Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-13 / 240. szám
A. klasszikusok jelenléte ár az az ötlet is felmerült — nem is olyan régen —, hogy létre kellene hozni a klasszikusok boltját, Egy könyvüzletet Budapesten, s annak „mini-lera- kn:át” a nagyobb vidéki vá- r ok egy-egy könyvesboltjában, ahol kizárólag klasszikus magyar műveket árusítanának. Meglehet, az ötletnek nem volt megfelelő kereskedelmi tartalma és vonzása, azért nem valósult meg. Egy bolt, ahol csakis a klasszikusok műveit árusítják, nem számíthat időszakos rekordforgalomra, úgylehet még a könyvhetek idején sem. A klasszikusok után nem szokás idegesen futkosni, a klasz- szikusok nem máról holnapra jönnek divátba, a klasszikusok nem írnak „szenzációkat"; a klasszikusok vannak. Hol kaphatók, hol nem kaphatók, Többnyire kaphatók, — mert azzal igazán nem lehet vádolni a felszabadulás utáni magyar könyvkiadást, hogy elhanyagolta volna a magi-ír klasszikusok művelnek a kiadását. Díszes sorozatokban, iskolásoknak való szerényebb áron, kritikai kiadásokban, olcsó kivitelben, merített drága papíron és igénytelen rotációson, sok tucat formában. így igaz. Miért, hogy sokan — köztük magunk is — hiányolják a klasszikusok állandó jelenlétét? Nem a hozzáférhetőséggel van a baj. Aki Petőfit, Jókait, Mikszáthot, Móriczot, Adyt, Mórát, Tömörkényt —, hogy ne is folytassuk a végtelenné tágítható sort — akar olvasni, nem kell sokat fáradoznia. Ha nincs meg az otthoni könyvespolcán, ha nem találja meg a legközelebbi könyvesboltban, esetleg antikváriumban, még mindig ott van a könyvtár. Vagy egy másik könyvtár. Előbb-utóbb meglelheti. S azon sem kötözködünk, hogy fellelhetők, hiszen a három évtized könyvkiadásának az eredményéi — amelyek egyébként hétről hetre kiegészülnek —, nem tűnnek el nyomtalanul. Tehát nem a könyvekkel, s nem a kiadás koncepciójával van a baj. Az igény növekedett. waigam lsősorban a könyvek önmaguknak csinálták a propagandát. Önmaguknak. Azzal, hogy a felszabadulást követő esztendőkben a szó szoros értelmében vett legszélesebb tömegek számára váltak hozzáférhetővé. Mintegy reneszánsza támadt ezekben az években a magyar klasszikusoknak. Aki megélte, emlékezhetik rá, hogy városi szegényemberek, falusiak, akik számára korábban luxuscikknek számított a könyv, milyen szomjúsággal vetfék a kezükbe Jókait, Mikszáthot, Móriczot, ismét rekesszük meg a sort. Lassan feltöltődtek a közkönyvtárak, s keletkeztek az új könyvtárak ... A klasszikusok elterjedéséhez hozzásegített az iskolai oktatás, a színház, a film, a rádió. (Egy adat az ötvenes évek elejéről; amikor a Különös házasságot filmre Vitték, az Uj Magyar Könyvkiadó negyvenezer — akkor rekordnak számító — példányszámban adta ki a regényt, s az hetek alatt elfogyott a film premierje után.) Később, mint hatalmas agitáció* fórum, bekapcsolódott a könyvpropagandába a televízió. A magyar klasszikus művekből készült feldolgozások, adaptációk, különféle ismertető műsorok hatására megsokszorozódott az igény. A hatvanas évek közepén kezdték csak felmérni, hogy egy-egy televíziós közvetítés milyen hatalmas mértékben befolyásolja a kiadói tevékenységet. Uj meg új kiadásokat kellett előkészíteni a legnépszerűbb művekből. És mégsem mondhatjuk, hogy most már elég. Sőt, azt mondjuk: még mindig kevés. (Ismételjük: az igényekhez mérten.) Előfordul, hogy a könyvesboltokban hosszú hónapokon át hiába keresünk népszerű klasszikusokat. Elfogytak. Egy-egy kiadás sokszor a kiadó legmerészebb elképzeléseit is túlszárnyalja. (Az igaz, hogy néha az ellenkezője is előfordul: kiadnak egy klasszikus művet, s a kereslet nem éri el a szokásos, vagy a várt mértéket. Ezt a „veszteséget” azonban, bekalkulálják a kiadók, mert a könyvpiacnak is vannak szeszélyei. Lemondóan raktárakba vitt könyvek egyszer csak „feltámadnak”; ezt minden kiadói szakember tudja.) társadalmi fejlődés- nek olyan szakaszá- ' 1 la ban. vagyunk, s köz- művelődési feladataink olyan roppant nagyok, hogy a nemzeti irodalom egyetlen értékes alkotásának jelenléte sem nélkülözhető. Méghozzá: állandó jelenléte. Könyvesboltokban, szakszervezeti és tanácsi könytárakban, üzemi könyvtárakban, budapesti fényes könyvüzletekben és kisvárosok szerényebb könyvesboltjainak a polcain egyaránt. Nem szeretnénk a maxima- lizmus vétkébe esni, s ezért nem mondjuk, jó szívvel nem is mondhatjuk, hogy mindig és mindenütt és pillanatnyi kihagyás nélkül, mert idilli állapot elképzelhetetlen és alighanem felesleges is. Az állandó jelenlét a köny- nyű hozzáférhetőséget jelenti. Hogy ne legyen nehezen elérhető egyetlen magyar klasz- szikus sem. (Ne forduljon elő például olyan eset, hogy egy megyei könyvtári hálózatban ide-oda cirkulálnak egészen a ronggyá olvasásig magyar költői és prózai művek, mert „nagy tételben”, azaz könyvtári tételben hosszabb időn át nem szerezhetők be.) Ne legyen átmeneti hiánycikk Mikszáth vagy Jókai, Nagy Lajos, Szabó Pál, Veres Péter — ismét a névsor zavaró bősége! — egyetlen könyve sem. A kiadói politikát nem kárhoztathatjuk; mindent megKUTI HORVÁTH GYÖRGY ALKONYAT UTÁNI IDILL elsüllyedt a Nap homályhabokba veszett utolsó fényfoszlánya is keresésére indul sietve a Hold elhúz ablakom előtt beles a szobámba ülök szomorúan a félhomályban kortyolgatom a csendet hiányod poharából s testemet fürdetem ideképzclt arcod mosolyában tesz ennek érdekében. A könyvelosztás is igyekszik jól gazdálkodni a kiadott könyvekkel. „Felelőst” nem kereshetünk, szerencsére nincs, s nem is kutatható; „pozitív felelős” van inkább: a felébredt olvasási kedv, a minőség iránti nagyobb igény, a múlt megismerésének vágya, az igazi értékek becsülése. S a kiadói munkát, a könyvkereskedelmi tevékenységet ehhez a felemelt — önmagunk által felemelt — igényhez kell igazítani. A lehetőség szerint még többet, többször kiadni a magyar klasz- szikusokat, hogy az egész olvasó néphez szólhassanak. lyan félelem, hogy 5 vn „raktárfölösleg”, — y nem is említhető együtt a klasszikusok állandó jelenlétének szellemi hasznával. T. I. Irodalmi Joliéi-díj as ok A Svéd Akadémia az idén két tagját, Eyvind Johnsont és Harry Mrrtinssont tüntette ki munkásságáért az irodalmi Nobel-díjjal. Huszonhárom esztendővel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy svéd író kap la az irodalmi Nobel-dí jaí, és a díj történetében mindössze négyszer ítélték oda honfitársnak a kitüntetést. Disznók tépték szét a bárányt... Neruda emlékiratai Nemrég volt egy esztendeje, hogy meghalt Pablo Neruda, a Nobel-díjas chilei költő, hazánk barátja, aki dala tiszta kelyhét ajánlotta Tokaj tündöklőének, az aszúnak, a világos, csupa illat arany igazságnak. Ott született, ahol szél rázza a fészereket, s jeget fröcsköl az Óceán, a rézbányák földjéről, ahol meghalt az igazság, ahol elfogják a bányászt és zsoldosok diktálnak a bíráknak — énekelte a költő már 1950-ben, s ahol 1973- ban, halála hónapjában, ismét szomorún bebizonyosodott, hogy a költő igazat szólt. Halála első évfordulójára az NSZK-ban, német nyelven, megjelentek az emlékiratai. Néhány lap szemelvényeket is közölt belőlük. Szép és megrendítő dokumentumok. A publikált részletek közt találkozásairól is beszámol Garda Lorcával, akit meggyilkoltak a spanyol fasiszták. Utolsó találkozásukat megrendítővá tette, hogy Lorca egy szörnyű történetet mondott el költőtársának és barátjának. Garcia Lorca Kasztíliában turnézott színtársulatával. Elhagyott kis faluban éjszakáztak. Talán abban az éveire ráunt fogadóban, amelyet egyik Írásában megörökített? Mélabús színfolt, mondta róla. A szennyes falakon végigcsor- gott a faggyas zsír, a gerendák vége sárgásfeketén mélyedt a falba, mélyedésükben a pókhálók selyemcsillagai villogtak. A berendezés is ilyen; A söntés: fekete zsírral bemázolt pohárszék. Ezrével lepték a legyek. A mennyezetről legyekkel csipkézett kötelek függtek: itt talán még embert is alcasztottak. Még egy jellegzetes kép: öreg óra — olyan vén volt, hogy már szinte habozott, mondja-e az időt? Csodálhatjuk-e, hogy ebben a környezettlen a költő álmatlanul forgolódott? Hajnaltájt, meséli tovább Neruda, Lorca fölkelt és kószálni indult. ^ Hideg, ködös idő vólt, a go- molygó párák teljesen irreálissá tették a tájat. Bolyongása közben egy romos kastélyhoz érkezett. Ez a helyszín is nagyon hasonlít ahhoz, amit egy romantikus kertről szólva írt le: Fekete kőasztal, száraz levelek. A nedves talajba süppedt padok, amelyeket elborít a borostyán vízesése. Kopott talapzaton porladó Cupido. Megvakult tó, vízbefúlt medúzák rothadó hajszálaival: zöldes mo- .szattal borítva. Csorba szökőkút, amelyben már sohasem dalol a víz, A kerti falból nagy, kiszakadt rácsok hullnak az útra ... Szinte ugyanazok a szavak, amelyeket Neruda írt lt; „Magas, rozsdás vaskerítés. Szétesett, a száraz avarban szerteszét heverő szobrok és oszlopok. Egy ódon kastély kapuja előtt állt meg. Földesúri birtok hatalmas parkjának bejárata. Az elhagvatottság, a különös óra és a hideg még nyomasztóbbá tette a magányt. Federico hirtelen súlyosnak és fenyegetőnek érezte a napfölkelte közeledtét. Zűrzavar aggasztotta, mely talán bekövetkezhet. Leült egy kidőlt oszlopra. Aprócsa bárány jött elő, a romok között füvet tépett. Úgy festett, mint egy felhőangyal- ka, nyomban emberivé tette a magányt, gyenge virágsziromként hullott a környék elhagyatottságába. A költő társaságban érezte magát. Hirtelen disznófalka jelent meg a térségen. Négy vagy öt sötét állat volt, fekete, félvad sertések, kiéhezettek, kőpatá- sok. Federico borzalmas jelenet tanúja lett. A disznók rárontottak a báránykára, száttép- ték és felfalták az elrémült költő szeme láttára. A vérnek és a magányosságnak ez a scénája arra bírta Federicót, hogy társulatával nyomban továbbinduljon. A rémülettől még akkor is bénultan, Federico a polgárháború kitörése előtt három hónappal beszélte el nekem ezt a szörnyű történetet. Később egyre tisztábban láttam, hogy ez az eset Federico halálának előre lejátszott előadása volt, hihetetlen tragédiájának megsejtése.” A mindent égszínkékké varázsló, elbűvölő egyéniségű költőt széttépték a fekete ártányok .. i Mert Lorca körül minden kékké változott, írja Neruda, emlékiratainak már nyilvánosságra került egy másik részletében. A költő halála után egyszer előadást tartott róla, s egyik hallgató ja megkérdezte Nerudát, hogyan kell értelmezni Federico Garcia Lorcához írt ódájának ezt a sorát: „Mert érted festik kékre maguk az ispotályok." Neruda így válaszolt: „Nézze csak, barátom, egy költőnek ilyesfajta kérdést föltenni olyasmi, mintha egy nőtől a korát kérdezné. A költészet nem szilárd anyag, hanem rohanó folyó, amely gyakran kisiklik az alkotó kezéből. Nyersanyaga olyan elemekből áll, amelyek léteznek is, meg nem is, olyan dolgokból, amelyek vannak is, meg nincsenek is. Mindenesetre arra fogok törekedni, hogy őszintén válaszoljak. Számomra a kék a legszebb szín. Mint az égbolt, a szabadsággal és az örömmel hozza kapcsolatba az emberi teret. Federico jelenléte, személyes varázsa, ujjongó légkört teremtett a környezetében. A versem valószínűleg azt akarja kifejezni, hogy még a kórházak, még a kórházak szomorúsága is megváltozik Lorca mágikus befolyására és egyszerre kék épületekké lesznek.” Több mint egy esztendeje már, hogy Neruha is halott. Azzal az iszonyú látvánnyal a szemében halt meg, hogy Chilében is ezrével tépik szét a bárányokat, mert a költővel azt merték kiáltani: „ ... a föld már minket illet.” A földet, a bányákat visszavették. De a zsarnokoknak a chilei néppel együtt az egész világ kiáltotta oda a napokban, s a „chicagói bölléreknek is”: vigyázzatok, mert „ ... kitörünk és a poklok lángjára taszítunk.” HOMORÖD1 JÓZSEF SIMON LAJOSr HA ELHAC/YNA Széttörnék százezer darabra, miként á kőhöz vert üveg, ha elhagyna egy pillanatra, mely óv most engem: a tömeg. Ha nem kötözne úgy magához, mint tárgyakat a drótkötél, mint vékony ágacskaf a fához valami törvény, míg csak. él. Ha én a sűrűből kiválnék, nem lennék ember, már csak árnyék. mely mindig más nyomán lapul. Mint üveg, amit kőhöz vernek törnék, vagy halkan, mint a szervek dolgoznék öntudatlanul.
