Tolna Megyei Népújság, 1974. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

Fóth-MáthS Miklós $ Beatrix írt Kanadából, hogy a nyarat az óhazában szándé­koznak tölteni. És ha nem ve­szik rossz néven Krisztináéit, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztinám, — írta — csak az emlékeinknek élünk majd! Ö, a gimnázium. O, a tanárok, ó a ballagás, ó, az érettségi! Az egész levél egy nagy só­hajtás volt. A sóhajokból a gimnáziumi éveken kívül, ju­tott jócskán a Citadellának, a Lánehídnak, a Balatonnak, az egri várnak, ahol tanulmányi kiránduláson voltak, a Cser­hátnak, a Mátrának, a Bükk- ne, sőt még a bárányfelhők­nek is! Hiszen sehol olyan bá­rányfelhők, mint a magyar égen. Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök; porá­val keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet — kicsi elhagyott ha­zám, te régi szerető, te kisírt szemű, te ősz halántékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HA­ZÁM! — Már csak a Szózat hiány­zik! — mondta Balázs, aki szintén elolvasta a levelet, az­tán a levél emelkedett stílu­sával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve és hogy azt a dögöt mindig utálta és hogy lakjanak szállo­dában, vagy a Duna-parton, mert ha idetolják a pofájukat, egyszerűen lehányja őket. — Ezt mondod a legjobb barátnőmre? — sírta Kriszti­na. — Aki tele van honvágy- gyal! Aki zokogva fogja meg­csókolni a földet, amelyre lép! Aki ideg-összeroppanást is kap­hat a megrázkódtatástóll Te, lelketlen barbár! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és fel­nyögött, mint aki valami ször­nyű látomással került szembe, — Két szobánk van! Jaj, is­tenem Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Ba­lázs. — Örülök, hogy végre észrevetted. — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — mond­ta gúnyosan Balázs —, vagy beszámítottad a mellékhelyi­ségeket is. — Mit hülyéskedsz? Nem érted miről van szó? Mit fog szólni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — És hol van Belzebub? — kiáltotta Krisztina, tágra nyílt szemmel bámulva az ajtó felé, mintha onnan várná a meg­oldást. , — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog. Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem van egy szép, nagy kutyánk. És hol a Csontváry-kép?! — A Csontváry-kép? Ä Nemzeti Galériában szivecs­kém. — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina, — én any- nyi mindent hazudtam Beá­nak, hogy az valami rettene­tes! És belesuttogta a hitvesi váll­ba, hogy miket. Balázs megtudta többek kö­zött, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó- és villa­tulajdonosok, természetesen nem akármilyen berendezés­sel. Krisztina, milliomoshoz il­lő nagyvohalúsággal, lakberen­dezőt megszégyenítő szakérte­lemmel bútorozta be a lakásu­kat és a villát Balatonaka- rattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, ho­lott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Amerigo Tot világhírű szobrainak másolatai állnak, már meg sem lepte. Meglepte viszont, amit Utoljá­ra és a leghangosabb zokogás között vallott be Krisztina, — Balázs, te nem vagy bér­elszámoló! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Miniszter? — Az mégse, de... — Hadseregtábornok? — Te... Jaj, istenem... ne ha­ragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudomá­nyok kandidátusa! Pofozz meg! Balázs nem pofozta, csak leült a tört rugójú, nagyanyjá­tól örökölt fotelbe és nézte merően a feleségét, mint bete­gét az ideggyógyász. — Miért kellett neked ha­zudnod? — kérdezte. A hang­ja olyan volt, mint egy éneke­sé, hajnalban. Rekedt és tom­pa. — Balázs — kezdte Kriszti­na, nagy szemét engesztelő ál­dozatként (ez eddig mindig ha­tott!) Balázsra függesztve —, te is tudod, örök riválisok vol­tunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről az illat­szergyárosról, a lakásukról, a kocsijukról, az utazásaikról... Apropó, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? . — Ugyan... Az olaszországi utunk jobban sikerült, láttuk a pápát is. — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz én is! De azt Beának nem szabad meg­tudnia. Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett? — Ugyanazt amit én. Nem volt máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből? El sem hinné! Balázs nem szólt! Cigarettá­ra gyújtott, Fecskére. Kriszti­na megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beá- ék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha pipá­zol. A holland dohány a ked­venced. — Holland dohány! — fúj­ta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz saját j magamnak. — És most mi lesz? — kér­dezte Krisztina. — Mi lesz, ha jön a Bea?! — Mi lenne! Szépen beval­lód, hogy csak a leveleket szí­nesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehe­tetlen! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs. — Most az­tán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugságaidnak megfelelően átvarázsoljam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhaj­tott Krisztina és odakuporo­dott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a férje nyakát, bele­markolt a hajába, dorombolt. — Micimackó, lehetne pedig... Persze csak akkor, ha még szeretnél. — Kíváncsivá teszel, — pis­logott fel rá Balázs. — Fogal­mam sincs, mit tehet itt egy szerető szív. Ide még egy pénztárca sem lenne elég, mert a kandidátusi címet, amivel voltál kedves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím! — le­gyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek...! És részletesen előadta a ter­vét. — Nem! — ugrott fel Balázs. — Nem! És nem! Krisztina sírt. Aztán újra dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepé­lyes alkalomkor viselte!) Sírás. Dorombolás. Csönd. — Még van egy hónapunk, — suttogta —, meglásd min­dent elrendezünk. Másnap este az üresen tá­tongó lakásba tért haza Ba­lázs. Krisztina a padlón vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz az a barokk stílű csoda- nyoszolya, tudod, amit Béláék­nál úgy megcsodáltunk. Köl­csönadják erre az időszakra. — És Béláék min alusznak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyát csak holnap hozzák. És Krisztina elmondta, mit, honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld szalongarnitúrát. Csodálatos fotelek, ök adják a szerecsen- fiú-szobrot, a zenélő hamutá-| lat és a díszkardokat. Mariska' nénitől jönnek a függönyök, aranyrojtokkal. . — Aranyrojtokkal? Nem is divat! — Ezt csak bízd rám! Ke­verjük a régit a hipermodern­nel. Ugyancsak Mariska néni­től jön egy kakukkos falióra, két rézmozsár, egy vajköpülő, egy szénvasaló és szegény Zsi­ga bácsi légycsapója. — Légycsapó? Nincs is légy! — A légycsapó csak dísznek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje valaha is lá­tott légycsapót. Folklór. És ez is szempont. — Folklór? Érdekes. — Kerényiéktől perzsasző­nyeg és egy Vaszary-festmény. Csontváryt sajnos nem tudtam szerezni, majd azt mondjuk Beáéknak, hogy elcseréltük egy Vaszaryra. Kerényiék még ad­nak két Szőnyi-rézkarcot, ne­kem három kalapot, egy cuki táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül kölcsönadják Robit, a német juhász kutyát. Dán dog nincs. Ezt is elég nehéz volt elkunyerálni. Papírt vett elő a táskájából, Balázs elé tartotta. — Olvasd! Robi étrendje. Pontosan be kell tartani, mert hajlamos a gyomorhurutra. Azonkívül reggel, délben, este séta. A déli sétáltatást válla­lom, á reggeli és az esti a te feladatod lesz. Figyelsz? Balázs nem figyelt. Valahol a Múltban járt gondolatban. Apósával ultizott, a vasúti mál- házóval, a MÁV szolgálati la­kásban, ahol annak idején két vonatfütty és egy tolatás kö­zött megkérte Krisztina kezét. — Krumplin iS elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fö­lött! — Balázs, te nem is figyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Úgy látszik minden az én vállamra szakad! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szerez­tem. Kiküldetésben járt Bel­giumban. Minden nap új változást ho­zott. A két szoba lassan olyan­ná alakult át, mint egy bizo-. mányi áruház bútorlerakata. — Csináltass új névtáblát, — figyelmeztette Balázst Kriszti­na — dr. Benkő Balázs, a ma­tematikai tudományok kandi­SÜMEG Gottvald Károly felvétele dátusa. Ezt csak előző este szögeij ük fel. — Miért éppen matemati­kai?... — sóhajtott Balázs. — Na hallod! Ez áll legkö­zelebb a bérelszámoláshoz. És ezt írtam meg Beának. Egy héttel Beáék érkezése előtt bóldogan újságolta Krisz­tina. — Megkapjuk a kocsit! Vol­vo! Szigethyék kölcsönzik majd egy hétre, de tovább nem tud­ják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk szervizbe kellett vinni. — Kocsi? Észnél légy! Nem is tudok vezetni! — Erre is gondoltam. —■ Krisztina hosszú ujjaival vé­gigzongorázott Balázs fején. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jönnek. Beszéltem Tirpák doktorral, tudod, azzal a szim­patikus kórboncnokkal, akivel Károlyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni. — Nem! — hördült fel Ba­lázs. — Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby doll­ban. Sírás. Dorombolás, Csönd. Két nappal Beáék érkezése előtt, minden készen állt a fogadásukra. Krisztina izga­tottan leltározott. Járta a la­kást, nyomában Robival, a juhászkutyával, és egy kis no­teszbe jegyezgetett, áthúzott, beírt. — Dr. Szeberkényi^: villá­jába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Máriafürdőn van, de majd azt mondjuk elcseréltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük természetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkívül a négy­szobás lakásunk hatodik eme­leten volt és neked tériszo­nyod van. A jelzett nap hajnalán aztán megérkezett a távirat. — Jaj istenem — bontogat­ta remegő kézzel Krisztina —, vajon melyik géppel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Talán majd a jövő nyáron. Stop. Millió puszi. Stop. Beá­ék.”. Krisztinát az ájulásból kö­zös erővel élesztgette Balázs, meg Robi, a német juhász ku­tya. Egy hét múlva pedig Balázs, bőröndjébe csomagolta á leg­szükségesebbeket és csak egy levelet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel.'Jön egy barátom az Elefántcsont-partokról, aki úgy tudja, hogy nekem pgy egyszerű, kedves, őszinte nő a feleségem! Nem akarok szé­gyenben maradni! Balázs.” — A gazember! — tépte ap­ró foszlányokra a levelet-Krisz- tina. — Én csináltam belőle kandidátust! Harminc fok meleg, árnyékban. Szomjasan botorkálok a tikkasz­tó hőségben, mint vándor a Szaharában. Már-már elvesztettem minden reményemet, amikor enyhet adó oázisként felbukkan előttem egy kacéron csalogató tábla: JÉGHIDEG JAFFA. GYÜMÖLCSLÉ, SÖR. Lezuhanok egy szék­re: — Legyen szíves egy jéghideg .. . — Tisztelettel. Pin­cehideget tudok hozni — mondja udvariasan a felszolgáló. — Tisztelettel ké­rem, hogy hozza. Térül-fordul, s már ott is van előttem ez ital. Megfogom a po­harat. Langyos. Aláza­toson rebegem: — ön azt mondta, hogy pincehideg italt hoz? — Igenis, kérem. Ilyen a mi pincénk. A szomszédban pékség van és a kemence me­lege bizony átjön a falon. — De hát frizside­rük nincs? — Van, kérem. — És? — Nem működik. Sajnos, torokgyulladá­sa van. — A frizsidernek? :— Nem, a szerelő­nek, akinek meg kellett volna javítania. Hide­get ivott a Béla. — De bizonyára nem önöknéL. — Nem. Kedves uram, okulhatna a Bé­la példájából. Az or­vosok kimutatták, hogy a jeges ital fogyasztá­sa rendkívül egészség­telen. — De nyár van és én egy könnyelmű frá­ter vagyok. Mit csinál­jak, ha csak a hideg oltja el a szomjamat? — Mélyen tisztelt vendég úr! Legyen sza­bad megjegyeznem, hogy nyáron a forró tea fogyasztása bizto­sít igazán kellemes közérzetet és ami a legfontosabb: az egészségre nézve, tel­jesen ártalmatlan. — Igen, de én .. . — Álljon meg a me­net! önnek bizonyára felesége van, gyerme­kei. Óvnia kell magát. Gondoljon a szerettei­re! — mondja lágy, duruzsoló hangon a pincér. Mit felelhetek erre? A szerető gon­doskodás elérzékenyít: könnyes lesz a sze­mem. Felhajtom a langyos italt és arra gondolok: hála a pin­cérnek, ma sem vétet­tem a családom el­len. Galambos Szilvesztet KDOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC PINCEHIDEG oooooooooooooooooooooooocooooooo

Next

/
Thumbnails
Contents