Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-29 / 253. szám

*

Lengyelország — műit és jövő

A szocialista Lengyelország látogatójának történelmi városmagokat, kastélyokat, új lakónegyedeket és ipari óriásokat, tájakat tár érdeklődő tekintete elé a vendégszerető fogadtatás. Nehéz is hazatérvén úrrá lenni az élménybőség zavarán. Mégis van valami közös mindezekben, ami a bebarangolt vidékek és a megnyilatkozó emberek mindegyikében megfogható, s ez a nemzeti érzületnek és a szocialista jövő jogos optimista perspektívájának az összekapcsolása.

Honnan ez a mélységes hit és bizalom? Az okokat keresvén az alapos és józan vizsgálódás végére járhat sok mindennek. A második világháború és a náci megszállás kevés helyen és országban pusztít ennyit emberben anyagban és értelemben egyaránt. Nem egyszerűen a „szokásos” hadicselekmények és fasiszta terror színtere volt az ország. Ennél sokkal több történt!

A Drang nach Osten (a ter- jpszVpdés K°l°t felél iegvében

a Volgáig életteret igénylő és jövendő telepesei számára „helyet csináló” hitlerizmus nemzeti létében kérdőjelezett meg egy fejlett és évezredes kultúrájú, történelmű népet. Olyan tettek, mint a lakosság egynegyedének és az értelmiség egyharmadának fizikai megsemmisítése, a varsói két felkelés majd millió áldozata, a lengyel kulturális értékek módszeres és hidegvérű szét- rombolása — mind-mind azt az iszonyatos megpróbáltatást mutatja, amelyet egy egész népnek kellett elszenvednie.

A szovjet hadsereg és (a vele együtt a Berlinig harcoló) lengyel katonák győzelmei után, a felszabadulást követően rendeződött a régóta és sokat vajúdó nemzeti és határkérdés. Ahogy lengyel barátaink mondják, hazájuk visz- szatért a Piast-dinasztia kori határok közé és a lakosság- csere, a telepítési intézkedések eredményeként majdnem száz százalékig lengyel nemzetiségűvé vált.

Lendületes munka folyik a korszerű „Katowice” kohómü építkezésén. A lengyel munkásokon és mérnökökön kívül a hatalmas építkezésen szovjet szakemberek is részt vesznek. A „Katowice” kohómü a Szovjetunióból kapott vasércet fogja feldolgozni.

A visszatért területek benépesítése, a városok újra felépítése, a sebek begyógyítása, a termelés, az élet megindítása egyértelműen nemzeti feladatok. Elvégzésükre nehéz harcok és tengernyi szenvedés után értek meg a feltételek. Ahogy a háborút követő heves osztályharcok ki kit győz le periódusában felülkerekedő munkásosztály és pártja sem ingyen kapta meg a hatalmat. A Lengyel Egyesült Munkáspárt vállalta a nemzeti feladatok teljesítését és ezzel a tömegeket egyértelműen maga mögé állította. 1970 után pedig a párt és a nép egysége, az idők próbáját kiállva, ha lehet mondani, még szorosabbá vált. S hogy ez nemcsak szólam, arról pártmunkásokkal, társadalomtudósokkal, művészekkel, újságírókkal és az utca embereivel folytatott beszélgetéseink győztek meg: a múlt eredményeinek és hősi nemzeti, munkásmozgalmi harcainak felidézésén túl a szocialista jövőnek és a párt helyes politikájának bizodal- mas hitét tanúsították.

A beszélgetésekben előbb- utóbb mindig felvetődik a lengyel—magyar barátság, meg- említődnek a múlt közös eseményei és érződik a kölcsönös rokonszenv. Kötelességünk, hogy a hagyományosan jó kapcsolatnak minden éltető, haladó elemét ápoljuk és fejlesz- szük. Nem szabad azonban ennél megállnunk! Nem felejthetjük eh hogy az utóbbi harminc évben barátságunk és együvé tartozásunk minőségileg is változott, magasabb szintre emelkedett. A közös eszmeiség, amit vallunk, a közös világrendszer, amelyhez tartozunk, a KGST-ben és a Varsói Szerződésben végzett közös gazdasági és védelmi munkánk egyaránt jelentik ezt a magasabb lépcsőfokot.

DERER MIKLÓS

Tr-jegyxet

Komlós János és a lemezlovas

Senki nem kérte tőlem idáig, de ha felszólítanának, így határoznám meg Komlós János ismert tévéműsorát, „Az én csatornám"-at: „Finom kabaré-publicisztika". Ebben egy cseppnyi rosszindulat sincs. A műsor jó, Komlós szellemes és ahogy a legkülönbözőbb közgondokról szóló illetékeseket szembesíti egymással, az hatásos. Valószínű, hogy az érintett illetékeseknek gyakorta nem ez a véleményük, de ennek csak örülni lehet. Legutóbb szombaton a fiatalok szabad idejének eltöltéséről adott nem tanulmányt, hanem jelzéseket. Milyen típusok kerültek a kamera elé? A kislány, aki minden lehetséges szabad pillanatában testedzéssel foglalkozik, de egyéb béltartalmának edzésére legfeljebb csak azok a filmek és krimik szolgálnak, amelyek „feldobják". A fiú, akinek fő szórakozása a disc jockey klub, mert „így mindennap elmegy az élet hamar". A másik kislány, aki Paul Robe- sont énekel és tolmács szeretne lenni. Az okos, nyílt eszű egyetemista, aki újságot árul és minden szabad percét utazással tölti, hiszen „annyi mindent alkotott az emberiség, amit meg kell ismerni”. A tánciskolás, aki megtanul „normá- lisabban” öltözni. Szerepelt még gimnáziumi tanárnő, kollégiumi nevelő, az ÓIT osztályvezetője és „Hideg Sándor lemezlovas?'.

A lemezlovas sokféle gondolatot ébresztett. Egyebek közt azt is, hogy édeskeveset beszélt a zenéről, amihez ,,egyébként ért", hiszen a Boci-boci tarka dallamát ki tudja pötyögtetni a zongorán. Szólt azonban a technikai nehézségekről, a felszerelés költséges voltáról, az erősítőről, hangfalakról, keverőasztalról és arról, hogy milyen sok gondot okoz a drága nyugati lemezeket ezzel-azzal, alkalmilag behozatni az országba. Aligha olvasta a lapunk „Fiatalok” oldalán e hó 24- én megjelent „Disc Jockey” című tudósítást, nyelvük azonban közös volt. Abból is megtudhattunk minden technikai részletet, még a halogén-világítást is, csak éppen a zenéről semmit. Hideg Sándor lemezlovas bizonyára nagyon sokaknak nyújt, nem csekély munka árán szórakozást, hiszen a fiatalok joggal igénylik a modern zenét. Komlós János csatornáján az érdeklődők bemutatása nem eredményezett túlságosan szívderítő élményt, legfeljebb azt a megállapítást, hogy lemezeken „lovagolni" talán lehet, de zenei ismereteket szerezni még felületesen is alig, hiszen az ismeretek közlője maga is felületes. Romlásnak igaza van: „Nem minden bonyolult, ami bonyolult", de azért a sok jószándékú lemezlovas alá valamilyen nem bonyolult úton-módon nemcsak lovat, hanem nyerget is kellene adni.

(ordas)

‘László. Lajas^ j

UBAHBATOSZOH

A szél megnyugszik. Kiülünk a faház előtti partra. A fű már előbújt a száraz csonkokbóL A tavalyi sárga szálak között néhány pirostarka bogár mászik. Merre?

Házigazdám, a vegyészkandidátus merre tart? Szabad szombatokon a szőlőjébe, a faházba, néha gondol erre.

— A kémiának van jövője. A mi speciális kutatásainknak, hisszük, hogy szintén van. De, hogy ilyen összetört embernek, mint én, milyen jövője van, azt nem tudom.

— Negyvennyolc éves. Az a kor, amikor az ember már képes a szintézisre. Kutatóknál a legtermékenyebb időszak.

Felugrik, elém áll, összeveri a bokáját.

— X Y elvtárs, jelentem, a mai érckihoza- talunk megint nem érte el a tervezettet . . így kellett csinálnom hét éven keresztül, mint egy gonosz mesében. És nem volt egy nyugodt éjszakám.

— Üljön le — nyugtatom. — Elmúlt. Az, aki előtt bokázott, elment, maga a bányánál van. Megbecsült ember, tudományos kutató.

— Igaza van, hajtja le a fejét. Ne haragudjék. Úgy is hallott már valamit az én dolgaimról, akkor engedje meg, hogy úgy mondjam el, ahogy megtörtént.

— Az üvegekkel kezdem. Abból a sok kis üvegből én ittam meg a tömény szeszt. Nem bírtam másképpen. A hatvanas évek legelején, de még inkább az ötvenes évek végén, nálunk elég sok képzett ember megfeneklett. Mondhatnám, tönkrement.

— Két vegyészt vettek fel 1957 januárjában, az egyik én voltam. Senki sem ismerte a berendezéseket, amelyeket a gyárak szállítottak, viszont azt szerették volna, ha minél előbb tér melünk. Érthető. De az nem, hogy miért nem kaptunk elegendő segítséget. Járt hozzánk egy főosztályvezető a minisztériumból, de az is csak fenyegetőzni tudott, a szakmához nem értett. Az akkori igazgató szintén azt akarta, hogy azonnal termeljünk. így ketten másztak ránk,

— 94 —

ne haragudjon, hogy így fejezem ki magam. Az igazgató szinte félóránként telefonált, a főosztályvezető pedig éjszaka vert fel a lakásomon, hogy mi az, már megint baj van? Én megértem, kellett az urán, akkor különösen, de embereket ennyire zaklatni . . . Úgy se lett előbb dúsítás, semmivel se haladt jobban az érckinyerés. Sőt, a sok idegeskedés miatt késett a munka. Én el akartam menni, de nem engedtek. Meg éreztem is, hogy mi most olyat csinálunk, amit előttünk senkL Tudja, hogy van ez . : .

— Mikor már dolgozott a dúsító, inni kezdtem. Reggelenként vettem négy-öt féldecis üveget, s ahogy jártam ellenőrizni az üzemrészeket, felhajtottam egy-egy üveggel. Amint látja, a szívizomgyulladásig szép gyűjtemény jött össze. De a cigarettavégeket nem gyűjtöttem. Naponta két-három csomag Kossuthot szívtam el. A családom is kezdte már unni. Ruhám bűz- lött a dohány és a szesz szagától, éjszaka is mámorosán mentem haza. Már a feleségem szemrehányó tekintete is idegesített.

— Egyszer váratlanul, este nyolckor értem

haza. . A feleségemmel idegen férfit találtam. Fél év múlva elhagyott. Akkor őszültem meg S akkor kezdett emberibb körülmények között dolgozni az üzemünk. S akkor dőltem én ágynak. Egy évig voltam kórházban. Aztán vettem ezt a kis gyümölcsöst, hozzátartozik pár tőke szőlő. A házat az egyik barátom segítette összeverni. Megtanultam főzni. Azóta a hét végét, hacsak nincs zimankós idő, itt töltöm. Légin kább a pacsirtákat szeretem. Kár, hogy hideg van, ilyenkor elbújnak. Az idén már hallgattam pacsirtafüttyöt — Kellemes a pacsirtafütty a bányagépek robaja után ... — Én a bányagépek robaját nem hallom. Mindössze kétszer voltam lent. Igen, hiába néz rám, nem járok a bányába. Nekem ott semmi dolom. A két leszállás közül az egyik még 1944-ben történt

34.

— Tudniillik az apám is bányász volt. Aknász. A háború alatt kezdtem az egyetemet. Negyvennégy őszén tagja lettem Pesten az egyetemi zászlóaljnak. A főváros „védelmére” szántak bennünket, de a németek és a nyilasok ellen dolgoztunk. Támadásokat intéztünk a

— 95 —

laktanyáik, a lőszerraktáraik ellen, aztán bevonultunk, és jelentettük, hogy sikeresen „harcoltunk” a bolsevisták ellen. Négy hét után rájöttek, hogy kik vagyunk, össze akartak terelni bennünket. Mindenki igyekezett megszökni. Legtöbbünknek sikerült. Én a tatai bányákba mentem, ott több ismerőse volt az apámnak. Beöltöztem bányásznak. A német parancsnok még örült is, hogy eggyel több a munkás, és hogy olyan kipróbált ember kerül a bányába, aki majd ellensúlyozza a kommunista agi- tációt. Behívattak az irodába, és megbíztak: jelentsem, ha ellenséges tevékenységet, vagy beszédet tapasztalok. Természetesen, vállaltam. Csakhogy az első leszállás alkalmával ismerőssel találkoztam. Az egyik nyilas egyetemi tanársegéd, szintén bányásznak öltözve, meglátott a felolvasóteremben. Nem tudom, felismert-e, de én annyira megijedtem, hogy a legközelebbi műszakra már nem jelentkeztem. Visszamentem Pestre, bújkáltam, cigarettát árusítót' tam, végül az egyik professzorom vett magához, aki a műszaki egyetem neves tanára volt, de a németeket gyűlölte. Ott ismerkedtem meg a lányával.

— Ö lett a feleségem. Ä mozgalomba is ő vont be engem. Közvetlenül a felszabadulás után Szolnokon párttitkár voltam. Később börtönbe hurcoltak, mert egy újságíró megvádolt azzal, hogy Endre László különítményében szolgáltam. Nem is tartottak tárgyalást. Kiderült, hogy „tévedett” a riporter, aki egyébként szintén a feleségem kezére aspirált. Én akkor befejeztem a mozgalmi munkát, de továbbra is párttag maradtam. Pécsre kerültem az egyik mezőgazdasági üzembe vegyésznek. Itt öreg, te hetségtelen karrierista vezető volt, aki minden alkalmat megragadott, hogy szabotőmek kiáltson ki. Egyszer megpenészedett száz mázsa kukoricánk, ezt a nyakamba varrta. A bírósági eljárást az ötvenhatos ellenforradalom szakította félbe, akkor engem a munkástanács, mint sztálinistát leváltott a vegyészmérnöki beosztásból. Nézze . . .1

(Folytatjuk)

— 96 —