Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-30 / 254. szám
I 1 Jteti^yehMzáqi Európában a legkorszerűbb 11 Üveghuta laroslawban Á francia, svéd, belga, angol, NSZK-beli, NDK-beli és lengyel szerelőbrigádok ezekben a betekben fejezik be a gépek és berendezések felszerelését, s megkezdik a próba- üzemelést Európa legkorszerűbb ! öblösüveg-hutájában, amely csomagolási célokra szolgáló üvegtermékeket fog előállítani Jaroslawban (rze- szówi vajdaság). Július húszadika, azaz az első üveggyártó kád üzembe helyezése óta az üveghuta már megkezdte á hazai piac egyik legkeresettebb cikke, a mustáros üvegek gyártását. Egyéb termékek próbagyártása szintén eredményesen végződött. A jaroslawi öblösüveg-huta építése ez év decemberében fejeződik be, s a dolgozók felajánlották, hogy a teljes termelési kapacitás elérésének idejét 9 hónapra rövidítik. 1978-ban a jaroslawi üveghuta évente 500 millió db üvegterméket fog előállítani s megkezdi az igen kifizetődő exportot is. A jaroslawi huta termelési méreteit — a teljes kapacitás elérése után — jól érzékelteti, hogy napi homokfelhasználása 500 tonna lesz, s 24 óra alatt a hutát 50 vagon kész üvegáru hagyja el. 3ó szélben jó vitorlákkal Jachtok Szczecinből A vitorlássport kedvelői a világ minden részében jól ismerik a szczecini „Leonid Te- liga” jachtgyár termékeit, amelyeket számos szocialista és kapitalista ország importál. A lengyel jachtok legnagyobb vásárlója a Szovjetunió. A szovjet vitorlások nagyra értékelik a lengyel Taurusok és Arctu- rusok előnyeit, sok vásárlója van a Capella típusú vitorláshajóknak is. A Szovjetunión kívül a szczecini üzem vásárlóinak listáján szerepel még Bulgária, a Német Demokratikus KöztársaXászló. Lajos: ság és a Német Szövetségi Köztársaság is. A „Leonyid Te- liga” hajógyárat évente 200 jacht hagyja el. Az üzemet folytonosan bővítik, minthogy a lengyel hajók hazai és külföldi vásárlóköre szüntelenül bővül. 1975-ben felépül a több mint 2100 négyzetméteres új gyárcsarnok, amelyet berendezésével együtt az osztrák „Al- ro” cégtől vásárolt a lengyel fél. A szczecini jachtépítő gyár legújabb terméke a Carter 30 típusú vitorláshajá. Lézer a bányaiparban A varsói Lengyel Optikai Művek lézeres készülékeket állít elő, amelyeket egyre szélesebb körben alkalmaznak a bányaiparban. A lézeres műszerekkel igen nagy pontosságú méréseket lehet végezni a bányaalagutak és vágatok kijelölésénél. Erre jó példát szolgáltat a Porabka-Zar erőmű területén a sziklában fúrt alagút. A bányaiparban igen nagy jelentősége lesz a lézer segítségével kijelölhető átmérőjű alagutaknak, illetve vágatoknak. A pontosság itt tízszerte magasabb lesz, mint az eddig alkalmazott módszerek esetében. Ez lehetővé fogja tenni a föld alatti munkák igen nagy pontosságú végzését, s vágatfúrások esetén a legkisebb eltérések feltárását is. A tudósok kísérleteznek a lézer felhasználásával a bányaipari gépek vezérlésében is. Traktormúzeum Ursusban Az „Ursus” traktorgyár ipari múzeumban mindig óriási a forgalom. Az elmúlt évben 474 kirándulócsoport, összesen 17 000 látogató kereste fel. A vendégeket legjobban érdekli a gyár nyolcvan évi fennállása alatt előállított traktorok és gépek gyűjteménye. Ugyanakkor a látogatók megtekinthetik az Ursus-gyár egyes szerelőcsarnokait is, azon melegében megismerkedhetnek a legkorszerűbb Ursus- traktorok bonyolult szerelési folyamatának egyes részleteivel. A vers csendes ünnepe volt Vasárnap délben az eredményhirdetéssel befejeződött a Babits Mihály ifjúsági versmondó verseny Szekszárdon. A zsűri a részt vevő csapatok közül első díjjal jutalmazta a győri Rába művelődési központ irodalmi színpadát, és a siófoki Krúdy irodalmi színpadot. Második díjat nem adott ki. Harmadik díjas a mohácsi ifjúsági hái irodalmi csoportja. Egyéni versenyben az első helyezett Nagy Erzsébet siófoki versmondó, második Horváth Ildikó Győrből, harmadik Modrosich Ágota mohácsi versenyző. Különdíjjal jutalmazták a felkészítő csoportvezetők közül Iby Andrást Siófokról, Kö- vesy Józsefnét Mohácsról és dr. Bécsy Tamást Pécsről. A vers csendes ünnepe kezdődött el múlt hét péntekjén. A mi ünnepünk: a Babits Mihály versmondóverseny épp úgy fonódott össze Szekszárd nevével, mint a József Attila szavalóverseny Balatonszárszóéval ... Igaz, nem mondhatjuk, hogy hasonlóan nagy jelentőségű és magas színvonalú a mi versenyünk, mint a szárszói — de az utóbbi évek során befészkelte magát a versmondók tudatába, ott szerepel naptárukban, felkészülési tervükben. Alkalom, amely évről évre emléket állíttat Babitsnak, méghozzá a legélőbb módon. Idén hatvan fiatal közül választották ki azt a harminchárom versmondót, aki a döntőben bemutathatta tudását. A versenyre hat versssel készült valamennyi versenyző, három Babits-költeménnyel és három kortárs költő versével. A döntőben mindenki maga választhatta ki a verset, amit előadott. örömünkre szolgált, hogy sokan — a versmondók nagyobb fele — Babits-verset választott, többségük' szépen, átélten interpretálta a kiválasztott költeményt. Kiemelkedő színvonalú versmondót nem hallottunk, a győztes siófoki Nagy Erzsébet előadása tette a legnagyobb hatást a közönségre: Csanády János Bábtáncoltató című versét mondta. A csoportok szerepeltetése zavarba hozta a nem szakmai hallgatóságot: nem tudtuk, hogy miért kell hármasával szerepelniük a versmondóknak? (Három fő alkotott egy csoportot.) Azon kívül, hogy egy helyről jöttek, más nem kötötte össze műsorukat. Sem az előadás stílusa, sem a kiválasztott versek hangulata. Feltűnő volt, hogy az előadók mennyire egyskálájú hangszínnel rendelkeztek: alighanem a kiválasztok kedvét tükrözi, mert az nem valószínű, hogy a „mai fiataloknak” egyforma lenne a hangszíne.-. Városunkban sokan szeretik a verset. A verskedvelők közül mégis kevesen jöttek el a versengést meghallgatni: pedig a versmondók örültek volna, ha többen figyelik műsorukat. Egyik-másik csoportvezető keresette a propagandát, volt, aki az újságban szalagcímet, sőt, a városhatárban transzparenseket kívánt volna... Nem volt zajos hírverés, „csinnadratta” — de ünnep volt a hét végei Babits Mihály dunántúli ifjúsági versmondóverseny. Mert a szép versek ünnepi hangulatot keltenek, ha szeretve, értve mondják és hallgatják őket. —0mwmmm Felhők szállnak fölöttünk, a nap villan, majd eltűnik, pár másodperc múlva megint kivilágosodik. Az egyik alacsonyan szálló felhő furcsa, szirénázó hangon zúg el fölöttünk. A vegyész berohan a faházba, majd kiszalad. Kezében szalmafonatos kas. Futtában még odakiált, hogy várjak, aztán eltűnik a szomszédos szőlő fái között. Körülnézek. Szállnak a felhők, némelyik egészen alacsonyan, némelyik zúgva, dühöngve, szirénázva. Lábam előtt fehér és rózsaszín szirmok hevernek, gyűrötten, porosán. A szőlősorok feketén, látszólag élettelenül húzódnak a dombon, de a lemetszett vessző csonkján már kocsonyás . nedv jelzi az életre készülődést, a gyökerekben, a száraz tőkékben rejtőző erőt Lent, a betonúton gépkocsik, motorok berregnek, a kanyarban felbőg a hangjuk, de mire elhatol a domboldalra, már megszelídül, és éppen olyan enyhe dongásnak tűnik, mint az imént a felhők sivító, szirénázó hangja. A vegyész is közeledik. A szalmafonatos kast csúcsával lefelé fordítva, szalvétával letakarva hozza. Keze, arca méhekkel tele. Nem szól, int, mindjárt. Aztán elmegy a ház mögé, a nagy mandulafa mellé. Addig rágyújtok. Félek a méhektől, s tudom, hogy kerülik a dohányfüstöt. — Ha nem bántja őket, nem szúrnak — nevet rajtam a vegyész, amikor ismét a füvön ülünk. — Nem szeretik a hangos beszédet, az izzadó embert, egyébként bármit csinálhat velük. Ha a királynőt sikerül beseperni a kaptárba, nyert ügyem van. És most sikerült. — Méhészkedik? __ Próbálok. Apámnak valamikor hatvanh etven családja volt. Amikor feljött a bányából, előbb ment a méheihez, mint hozzánk. Pedig minket is szeretett. Négyen voltunk testvérek, a bátyáimat elvitték katonának a háború alatt, egy se jött vissza. Az apám a fel- szabadulás után még két évig várta őket, aztán meghalt. Anyám Pesten fekszik, ő az eskü— 97—i vőnk után egy héttel halt meg. Gerincvelőkárosodásban. A szőlőhegyről jól látszik az ércdúsító szürke épülethalmaza, bár fák koronája védi, mégis kivehető a nagycsarnok, a kísérleti kutatóüzem vörös téglás ablaksora, és nem messze az üzemi épületektől, megcsillan a nap valamin. — Üvegház. A városban nem talál olyan kertészetet, mint a miénk. Cserepes virágok, trópus; növények. Bármelyik bányaüzem elé megy, parkot, virágágyat lát, az ércdúsító üzem udvara, mint egy kert. De névnapokra is több szegfűt, rózsát adnak el, mint a kertészeti vállalat . . . — Nálunk nincs nehéz munka. De, ha valaki nem figyel, hamar megvan a baj. Ha egy gép megromlik, az egész üzem érzi. Ha valaki nem használja a védőöltözéket, ne csodálkozzék. Egyébként ilyen hanyagság nálunk tizenöt év alatt, azóta működik az osztályozó, a dúsító, alig fordult elő. — Igaz a szóbeszéd tudatos rongálásokról, szabotázsokról ? — Lehet, hogy ilyesmiről beszéltek magának. Mese. Az, hogy került közénk olyan ember is, aki az üzemi titkot kiadta, kétségtelen. De ezt hamar lefülelték. Hogy loptak tőlünk ércrögöt? Ez is igaz. De ki? Egy szerencsétlen vasutas, aki azt hitte, ebből gazdagodik meg. Azt is lefülelték. Sajnos, az ötvenes évek végén még akárhány látogató jött hozzánk a minisztériumból, az mind az ellenséget kereste. El se tudta képzelni, hogy nálunk a laboratóriumok, a csarnokok nem hemzsegnek az ügynököktől. Egyszer, még 1958-ban, én is a gyanúsítottak között voltam. Egy bizonyos minisztériumi főelőadó azt mondta rám, kiadtam az uránkinyerés legújabb kísérleteinek a módszereit egy amerikai cégnek. Nyugati szaklapban olvasta. Én erre elhagytam a munkahelyemet, és jelentkeztem a bányába. — Akkor szálltam le másodszor. De még műszak közben lejött a főmérnök, és azt mondta, be volt rúgva a főelőadó. Később a főmérnököt is elbocsátották. Pedig a magyarországi mélyművelésű bányák legjobb szakértője volt 35. A vegyész a száraz fűcsonkból kitörő új füvet simogatja. Én a völgyet nézem, ahol a te-98herautók farönköket szállítanak az erdőből. A rönkökön ülő favágók akkorák, mint a méhek, amelyek a faház mögött csimpaszkodnak a szál makasban. A favágók nehéz munkát végeznek — jó levegőn. A bányászok nehéz munkát végeznek — fojtó melegben, párás, harmatos sziklafalaknál. Hamar Öregednek, hamar fáradnak, keveset olvasnak, keveset tanulnak. A vegyész, aki a tudományok kandidátusa, mit tud az ő életükről, keserveikről, s érdekli-e őt egyáltalán ezeknek az embereknek a sorsa? — Én ugyan mit tanulhatok tőlük; durva beszédet,» káromkodást; ők tőlem kémiai képleteket. Egyőnknek se hiányzik a másik. — Valahol olvastam egy statisztikát. Eszerint a bánya állományának húsz százaléka egyete met, főiskolát végzett. Negyvenöt százaléka technikus, és huszonöt százalékának az általános iskolai végzettsége sincs meg. — Az ércdúsítónál alig van ilyen.' Talán azok között akad, akik faluról járnak be, és már közelítenek a hatvanadik évükhöz. Nekik már hiába beszél, nekik a tehén- és a disznótartás, a gazdálkodás a mindenük. A bánya azért jó, hogy valahonnan nyugdíjat kapjanak. A bányászok egy része csak iszik, nőkre költi a pénzét. Alighogy megkapja, már tovább is adja. Mit lehetne tenni értük? A vegyész feláll. Bemegy a faházba, kihozza a bort, mellénk teszi. Tölt nekem, magának szódát spriccel. A távolba néz. a dúsító tornyait, kéményeit súrolja a tekintete. Kortyolgatjuk az italt. Keressük a hangot, a fonalat, amit elvesztettünk, anélkül, hogy akartuk volna. Alattunk a mezőkön füst száll a magasba, szürke, gomolygó ködfüggöny, magja piros-fekete, időnként fellobban, amikor valaki újabb csomót dob rá, és a lángok próbálnak megbirkózni az emyedés maradékaival. A vegyész kabátja zsebéből papírt, ceruzát vesz elő. Néhány, számomra érthetetlen jelet, képletet vet a papírra, aztán felém fordul. — Ha lenne még energiám, sokat tehetnénk a bányáért, a vállalatért. A bányászok? Azok is tegyék meg a magukét, a bányáért és önmagukért. Akkor nem lesz baj, s ne igyák el az eszüket, a fejüket. Ezen csak ők tudnak segíteni» 1 (Folytatjuk) — 99 —
