Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-22 / 247. szám

t Hói és hogyan politizálunk ? Gidon lire»*11 er hegedűeslj e Mármint az úgynevezett ^.széles népréteg” hol és ho­gyan politizál? Még pontosab­ban a munkások, a parasztok, az értelmiségiek, vagyis a dol­gozók hol politizálnak, hogy po­litizálnak? A válaszhoz persze először is meg kellene hatá­rozni, hogy mit is neveznek a dolgozók általában politizálás­nak. Mármint manapság, hi­szen ahogy bizonyos fogalmak, kifejezések más-más értelmet kapnak a múló évek során, úgy a politizálás általában már nem azt jelenti, amit tíz-húsz évvel ezelőtt. Ugye emlékez­nek még arra a valamikor so­kat hangoztatott mondatra: nem értek én a nagypolitiká- Tioz! Később — és ez már nem is olyan régmúlt — már a-ra mondták, hogy politizál, aki eljárt gyűlésekre, közös társadalmi akciókban vett részt, felszólalt. Ezeket azután amolyan, gyűjtőszóval közéleti embernek neveztük. Ma is ez az uralkodó kifejezés: aki a társadalom, vagy akár egy kis közösség érdekében cselekszik, az közéleti ember. Aki viszont nem ilyen, az a divatos kife­jezést használja: jól dolgozom, elvégzem a rám váró munkát, a munkahelyemen kívül vi­szont magánember vagyok! Szóval most itt tartunk. De vajon a közéleti ember, a mun­káját jól, becsületesen végző, nem politizál? önmagában ez az életforma, ez a magatartás nem politizálás? Vagy talán csak szégyelljük annak nevez­ni? Közelítsük a dolgot más ol­dalról. Az MSZMP Központi Bizottságának márciusi ülésén a következőket fogalmazták meg: „Szükséges, hogy növe­kedjék a munkások súlya a társadalom mindennapi életé­ben. Tudatosan arra kell töre­kedni, hogy a munkában ki­emelkedő munkások egyszer­smind közéleti emberré is vál­janak, szavuknak súlya legyen, s közéleti fórumokon is mind gyakrabban nyilvánítsanak vé­leményt üzemük, az ország és világ kérdéseiről.” És még egy idézet: „...a munkásosztály­nak a felelőssége, helytállása, a nemzeti jövedelemhez való döntő hozzájárulása jelentős szerepet játszott abban, hogy az utóbbi másfél évtizedben rendszeresen emelkedett min­den dolgozó osztály és réteg életszínvonala..Ezek a té­nyek vajon az emelkedő anya­gi jólét mellett nem bizonyít­ják-e azt is, hogy a dolgozó mindennapos jó munkájával politizál? Mert amit tesz az politikánk szerves része, a „nagypolitika” gyakorlati meg­valósulásának fontos tényező­je. Napjaink sokat hangoztatott kifejezése az üzemi demokrá­cia, amelyet a munkahelyi kö­zösség formálásához, a terme­lés, a munkavégzés ezernyi gondjainak megoldásához kap­csolunk. A kis közösség jó, bé­kés egymás mellett élésének egyik feltételeként emlegetjük s talán nem is gondolunk ar­ra, hogy „nagypolitikánkban” ez igen fontos fogaskerek. Az is tény, hogy az üzemi demok­rácia a szocialista demokráciá­nak alapvető lényege —, tehát a mindennapi politizálás része. A kérdés most már csak az; hogyan is politizálunk, hogy használjuk fel a közéletnek ezt a formáját? Nos ezen még le­hetne javítani. Gáspár Sán­dor, a SZOT főtitkára a kö­vetkezőképpen fogalmazott: Az utóbbi időszakban több szó esett az üzemi demokráciáról, mint amennyivel érdemben előrevittük ezt a nagyon fon­tos kérdést. Nézzük a konkrét tényeket: az üzemi demokrá­cia, a helyi politizálás legfon­tosabb fóruma a termelési ta­nácskozás. Itt derül ki, hogy a munkás, a dolgozó, mennyire tud részt venni a közösség munkájában, szava hogyan ér­vényesül az irányításban, ré­szes lehet-e a saját minden­napjainak kialakításában? Nos. erre manapság még a legtöbb helyen nincs igazán lehetőség. A munkahelyeken a helyi sajátosságoknak megfelelően több választott érdekképvisele­ti szerv is működik. Illetve működne... Kezdjük azzal, hogy e szervek vezetőinek megválasztását sok helyen még merev, a gyár vezetői által meghatározott szempontok irá­nyítják. A megválasztottak is inkább felfelé, mint lefelé dol­goznak, hiszen a függőségük is felfelé irányul. Áthelyezésük, leváltásuk általában nem a munkások kezdeményezésére történik. Ebből az alapállás­ból ered viszont az a tény, hogy a termelési tanácskozás a legtöbb helyen a vezetők fóru­ma. Gyakori az is, hogy eze­ken a fórumokon a közösség terveinek pontos ismertetése, a bér- és jövedelempolitika ma­gyarázata helyett kiismerhe­tetlen adathalmazt zúdítanak a hallgatókra, akik közben alig várják a tanácskozás végét. Ezért a termelési tanácskozás több helyen — a jelenlegi for­májában — nem alkalmas ar­ra, hogy az üzemi demokrácia, a politizálás fóruma legyen. Ott, ahol eldöntött tényeket, végrehajtandó teendőket kö­zölnek a résztvevőkkel nem is teremtődhet meg az együtt­gondolkodás, a politizálás lég­köre. Tudjuk tehát, hogy hol po­litizálunk, azt is, hogy hogyan. Nyilvánvaló, hogy az előbbre- lépéshez a helyi feltételeket kell jobbá tenni. Biztosítani például, hogy a dolgozók a képviseletükre jelöltek megvá­lasztásában, beszámoltatásá­ban, ellenőrzésében és vissza­hívásában aktívan, döntően részt vehessenek. A termelési tanácskozás, a jó üzemi de­mokrácia végső soron el kell, hogy vezessen a dolgozók köz­vetlen, mind szélesebb körű részvételéhez a vezetésben, az ■ irányításban és az élet min­den területén. Ez lehet a vá­lasz a hogyan politizáljunk kérdésre. ERDÉLYI GYÖRGY Egy isi óla — 100 fénykép elnevezéssel indít akciót ha­zánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére a KISZ Tolna megyei Bizott- ságai a Megyei Üttörö Elnök­ség, a Tolna megyei Tanács művelődésügyi osztálya és a Tolna megyei Múzeumok Igazgatósága. Mint az köztudott, múltunk megismerésének fontos for­rásanyagát jelentik a fényké­pek. Több mint száz éve min­den ember természetes igénye, hogy az élet kisebb-nagyobb eseményeit megörökítse, illet­ve megörökíttesse. Ez a ter­mészetes emberi igény aka­ratlanul is felmérhetetlen ér­tékű dokumentumanyagot „termelt” az idők folyamán. Az akció meghirdetőit ez a felismerés ösztönözte, mintegy megmentendő azt a doku­mentumanyagot, melyet kár lenne veszni hagyni. A cél tehát az, hogy minél több régi, a múltról vallomást tevő képet gyűjtsenek össze fiatal­jaink — KISZ-esek és úttö­rők —, hogy a megye történe­téről minél szélesebb körképet nyerjünk. Egy-egy iskola tanulóifjú­sága közös gyűjteményként 100 régi fényképet küldhet be. Ebből 50 kép a felszabadulás előtti, 50 a felszabadulás utáni eseményeket kell hogy ábrázolja. A pályázatra ter­mészetesen beküldhetők nem­csak történeti képek, hanem olyanok is, amelyeket a leg­hétköznapibb emlékképekként őriznek a tulajdonosok. Egy- egy munka jelenetet ugyanis a korabeli élet leghitelesebb dokumentumának kell tekin­tenünk, még akkor is, ha az ábrázolt személyekről mit sem tudunk. Az iskolánként összegyűj­tött anyagot a Béri Balogh Ádám Múzeum címére küldik az akcióban részt vevők 1975. február 1-ig. A pályázatra be­küldött anyagot a múzeum besorolja a gyűjteményébe, és 1975. április 4-én, a felszaba­dulás 30. évfordulójára kiállí­tást rendez a régi fényké­pekből. Az Egy iskola — 100 régi fénykép elnevezésű akció meg­hirdetői természetesen gon­doskodtak a részt vevő leg­jobbak díjazásáról is. Az első díj tízezer, a második hétezer, a harmadik ötezer, míg a negyedik díj háromezer forint. A fiatal szovjet hegedű- művész világhírneve telt házat vonzott a művelődési .központ színháztermébe és bár a te­rem rossz akusztikája nem na­gyon kedvez a szólistaproduk­ciók és a kis kamaraegyütte­sek finomabb, intímebb hang­zásának, Gidon Kremer üstö­kösszerű művészete ennek el­lenére őszinte, lelkes rajon­góivá avatta közönségét. Gidon Kremer művészetét félelmetes technika jellemzi. E téren egyedülálló megoldá­sai már önmagában is tiszte­letet keltenek, ami azonban rokonszenvessé teszi, az az, hogy ezt az adottságát nem ál­lítja reflektorfénybe. Fonto­sabb számára a mű költői szépsége, zeneisége, a szép hangzás, és saját egyéniségé­nek eredeti, sokszor extrém megnyilvánulása. így például szokatlan Beethoven utolsó hegedű-zongora szonátája első tételének a hangverseny- gyakorlattal szembe« álló las­sú tempóvétele. Egy hétközna­pi tehetségű művésznél ez bak­lövés, az unalom forrása. Kre­mer azonban erényt farag be­lőle. A lassú, tempó számára lehetőséget ad egy jól ismert mű újabb szépségeinek a fel­tárására. Lélekelemző módon bevilágít a beethoveni mű so­ha nem hallott csodáira. Bol­dog nyugalmat, napsugaras fényt, bölcs megbékélést zeng Guadagnini-hegedűje egyedül­1916-ban mutatták be Berte Henrik Schubert dallamaiból összeállított daljátékát, a Há­rom a kislányt, s azóta nem került le a színpadról, sőt erényei nyilvánvaló bizonysá­ga, hogy nálunk az Erkel Szín­ház tartja játékrendjén. • Az elmúlt közel hat évtized alatt körülbelül minden elmondha­tót elmondtak róla, dicsérték, mert népszerűsíti Schubert muzsikáját, elmarasztalták, mert a valódi Schubert he­lyett egy érzelgős operetthőst állít színpadra, s a zene is erősen fölhígu), élveszti igazi karakterét. Berta mester min­denképp arra törekedett, hogy az 1820-as évek Bécset és Schubertját keltse életre, ezt szolgálja a történet is, amely­nek legtöbb eleme a valóság­ban gyökerezik. Mert valóban élt a bárom kislány, házuk, a Dreimäderlhaus a Mölker­basteien állt, de a valóságban nem' Tsehöll, hanem Fröhlich volt a nevük, az operettprima­donnává előléptetett Edit Katharinának hívták, s házuk a korabeli Bécs zenészeinek és költőinek találkozóhelye volt. Grillparzer verset is írt Katha- rinához, akit „örök menvasz- szonyának” nevezett, ilven címmel: Fröhlich Katinak, amint Schubertét hallgat i a. Egy másik Fröhlich lány,' Jo- seohine, a bácsi opera tagja volt, majd Anna nővérével énekoktatással foglalkozott. A Fröhlich család á daljá­tékban elég méltatlanul alakul át, nem is beszélve ,az envbm ügyefogvott Tsc'nöll rajáról, no de itt már jogaiba lép á bécsi operett, amit a Hárem a kislány szerzői legalább olyan fontosnak tartottak, mint Schu­bert zenájáfc. Ám azt se feled­jük, hogy Schubert igazi érté­kelése nagyon sokáig váratott magára, s még ma is kísért a álló szépségű hangon. Oleg Maisenberg, aki egyébként ki­tűnő képességű zongorista- ' partnerként mutatkozott be — ezzel az elképzeléssel nem tu­dott azonosulni, bármily szép hangon igyekezett alkal­mazkodni partneréhez. Mentsé­gére szolgálhat, hogy Gidon Kremer zsenialitását csak ha­sonló nagyságrendű zseni len­ne képes követni. A műsor többi része is azt igazolta, hogy nemcsak egv nagyszerű muzsikus, kitűnő művész, hanem lángész van je­len a színpadon. Schubert: Téma és hét variációjának bravúros előadása és köny- nyed eleganciája ragadta taps­ra hallgatóit. Bach E-dúr Par­titájának prelúdiuma és hat. tánca a sokszor megszokott monoton merevsége oldódott fel Kremer előadásában szí­nes, élő tolmácsolássá. A hang­versenyt nyitó Sztravinszkij- Élégia frappáns, bensőséges in­dítása pedig olyan gondolato­kat ébresztett, hogy de jó len­ne ennek a huszadik századi nagy orosz mesternek még sok művét ilyen koncentrált, ben­sőséges előadásban megismer­ni. A közönség lelkes, szűnni nem akaró tapsait a művész három ráadásszámmal köszön­te meg. HUSEK REZSŐ kedélyes, biedermeier Schu­bert, ami pedig igazán távol áll Beethoven e valóban méltó kortársától. A daljáték teljes egészében ezt az első hallásra felfogható- Schubertét idézi, lefejtve róla minden olyan elemet, ami visszariaszthatná a nézőt, s így akár egy-egy dal szólal: meg, akár a h-moll szimfónia néhány taktusa, minden na­gyon egyszerű lesz, fülbemászó, de azért ne legyünk igazságta­lanok, mégiscsak Schubert, s talán abban is hihetünk, hogy a daljáték elvezet ahhoz a Schuberthez, aki — Molnár Antal szép megfogalmazását idézve — „nagy formáiban hi­dat vert a romantika megnyíló birodalmának távolabbi szige­teihez, amelyeket akkor még csak az ő divinációja tudott megpillantani.” A Pécsi Nemzeti Színház előadása — sajnos — semmi­ben nem emelkedett az átlag fölé. Fényes Márta rendezése annyira ragaszkodott az elég lapos hagyományhoz, mintha egy Moliere-darabot rendezett, volna a Comédie Francaise- ben. Túl sok az avult operett- sablon, túl kevés az ötlet: eny- nyire szerénynek neon lenne szabad lenni. A siker azért így sem ma­radt el, s ha nem is volt ré­szünk felejthetetlen élmény­ben, mindenképp kellemes színházi este volt, Schubert jóvoltából. A népes szereplőgárdából szívesen emlékezünk vissza Galántay Alice és Juhász Pál kulturált énekére. Cs. L. '971. október 22, Csábítás, vagy ésszerűség? Ismét kevesebben lettünk — sóhajtanak föl pedagó­gusberkekben, különösen a vezetők, ha megtudják, hogy valamelyik kollégájuk munkahelyet változtatva nem isko­lában, nevelőotthonban, hanem járási, netán megyei mű­velődésügyi osztályon helyezkedik el. Lám, mennyit beszé­lünk arról, hogy a pedagógus-végzettséggel rendelkezők sorra otthagyják a pályát más, esetleg jövedelmezőbb mun­kahelye; keresve maguknak, ugyanakkor az oktatásügy irá­nyító szerveinek vezetői maguk járnak elöl a rossz példá­val, csábítják adminisztratív munkakörbe a kiválóbbnál ki­válóbb pedagógusokat. Legutóbb egy szekszárdi eset kavarta föl a kedélyeket, amikor is az egy!* általános iskolából hívtak be pedagógust a megyei művelődésügyi osztályra a tervezői, statisztikusi, beruházási munkakör betöltésére. Lám, ismétl — kapták föl a fejüket a fentebb már említettek. Ugyanakkor ők azok, okik véletlenül sem hagyják megjegyzés nélkül, ha esetenként netán a megyei, városi, járási apparátus olyan munkatársával kénytelenek leülni a tárgyalóasztalhoz, aki egyáltalán nem, vagy csak utólag, levelező tagozaton vé­gezte el a tanárképző főiskolát, esetleg a tudományeqyete- met. Mert a művelődésügyi apparátus ezen dolgozóit rit­kán fogadják el egyenrangú partnernek. Lehet, hogy jó közgazdászok, munkaügyesek, pénzügyi szakemberek, de a pedagógiához, az oktatás, nevelés gyakorlatához nem ér­tenek — hangzik el a kifogás. ^Hol hát az igazság? Talán középütt? Egyáltalán nem. Ugyanis nyilvánvaló, hogy közoktatásunk vezetését, szervezését csak azok tudják eredményesen elvégezni, akik maguk is ismerik a „kinti” gyakorlatot. Márpedig ilyen emberek nem teremnek, őket úgy kell behozni a tantestü­letekből. Még azon az áron is, hogy esetleg romlik a szaktanárok űital megtartott óraszám aránya. Ezt látni kell, pontosabban: be kell látni, mert annyira nyilvánvaló. — BY — \ Három a kislány A Pécsi Nemzeti Színház előadása *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents