Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-27 / 252. szám
Milos Macourek: A hangyászsün Egy kitűnő orvos, barátai unszolására mostanában vett először televíziót. Korábban nem akarta a lakásába beengedni a varázsdobozt, mert féltette szélién# függetlenségét. Nem egy gyerekes családnál ma is azért nincs televízió, mert úgy Vélik, nevelhetetlen- ná válnak a gyerekek; nem tanulnának, nem olvasnának, s így jobb, ha nincs a kísértés odahaza. Mégis, ezek már utóvédharcok: az ország lassan ugyan, de közeledik a televíziós telítettséghez, ami azt jelenti, hogy lényegében minden család otthonában ott lesz a készülék. Ma már minden valamirevaló tanulmány szerzője, aki a tévé hatását vizsgálja, írását azzal kezdi, hogy bebizonyítsa: mennyire nem volt igaza azoknak a szerzőknek, akik a ív hatására a „Guten- berg-galaxis”, tehát a nyomtatott betű hatalmának bukását jövendölték. Valóban, minden nemzetközi statisztika egyértelműen bizonyítja; hogy a könyvkiadás minden televíziózó országban inkább növekedett, mint csökkent. Nincs ez másképpen nálunk sem, s néhány tanulmány már azt is kimutatta, hogy Hajdanában a hangyászsünök nagyon boldogtalan állatok voltak. Hangyászsünök vagyunk tűnődtek, hangyát kéne ennünk, de hogyan? Megesett, hogy az egész hangyászsün család két hónapig lesett egy árva hangyácskára, de a hangyákat sem ejtettek a fejükre, hogy a hangyászsünök orra alá másszanak; s így a hangyászsünök meglehetősen nyomorogtak, s gúny és megvetés volt osztályrészük. Mikor például a kis strucc találkozott a kis hangyászsünnel, biztos, hogy így kiabált: Te hülye hangyászsün, és kiöltötte rá a nyelvét. Ez nagyon bántotta a kis hangyászsünöket, ők is nyelvet öltöttek a kis struccokra, de ebben ki is merült minden ténykedésük. Ám egyszer egy kis hangyászsünnek az jutott eszébe, hogy ha már mást nem tudnak felmutatni, jó lenne legalább egy tisztességes, hosszú nyelv, hogy legyen valami pofája!annak a nyelvöltögetésnek, ment hát és kért az anyukájától két korona hatvanöt és vett magának egy hosszú légyfogót. Megéri, gondolta, és amikor találkozott a város szélén a struccal, kiöltötte rá új, hosszú nyelvét, és a strucc szé- gyellte kidugni kis vacak nyelvét, s a kis hangyászsün egészen magán kívül volt, hogy ilyen jól sikerült a hecc, s mivel egészen magán kívül volt, a nyelve is rajta kívül volt, s a kis hangyá'szsün így futott haza. Hol az új nyelved, mordult rá anyuka, rakod be a pofácskádba, nincs kidobni való pénzünk. S a kis hangyászsün a homlokára csapott és kezdte a pofájába gyömöszölni az új nyelvét, és amikor úgy fél óra múlva kész lett a művelettel, látta, hogy a nyelve hegye teleragadt mindenféle kacattal, zörgő ha reszttől, cigarettacsikkel, és negyvenhat darab hangyával. Nem álom ez? Ennyi hangya, döbbent meg anyuka, ezt meg sem bírjuk enni. Amennyit megeszünk, annyit megeszünk, a többit be lehet főzni, mondta a kis hangyászsün, és anyuka ment és vásárolt dunsztos üvegeket és tizenöt új légyfogót, és ettől kezdve ragyogóan éltek. De mindez nem maradt sokáig titokban, s hamarosan minden hangyászsün kidugott légyfogóval kapta el a hangyát. Otthon ültek, könnyűzenét hallgattak, a nyelvük körülöttük szanaszét hevert, kényelmes volt, egyszóval az új találmány gyökeres fordulatot hozott a hangyászsünök életébe. Ekkor már egy strucc sem merészelte kigúnyolnl a hangyászsünöket, ellenkezőleg, a hangyászsünökről az a vélemény alakult ki, hogy intelligens állatok, akik nagyon jól értik a dolgok hogyanját és mikéntjét. A kis hangvószsünnek meg homokkőből szobrot emeltek, amin a kis hangyászsün rövid nadrágban éooen nyelvet ölt a struccra, s évforduló alkalmával az emlékmű előtt egybe sereglenek a hangyászsünök és nyelvet öltögetnek a struccokra, persze csak úay szimbolikusan, mert strucc nem látható a szobron. Még csak az kellene, emlékművet a struccoknak. Hát egy ilyet! Fordította: Bojtár Endre Carlo Mandxonit A% újság Veneranda úr a villamoson odalépett az egyik utashoz és megszólította: — Megengedi, hogy újságot olvassak? — Mit óhajt? — kérdezett vissza értetlenül a megszólított. — Azt kérdeztem öntől — válaszolta Veneranda úr — rajon olvashatok-e újságot? — Ahogy óhajtja... — felelt most már nyugodtan az utitárs. — Felőlem elolvashatja az újságot... — Csakhogy annak van egy akadálya. — Éspedig? — Éspedig az, hogy nekem nincsen újságom. így hát nem tudok újságot olvasni. Vagy úgy gondolja, hogy tudok újságot olvasni, Ha nincsen újságom? ön talán tud olyan újságot olvasni, ami nincsen? — Nem, természetesen nem... — helyeselt az ismeretlen utitárs. — Nos, ha ön nem tud olyan újságot olvasni, ami nincsen, hit én sem tudok. Miért lennék én kü- lömb, mint ön? — Kérem, akkor ne olvasson... — akarta lezárni a vitát a másik. — Természetesen, nem fogok olvasni, — hagyta helyben Veneranda úr. y-_ Nem vagyok olyan idióta, hogy azt képzeljem, olyan újságot olvassak, ami nincsen. Ez csak ön szerint lehetséges! — Én nem tudtam, hogy önnek nincsen újságjai — De most már tudja... — szólt Veneranda úr — mégis csak hajtja a magáét! — Ugyan! — ellenkezett az ismeretlen — ha nincsen újságja, természetesen, nem fog újságot olvasni. — De vásárolhatok! — csattant fel Veneranda úr. — Vagy talán azt gondolja, hogy nem vagyok képes egy újságot megvásárolni? — Dehogyis, kérem! — No lám! — Nyugodott meg Veneranda úr. — Hál- istennek, nekem itt le kell szállnom. Ki tudja, még mi mindent nem hordana itt összevissza,.. 1 Leszállt a villamosról és maga elé mormogott: — Micsoda lehetetlen alak! Az ember nem utazhat nyugodtan a villamoson, hogy ne zavarja meg valami idióta! Fordította: Antalfy István A Pécsi Balett mutatta be Gustav Mahler zenéjére, a „Balettek fehérben” című balettet Képünkön: az előadás egyik jelenete. __________________________________________________(MTI foto: Bajkor József felvétele — KS) Ä televízió nem csodaszer mennyire növelte a vásárlási kedvet egy-egy népszerű televíziós sorozat, amelynek Irodalmi mű volt az alapja. A Forsyte Saga évtizedeken át a kevésbé keresett klasszikusok közé tartozott, a tévészéria hatására hallatlanul megnőtt az érdeklődés a könyv Iránt. Még a kevésbé jól sikerült Rózsa Sándor filmsorozat is kimutathatóan több tízezres olvasóréteget vonzott. Vitathatatlan az is, hogy a Magyar Televízió talán legjobban, leghatásosabban dolgozó osztálya éppen az ismeretterjesztéssel foglalkozik. Ki ne emlékezne olyan nagy hatású adásokra, mint egykor a Tudósklub volt, mint manapság egy-egy beszélgetés Szent- Györgyi Alberttel, vagy a hazai és külföldi tudományos élet más vezető személyiségeivel, mint a Pogány községről szóló kitűnő szociográfiai sorozat, vagy akár a rajzfilmes módon elkészített, de alapjában kitűpő ismeretterjesztő széria, amelynek Dr. Agy volt az előadója. Sokan már úgy néznek a televízióra, mint a közművelődés csodájára, amely mindent megold. Elég behozni a lakásba, a tévéseknek meg csak unos-untalan ismételgetni kell: erre figyeljenek, arra figyeljenek a kedves nézők, aztán majd a műsor megteszi a magáét. Ebben a szemléletben legalább annyi a végletes elem, mint az előzőekben volt, amikor egyesek szellemi függetlenségüket kívánták megóvni a televíziótól. Mindkét szemléletnek, mindkét végletnek azonos a gyökere: túlbecsülik a televíziót. Nem érzékelik eléggé, hogy csupán egy eszközről van szó. Egy eszköz pedig önmagában lehet jó, vagy rossz. S a televízió nemcsak technikai értelemben lehet rossz eszköz, hanem műsorainak arányában, Ízlésvilágában, szemléletében is. A televízióról beszélni, kritizálni tehát nemcsak joga, hanem kötelessége mindenkinek, aki a közművelődés kérdéseivel foglalkozik. A televíziós műsorok hatása azonban nem egyoldalúan a tévé műsorától, hanem a műsor és a befogadó kapcsolatától függ. Ugyanaz a Hosszú forró nyár című sorozat például a nézők egy részének nagyon tetszett, másik része pedig mérgelődött rajta. S nagyon nem ismeri az életet, a közönséget, aki azt gondolja, hogy akinek nem tetszett, az csupa sznob, intellektuel volt. Bőven akadt közöttük bizony kétkezi munkás, mint ahogy nem kevés munkást találhattunk a műsorért rajongók között is. Mint annyi más vonatkozásban, itt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a néző nem üres lappal, vagy fogalmazzunk drasztikusabban: érintetlen fejjel ül le a készülék elé, s nem minden hatás egyenesen az adásból következik. Minden ember már egész kis korától külön- külön élményvilágot gyűjt: műveltsége, személyes érdeklődése, családi és emberi kapcsolatai; munkája, mind-mind befolyásolják személyiségét és erre a kész, kialakult személyiségre hat a műsor. Vagy nem hat. Mert a személyiség ellenáll a hatásnak. Most, amikor annyi szó esik a közművelődésről, nem árt ezt tudomásul venni, s ezzel együtt azt is, hogy a televízió nem közművelődési csodaszer. Hatásos, nagyszerű eszköz, de feltétlenül kiegészítésre szorul. S éppen az a különleges feladat, hogy egyénenként más és más kiegészítést kapjon mindenki. Kiegészítést: könyvben, színházban, zenében, társas érintkezésben, vagy akár a munkában. És akkor mindenki nyugodtan beviheti a lakásába a televíziós készüléket. Tudni fogja, hogy önmagában a televízió se nem rontja el, se nem javítja meg a gyereket, nem fenyegeti az önálló gondolkodást, mint ahogy egymagában nehezen tud segíteni az önálló gondolkodás kialakításában is. A televízió — ha úgy tetszik —, ablak a világmindenségre. Ablak az emberi természet megszemlélésére. Az mór más kérdés: ki mit lát az ablakon át? Bcrnáth László 1974. október 37. IHÁSZ—KOVÁCS ÉVA: MEQSEJTETT SZAVAK Elösször szél voltál, tovaloholó, magányos, suhanásodiál hidegültek mezítelen kapualják. Aztán mag lettél. A szívem termőföldjébe vetett el az hogy árnyas akács légy, mindenkor-védő és szüntelen virágzó. ősz, Számnélküli meddő évek után most hallom legelösször szárnycsattogását a Dalnak, mert az enyém vagy, — napra tárt arcú Iker — ki velem-azonos sejtekből-lényegülve értelmet adsz bennem a megsejtett szavaknak. ESeaietteSk feherben
