Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-20 / 220. szám
I T ( \ íudjuk, hogy a párizsi Sorbonne hallgatói századokkal ezelőtt (és nem régen) politikai tényezőt jelentettek, olykor meg is bicskázták egymást és ellenlábasaikat. Azt, hogy esetleg a város nyomja rá előbb említett bélyegét az ott nevelkedő fiatalokra? Pápa református kollégiuma így és úgy egyformán hatott. Debrecen legalább annyira, Sárospatak nem kevésbé, az egri érseki székhely iskolái és a líceum ugyancsak. Persze 1974-ben furcsa és visszás lenne ilyen jellegű hatásokat elvárni. Hasonlókat nem is keresünk. A miskolci és veszprémi egyetem már új, szocialista szellemű gócpontot jelent. Az ottani toliforgatók feladata ezt felmérni. Szek- szárdon ilyen gócpontot keresni ugyan lehet, de találni nem. FŐISKOLÁNK NINCS. Tényeket mérünk fel. Nem azon gondolkodunk, hogy a tájegység népgazdasági súlya, jelentősége miatt éppenséggel lehetne főiskolánk. Együtt reméljük mindenkivel, hogy előbb-utóbb lesz. Ahogyan azt egy több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező igazgató előttünk megfogalmazta: — Innen csak továbbmenni lehet! Érettségizni persze igen, ilyen, vagy plyan középszintű szakmai képesítést szerezni szintúgy. A későbbiekben arra igyekszünk választ keresni, hogy: 1. Szekszárd iskoláiban milyen körülmények közt tanulnak azok, akiknek tanulni kötelező? 2. az iskolák mennyire hatnak a városra és fordítva? 3. a kisközségnyi tantestület milyen súlyt jelent a város életében ? 4. akik iskoláinkban végeznek, az új nemzedék, vagy ha úgy tetszik „legdrágább kincsünk”, milyen elképzeléseket táplál a jövővel kapcsolatban? Valamennyi gondolatkör kü- lön-külön doktori disszertáció témája is lehetne. Az újságíró természetesen nem ezeken a hasábokon akar elkésett doktori címet szerezni. Nyíltan bevallott szándéka viszont, hogy olvasóinak további — akár véleményével ellentétes — gondolatokhoz szolgáltasson alapot. ORDAS IVA'N fotó: Gottvald Károly (Folytatjuk.) DR. SZALAY GYULA nyugalmazott címzetes gimnáziumi' igazgatóval, egykor volt osztályfőnökömmel alig két hete találkoztam Budapesten a Nagymező utcai KÖZÉRT előtt. Illendően összevágtam a cipőm sarkát és azt mondottam, hogy „Tiszteletem, osztályfőnök úr!” Az osztályfőnök úr megállt, karjára akasztotta botját és csak ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ez a bot már élete kilencedik évtizedén túl támogatta. Rám nézett és a harminc évvel ezelőttihez vajmi. kevéssé hasonlítható arcvonásaim mögött felfedezhetett valamit, amit imigyen összegezett: — Jó napot, fiami — Ugye magát 1944-ben tanítottam, a hatodikban és ott ült a második padsorban, jobbra a Cserna mellett? Cserna Zoli már jó tíz éve halott, de csakugyan ott ültem mellette. Nem ezen a tényen érdemes elgondolkodni, sőt még csak egy aggastyán memóriáján se, hanem azon, hogy tanár és diák között — az úgynevezett „mi időnkben” — ilyen kapcsolat kialakulhatott. Azt a keveset, amit a történelemről sejtek, Szalay tanár úrnak köszönhetem. Ez magánügy, legfeljebb nekem személyes emlék. Egyáltalán nem magánügy azonban, hogy kisebb-nagyobb közösségekben, falvakban, városokban egy-egy tantestület mennyire tudja bélyegét rányomni a fiatalokra. Azt már korábban is tudtuk, sem mint a tényt valaki jelszóvá fogalmazta volna, hogy „Legdrágább kincsünk a gyermek”. Kincset őriz az óvodai nevelő, az általános iskola pedagógusa, éppúgy, mint a középiskolai, vagy a főiskolai tanár. Elsősorban természetesen a család,' ami azonban nem jellemző annyira egy- egy településre, városra, mint az iskola. A következőkben azzal kapcsolatban szeretnénk nem perdöntők lenni, csak gondolatokat közölni, hogy iskolaváros-e Szekszárd. _ TANÉVKEZDÉSKOR nyüzsögnek utcáinkon a legkülönbözőbb korú gyerekek. Óvodába sietőle, háti táskás iskolások, felnőtt „hölgyet” formázó gimnázista lányok és a legkülönbözőbb tanintézetek növendékei. Az idei év statisztikája, amikor ezeket a sorokat írjuk, még nem végleges. Tavaly 1047 óvodást, 2405 általános és 1908, különböző típusú, középiskolába járót tarthattak számon a statisztikusok. Az összlétszám 5360, több mint Nagydorog, Bikács és Pusztahencse 1970- béli együttes lakossága. Pontosabban: ilyenformán Szekszárd minden ötödik lakója iskolás lehetne (hisz ingázók is vannak) és ekkor még csak számításba se vettük azokat, akik ilyen-olyan tanintézetekben levelező, vagy esti tagozaton gyarapítják ismereteiket. Jelenleg tizenhárom óvodában, hat általános iskolában és öt középiskolában folyik oktatás. Az általános iskoláknál, óvodáknál, nem a sorszám az érdekes, I. vagy IV. számú-e, hanem a statisztika által számon tartott létesítmények együttese. Az óvónők (teljes joggal) a tantestületekhez tartoznak. Részesei annak a képzésnek, amely szerencsés esetben egyetemi diplomával végződhet. Az előbbi időszakban Szekszárdon 327 különböző képesítésű tanerő szolgálta az oktatás ügyét. A gyerekek száma tehát nagyközségnyi, a nevelőké egy kisközség lakosságával felér. Mindettől azonban Szekszárd természetesen nem lesz iskolaváros. Még szemet gyönyörködtető élményeinktől se, amikor például május 1.-én a Mü. M. 505-ös daliái egy zászlóerdővel vonulnak fel a dísztribün előtt, imponálóan mutatva ifjúságunk létét, erejét és a jobb jövő ígéretét is. Definíciókat alkotni, ez a szótárak szerkesztőinek feladata. Mégis, mit jelent a kifejezés, hogy „iskolaváros”. Azt, hogy egy település sok tanintézetet mondhat magáénak? Azt, hogy a diákok rányomják létük bélyegét a városra? A történelemből jól Mini bábszínház Szinte mindenkinek van olyan gyermekkori élménye, amikor bábszínházban járva egy-egy mesefigura a szeme előtt vált élővé. Emlékezünk még rájuk, a bábukra, „akikkel” beszélgettünk, játszottunk, „akiknek" néha okos tanácsot is adtunk. Ünnepnap volt, amikor szüléink bennünket bábszínházba vittek. A mostani óvodásoknak, kisiskolásoknak a bábszínház nem újdonság. Kedvenceikkel esténként gyakran találkoznak a televízió képernyőjén. A szülőknek sem kell dirib-darab színes anyagból kivagdosni, összevarrni a boszorkányt, a kis bocsot, mert társaival együtt kapható a játékboltokban. Igaz, nem éppen olcsón, de azért a szülők és nagyszülők mindent elkövetnek, hogy megvásárolják a gyerekeknek. Sokszor még hasznos dologról is lemondanak egy-egy kézre húzható bábú kedvéért. A többgyermekes szülők nehezebb helyzetben vannak, zsebük inkább megérzi ezeket a külön kiadásokat, amire a gyermeknek nincs is mindig szüksége, amivel egyedül nem is tud játszani. Az elmúlt napokban a papírboltban találkoztam a mini bábszínházzal, aminek a színes figurái: Gyurka kakas, Cili cica, Tapsi nyuszi és a többiek, papírból kivághatok. Az ötlet kitűnő, mert nemcsak a bábák elkészítését közlik, hanem négy mesével siet a kisgyermekes szülők segítségére Kisné Pólyák Erzsébet. Játsszunk együtt a gyerekekkel! Akiknek játék közben — amikor a gonosz rókát elítélik vagy éppen hősük sorsáért aggódnak — erkölcsi érzékük fejlődik. Játszva szórakoznak, nevelődnek, nevetve formálódnak emberré. — veress — Új szerelőcsarnok Bombádon Lemezleszabó- és szerelőcsarnokkal, valamint szociális épületekkel bővül a LAMPART Zománcipari Müvek bonyhádi gyára. A 75 millió forintos beruházás a tervek szerint 1975 végére készül el. Fotó: kz Zúflkimérok Sajnos nem az első eset, hogy szóban, vagy írásban keresnek fel bennünket olvasóink, hogy felhívják figyelmünket két, egyre terjedő jelenségre. Az egyik: a házi pálinkafőzés és -mérés. Tolnáról jeleztek ilyent, szinte könyörögve kérték: segítsünk, mert a férjek ezekben a zúg- mérésekben elverik a pénzüket, sőt hitelt is kapnak és hónap végén egyenlítik ki a számlát. Most Tengelieről érkezett egy levél. Névvel, teljes címmel ellátva. A nevet és címet azért nem közöljük, mert attól tartunk: a családban kavarodást akozhat Miről van szó ebben a levélben? „Nem tudom, helyes-e, vagy nem, hogy az On kérdez — Mi válaszolunk-hoz fordulok kérdéseimmel? De talán lesznek olyan megértők és foglalkoznak ezzel az üggyel. Népköztársaságunknak is érdeke, hogy az ilyen példák megszűnjenek. Kérdezem: lehet-e olyan, hogy az italbolt nyitva tartási idejének lejárta után a kocsmáros a házhoz, vagyis a lakására szeszes italt vihet és ott méri ki. Lehet ilyen? Én úgy gondolom, hogy nem. Nagyon sok a családi botrány emiatt A másik kérdésem: kihez forduljak, ki az illetékes szerv, akinek elpanaszolhatnám a butel- lákkal, vagyis a házi mérésekkel kapcsolatos problémáim. Szeretném, ha annak érdekében tehetnék valamit, hogy az édesanyámnak a 26 évi házasság után az italozás miatt az édesapámtól ne kelljen elválnia. Ez legyen minden családnál az utolsó megoldás, főleg, ha az italozást valami módon meg lehet szüntetni. Nagyon szépen megkérem, ne tessék a levelem a papírkosárba dobni, inkább, ha lehet a segítségemre lenni. Hisz, ha egy józan életű ember rágondol arra, hogy milyen lehet az élet egy részeg alak mellett, főleg, ha az ellen lehet valamit tenni — akkor tenni is fog.” A levél önmagáért beszél. Egy félnőtt segélykérő kiáltása felnőtt apjáért Csak a maga apjáért? Nem I Mindenkiért! Azokért, akik már a butellázók karmai közt vergődnek és azokért is, akik oda kerülhetnek. Társadalmilag nagyon veszélyesek a zúgkimérések. Felforgatják a családok életét, hitelt adnak, majd ha le$z pénzed elszámolásra. És a törzsvendégek fizetéskor nem haza mennek először, hanem a zúgkiméréseket keresik fel, hogy kiegyenlítsék adósságukat. Ami marad — az a családé, És kevés marad! A zúgkimérések kiszedik a férjek zsebéből a pénzt és kihúzzák a család lába elől a talajt. A községek lakói is sokat tehetnek annak érdekében, hogy megszűnjenek a zúgpállnka- főzők, a zúgkimérések. A községekben általában mindenki, mindenkiről mindent tud. Azt is tudja: kik zsebelik ki a férjeket. Nincs joga senkinek ahhoz, hogy erről hallgasson! Ha nem támogatják a község lakosai ezeket a zúgkiméréseket hallgatásukkal, akkor fokozatosan meg is szűnnek ezek. Törvényeink, éppen az ember, a családok érdekében nem tűrik, sőt büntetik a zúg- kimérőket. De az illetékesek eljárni, a családi életnek felforgatói ellen csők akkor tudnak, ha a közösség, amelynek közegében élnek, felfedi őket a hatóságok előtt. A hatóságok pedig a legszigorúbb büntetéseket mérik ki rájuk, hogy egyszer s mindenkorra mindenkinek elvegyék a kedvét a zúgkiméréstől. 1974, szeptember 36,
