Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-07 / 157. szám

V

f

A

FODOR ANDRÁS:

AMIT MÉQ NEM MONDTAM EL

L

Csodálkozol, hogy sose említettem, harminc év nem volt rá elég,

Mérőben, a kis járda menti kertek milyen virággal voltak tele rég.

Volt törökszegfű, bazsarózsa, persze viola is volt, csöndben viruló, s ott kandikált, ahogy felétek mondják, drót lyukacsán a sok pápogató.

2.

Talán még azt se mondtam, hogy Berényban. mikor az esti vonat hazavitt, néném nyomában olykor én mehettem meggyújtani a váltók mécseit.

A Balaton, levedlett könnyű hártya, emlékezön még bőrünkre tapadt.

Csengett a rét a buzgó cirregéstöl.

Pihegtek benne parázs bogarak.

3.

Egyszer Újlakra kísértem egy asszonyt Nagymama bízta rám, félt egyedül.

Olvastuk akkor, hogy valami csillag sűrűdő súlya földünk fele gyűl.

Malom zúgóin, cserfák közt, először ott szúrt belém a halál hidege.

Fájlaltam, — ezt a nélküled való világot is, — hogy el kell vesznie.

Az 1849-es dicsőséges tavaszi Hadjárat következtében felszabadult Tolna megye az osztrák megszállás alól.

Az alkotmányos rend és a közigazgatás törvényes szerveinek helyreállítása a június 12-én tartott megj'ei bizott- mányi gyűlésen történt meg. Ekkor olvasták fal „mlndun- talani öröm kitörések közt” az április 14-én Debrecenben megalkotott függetlenségi nyilatkozatot. A Magyarország függetlenségét és a Habsburg- ház trónfosztását kimondó nyilatkozatot Tolna megye bizottmánya „minden okaival s következményeivel együtt, örömmel és készséggel magáévá tette; úgy tekintvén azt, mint a rend és törvényesség szeretetével párosult szabadságnak érett és megfontolt ízleiét.” A gyűlés résztvevői kijelentették: „Teljes bizalommal, becsüléssel vagyunk az ország kormányelnökének fényes érdemei s az összes kormány bölcsessége iránt, nemcsak múltra, hanem jövőre is, hogy a hon megmentésének nagy munkáját szerencsésen bevégezniök sikerülend”. A bizottmány tagjai elrendelték, hogy a függetlenségi nyilatkozat nyomtatott példányait a főszolgabírák osszák ki a nép között.

, Ezen a gyűlésen választották meg a megye új tisztikarát is. Az első alispán az árulóvá vált, majd a megye felszabadítása után Grazba emigrált Augusz Antal helyett Perczel Béla lett, a másodalispán pedig Fördős Béla. A bizottmány tagjai kérték a kormányt, hogy Sztankovánszky Imrét helyezzék vissza a főis- páni méltóságba, mert ahhoz, hogy „Tolna a kellő rend és alkotmányos kibékültség lel- kületét” egészen magára öltse, olyan férfira van szüksége, aki „o közbizalmat folytatólag minden hiány nélkül nálunk bírja, s éképp főkormányzása csak egységet, hazafiságot összpontosíthat.” Ez a férfi a megye véleménye szerint Sztankovánszky Imre. 1849. június 28-án Szemere Bertalan miniszterelnök rendeletére Sztankovánszky vissza is tér a megye élére. Fő feladatának, mint beköszöntő beszédében hangsúlyozza, a megye nyugalmának fenntartását érzi. „A rendkívüli események sodra mindenkit megkapott vagy megérintett a hazában, mert a szabadsági mozgalmak szótár aCó hullámzásából itt ott, különösen megyénkben is kísérletek, majd oly tények merüllek fel, — melyek éppen a közös szabadsággal elleniéiben némi rendbomlást okozlak, sértvén egyesek külön érdekeit, megrendítvén a imgyonbiztonságot és azáltal az illetőknél nem csekély, és nem alaptalan aggodalmat gerjesztvén.” Ezek a tények késztetik arra, hogy teljes szigorral a kellő rend fenntartásán munkálkodjon.

Bezerédj István és Bartal György országgyűlési követek meglátogatták a felszabadított megyét. Bezerédj igy jellemzi a hangulatot június 29-i levelében: „A kedély, a kedély — bizony egyik fő faktora az emberi dolgokban, és oly kevéssé volt az eddigelő felfogva és mérlegezve. Ti kedves Tolnánkban azon jó hangulatot, melyet találtam és élveztem csak tartsátok fönn, á poljátolc és gyümölcsöztessé- tek, és vigyétek hatásba az egész hazára nézve. A megyék mutassák meg, mi lakik bennük és mit tudnak ők. A központ is példát, erősséget, éltetést vehessen.”

Tolna megye életében ekkor a legfontosabb feladat a védelem kiépítése volt. Baranya felől állandó veszélynek voltak kitéve a tolnai területek, mert az ellenség gyakori

beütésekkel zavarta a lakosság nyugalmát. Ezért június 23-án a megyei bizottmány egy 600 főnyi önkéntes nemzetőrökből álló csapatnak az összeállítását határozta el, jutalom, rendes katonai zsold és kenyér fejében. Bonyhád környékére, mivel ezt a területet az önkéntes sereg megalakulásáig sem lehetett fedezet nélkül hagyni, az ott egybegyűlt népből szintén 600 főnyi csapatot alakítottak.

A megye vezetői úgy határoztak, hogy az általános népfelkelést nem hirdetik meg, főként a „szükséges fegyelem hiánya miatt”, de mert „a nyár legszorgosbb munkák bé- következésénél fogva minden kezeknek attóli elvonását követelni sem lehet.” Bezerédj István is levelében óva inti a megye vezetőit a népfelkeléstől: „A népfelkelésre nézve nálunk most még csak tervet, előre szerep és működési rend, mód és személyzet meghatározását kell tennetek, a népet pedig a további kifejtésig a jelen legsürgősbb munka mellett meghagynotok reményiem, megadja isten, hogy reánk tolnaiakra nem is kerül a népfelkelés sora — ha igen, az ozorai emlékek oktatók, buzdítok, és sikert biztosítók leendnek.”

Nemcsak a sürgős mezőgazdasági munkák miatt nem akarták a liberális nemesi vezetők itt a megyében hadba szólítani a népet, hanem féltek is őket felfegyverezni, mivel a parasztság a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését, főleg pedig földet követelt. A nyár folyamán több helyen megmozdulás tört ki, földfoglalások mentek végbe, sorban tagadták meg az érvényben maradt különböző földesúri kiváltságok teljesítését, Fiáth István a debreceni kormány biztosa még június elején kiáltványt tesz közzé, melyben hangsúlyozza a következőket: „Tapasztalván: miszerint sokan Tolna megye népe közül, a nyert úrbéri mentességet meg nem elégelvén — Magyarhon népei között példa nélküli vakmerőséggel a szabadság fogalmait összezavarva a szabadság káros, és veszélyt hozó merényeivel, a magánszerződés útján több földbirtokosok által nékik kiadott feles földekért közös megegyezéssel magokra vállalt napszámos munkákat, nemcsak hogy nem teljesítik,” hanem „az ezen kötelességüket teljesíteni akarókat is ijeszté- sek, és fenyegetések által, — a szerződés betöltésére visszatartóztatják.’’ A kormánybiztos ezért elrendeli, hogy a szerződésüket nem teljesítőket szigorúan büntessék meg.

A megye bizottmánya határozatot hoz a pandúrok számának felemelésére, sőt sürgeti egész század kiállítását, „melynek alkalmazása által a megyében mind inkább terjedő anarchikus kicsapongások meggátoltathatnak.”

Pedig a kormány részéről komoly hiba volt a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztéséről szóló rendelet kiadásának elmulasztása. A cári csapatok már június 15—18 között átlépték a magyar határt. Július 8-án a kormány Szegedre költözött, július 13-án elesett Buda. Ha ekkor lépéseket tesznek a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésére, még jelentős tömegeket lehetett volna csatasorba állítani, így viszont a nép jó része kezdett belefáradni a harcokba. Az újabb és újabb toborzásra tett kísérletek nem jártak jelentős eredménnyel.

Tolna megye július 16-i bi- zottmányi gyűlésének résztvevői megállapítják, hogy a Baranya megyében száguldó ellenséges csapatok beütésétől mindennap tartani lehet. Ezért megbízzák Fördős István

nyarán

másodalispánt, hogy a lehetőségeikhez képest a felfegyverzéshez szükséges lőszereket és fegyvereket szerezze meg.

Súlyos támadás érte a megyét július végén. A Mohácsról felnyomult ellenség betört Bátára és felgyújtotta a községet. „A város jobb érzésű lakosságának nagy értékű vagyona 250 egynéhány házzal együtt éppen hazafisága miatt az ellenség üszkeinek martalékává lett.”

Nagyobb arányú toborzás a megyében még Noszlopy Gáspár kormánybiztos részéről

történt. Bonyhádról július 31- én felszólította a megyei bizottmányt, hogy rövid idő alatt ostoros lovas csapatot akar kiállítani. Ezért embereket és pénzsegélyt kívánt,

„valamint minden a megyében található szuronyos fegyvereknek 48 óra alatt az álla- dalom nevében egy darabért 12 forintról szóló nyugtatván mellett tisztviselők általi beszedését” elrendelte.

A toborzás nem járt sikerrel és a megye hamarosan a császári csapatok megszállása alá került,

KISASSZONDY ÉVA

Leontyev fogott egy fehér papírlapot, és a következő nyilatkozatot írta rá:

„Nyomatékosan kérem, hogy ne nevezzenek ki osztályvezetőnek”.

Könnyedén aláfirkántotta az irományt és egy hanyag mozdulattal átadta a titkárnőnek. Nem telt bele egy óra sem, és az igazgató szobájában már együtt ült a rendkívüli tanács- tozás.

— Valamiféle Leontyev — kezdte türelmetlenül az igazgató — nyomatékosan kéri, hogy ne nevezzük ki osztály- vezetőnek. Ki ez a szerencsét" len f ló tás?

A tanácskozás résztvevői egymásra néztek, összesúgtak, húzgálták a vállaikat. Végül Kurgapkin szólalt meg;

— Bizonyára egy különcködő alak.

— Miféle különcködő alak?

— csodálkozott az igazgató. — Csak nem ment el a józan esze?

Fiatal, tapasztalatlan még

— mosolyodon el Kurgapkin.

— Megjátssza magát-..

— A bolondot? — kérdezett vissza az igazgató. — No,

A. L. Sárgorodszkie:

Kinevezés

rendben. Akkor majd én beszélek a fejével. — Már éppen be akarta rekeszteni az ülést, amikor Szemjonov emelkedett szólásra:

— Nem kell azt úgy elkapkodni, — mondta különös hangsúllyal. — Én jól ismerem Leontyevet. Nem ostoba fickó. Csak úgy vaktában nem firkálgat.

— Én jól ismerem Leontye- ve. Nem ostoba fickó. Csak úgy vaktába nem firkálgat.

— Mit gondol, mi volt az indítóoka? — kérdezte az igazgató.

— Nem ismerem az írás indítékát — felelte Szemjonov.

Egy pillanatig csend ülte meg az igazgatói irodát.

— Az hírlik felőle, az apja nagykutya, — jegyezte meg Orlovszkij.

— No, és akkor TOi van? — horkant fel az igazgató. — Akkor mi van? Van ennek egyáltalán jelentősége?

Mindezek ellenére valami mindenkiben motoszkálni kezdett.

— Kedves barátaim, — kérlelte a társaságot az igazgató.

— Bizonyára rendes, becsületes emberek a szülei. Egyszerű dolgozók, önök meg...

— Nézzen akkor annak utána, hogy ki a nagybácsikája

— hozakodott elő jelentőség- teljesen Orlovszkij.

— Hogy nem szégyenük magukat? Ilyen dolgokkal érvelni! — szidta a társaságot az igazgató. — Szégyen, gyalázat!...

Közben viszont azon kezdte törni a fejét, hogy tényleg ki is lehet a nagybácsi.

De a nagybácsiról senki sem tudott mondani semmi konkrétat..;

— Pontosan nem is tudom

— szűrte a fogai között Ct- lovszkij, kajánul mosolyogni kezdett. — Nagy kalapot hord és alatta nem valami bizalomgerjesztő á'brázatot...

Az igazgató felhúzta a szemöldökét:

— Ebben nincs semmi különös. A kérdés itt az; miért írta ezt a nyilatkozatot?

— Tudta ő azt nagyon jól; miért csinálja... — jegyezte meg Szemjonov.

— Mire célozgat ismét? — fordult hozzá a direktor.

— Ajánlom, fontolja jól meg mielőtt döntene. Csak úgy vaktában nem írnak az emberek ilyen fontos dolgokat. Mi sem írunk egyikőnk sem, még csak hasonlót sem... — hadarta egyszuazra Orlovszkij. — Kinevezni! És már pontot 'is tettünk az ügy végére.

— De hát ezt ő saját maga sem akarja! — vetette ellen az igazgató.

— Így harcol a nagybácsi- kája ellen — adta meg a felvilágosítást Orlovszkij. — Az a nagybácsika ragaszkodik a kinevezéshez, 6 meg ellenkezik... Fiatal még a galamboes- kám.

— ön úgy véli?

— Kétségbevonhatatlanuü De döntsön ön... Kinek adjunk igazat? A fiatal tacskónak, vagy a tapasztalt nagybácsinak?

Az igazgató felemelte a hangját:

— Köpök a nagybácsikra meg a nagynénikre. Értik? Tudom én magamtól is, hogyan kell döntenem! Ki sza^ vaz az ellen, hogy kineveztük Leontyev elvtársat osztályvezetőnek?

Ellenszavazatra, természetes, senki sem gondoltFordította; Sigér Imre