött egy fiatal szálló­lakó. hívott: menjek a szomszédba, a klubba. Az ifjúságiba. Klubdélutánra. De ez egyszer nem találó a kifejezés, mert délelőtt tartják, állítólag délután más célra kell a terem. Sivár terem. Aztán rájöttem, hogy becsaptak. Nem klubdélután ez, se nem klubdélelőtt, hanem be­szélgetni akarnak velem. Kiderült ez már az első mondatokból. — Miről akar írni? Csak a bányászokról, vagy a vállalatról, átfogóan? — Engem a bányász érdekel, de az ember és a környezete együvé tartozik. Nem érthetjük meg az embert, ha nem ismerjük a körülményeit, a munkáját, az otthoni helyzetét, a szórakozását. — Értjük. És reméljük, hogy nem kerüli el a fiatalokat. — Sőt, övék a fő hely a műben. Mint ahogy a bányában is. Ez a fiatalok bányája. — Ne higgye — szól az egyik hosszú hajú, nagy orrú fiú. „KTRZ-titkár”, súgia a fülembe a szomszédom. — Van elég öreg is. A fiatalok nagyon mozognak. Főleg az új aknán, ahol nagy mélységben és nehéz körülmények között dol­goznak. Nem örülök én ennek, de a fiatal keresi a könnyebb életet, az öreg meg úgy van vele, ha már kihúztam itt tíz-tizenöt évet, innen megyek nyugdíjba.., (Folytatjuk) i — 39 —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents