Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

1

\

?

TVem tudjuk, mapas-evagy

^ ’ alacsony, kövér, sovány, borotvált vagy bajuszos, netán kopasz vagy hullámos hajú. Azt tudjuk csupán, hogy közelről indult és távolra érkezett. Dr. techn. Gőzön Józsefről van szó, az egykori őcsé- nyi parasztgyerekröl, aki jelenleg Tripoliban egyetemi tanár. Nem disszidens, hanem a magyar állam engedélyével — időlegesen — azért „távolra szakadt hazánkfia”, hogy egy fejlődő országot igyekezzen szaktudásával előbbre segíteni. Ilyesformán tehát az olvasó kissé szokatlan műfajjal, „le- vél-interjúval’J találkozik most. A kialakult levelezés során dr. Gőzön József kikötötte, hogy:

— „Feltételem az, hogy a tudomány és a nevelés szolgálatában álló oktató képe jelenjen meg a cikkben, és ne egy személy, aki karriert csinált.”

Ezt a feltételt, ami érzésünk Szerint arra is jellemző, aki megkövetelte, igyekeztünk teljesíteni. Természetesen emellett az életút érdekes, sőt közérdekű maradt. Az előbbiek jegyében ugyan, de ezért kérdeztük az alábbiakat:

— Honnan indult, tanár úr?

— Egy nehéz körülmények között élő családot kell elképzelni, ahol az apa szinte évenként katonáskodott, az anya felesként kertészkedett és nevélte két gyermekét, a nagyobbik fiút és a kisebbik lányt. Az értelmetlen háború elvitte az apát. Az anyai nagybácsi hazajött — szökött — a munkaszolgálatosoktól és a családhoz költözött. Nem volt senkije. Egy század eleji tífuszjárvány annyira megrongálta az egészségét, hogy felelőtlenség lett volna családot alapítania. Együtt kezdtük meg a gazdálkodást...

— Mekkora területen?

— Előbb öt hold juttatott földön. Majd beléptünk, aztán kiléptünk a termelőszövetkezetből, végül újra visszaléptünk. önéletrajz ez?

— Természetesen!

— Folytassuk! Amikor megkezdtem az általános iskola nyolcadik osztályát, Decs, Bog- ra-pusztán egy kis házat kellett építenünk, mert már nem bírtuk a gyaloglást öcsényből. Ottani bérelt házunktól nagyon messze volt a föld. Hogy megműveljük, még novemberben is kinn kellett tartózkodnunk. A tanévet fél esztendő leforgása alatt végeztem el.

— Általános iskola után?

— Tovább akartam tanulni. Az apámtól mindig azt hallottam, hogy „Legalább mechanikust nevelek a fiamból, ha már én nem lehettem az!” Pécsett nem volt hely, de a Garay Gimnázium örömmel fogadta a népi kollégiumba is bekerülő parasztfiút, akinek ekkor készült el első ruhája — hosszú nadrággal és cipővel — és ennek kellett kitartania a gimnázium négy évében. Csak az érettségi előtt vehettem — egy kis iskolai segítséggel — sötét ruhát. Máig megmaradt bennem az az Illyés-idézet, amit akkoriban sokfelé olvashattunk a népi kollégiumok falain:

„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod sejh, ma nem azzal — Kellene: honnan jössz, — azzal ecsém: hová mész!"

(:Egy népfinak:)

K Megszerettem a mozgást, májig szeretem.

— Maradjunk a szónál, ha ennyire jellemzőnek érzi önmagára. Merrefelé „mozgott”?

— 1946—47-ben, két évig az otthoni római katolikus egyházi iskola takarítója, fűtője, egyházi szolgája és hó- lapátolója voltam. Ez utóbbi ma, itt Líbiában, kissé fantasztikusnak tűnik. De az első gimnáziumi év felétől már nem jártam hittanra.

— A középiskolai élet?

— Másodiktól gimnáziumi DISZ-titkár lettem, bár a nyilvános szereplések előtt jócskán küszködtem a magamma}

Bogra-pusztától

hozott kisebbségi érzéssel. Jutott idő versekre, olvasásra, zenére. Itt jött Létay Menyus bácsi — nem rólam kellene cikket írni, hanem róla és a hozzá hasonlókról —, aki azokat a felejthetetlen hanglemezesteket rendezte. Az ő révén csapott meg a matematika varázsa és sodródtam — milyen hálás vagyok ma is! — a pedagóguspálya felé. Azelőtt a falu határán is alig mentem túl, most a sok szép iskolai túra révén (dr. Pataki József tanár úr szervezte valameny- nyit!) igaz, hogy kölcsön kerékpárral, de sokfelé eljutottam. Szeged felé kacsintgattam, később latolgattam a miskolci felvétel lehetőségét is.

Talán megütközik azon, hogy milyen sűrűn hivatkozom a mozgásra, de ez természetem lett. A szó szoros és tágabb értelmében egyaránt szeretek mozogni. Beleillik a sorba: Miskolc (az egyetem megkezdése), Sopron (diploma a bá- nyamémöki karon.)

— Hányban?

— 1956-ban.

— Finoman fogalmazva, akkor Sopronban elég nagy mozgás volt főiskolás-berkekben.

— Én nem disszidáltam, hanem ott maradtam a tanszéken tanársegédnek, és mint egy megszállott, elkezdtem a tanári pályát.

— ön elsősorban tanár vagy mérnök?

— Mérnöknek érzem magam, a pedagógiát csak ellestem a már említett példaképektől. Sokat küszködtünk szegény, megboldogult első feleségemmel, hogy behozzam a sok elmaradást, aminek leküzdése a beosztásomhoz és ahhoz volt szükséges, hogy nyílt tekintettel állhassak tanítványaim és kollégáim elé. Talán nem kell részleteznem, hogy az egyetem különleges követelményeket támaszt a nevelőkkel szemben.

— Folytassuk még mindig a „mozgásnál”. Sűrűn járt külföldön ?

— Tanulmányutakra küldtek Bulgáriába, Szlovákiába, Ausztriába.

— Tudományos munkája?

— Bekerültem a Magyar

Tudományos Akadémia bányászati munkaközösségébe. Aspiráns lettem a moszkvai Bányászati Egyetemen, ahol megszereztem a műszaki tudományok kandidátusának fokozatát. Itthon, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen avattak doktorrá. Kineveztek adjunktusnak, később docensnek és dolgozhattam ipari megbízatásokon. Előadásokat tarthattam külföldön, tudományos ülésszakokon. Cikkeim és tankönyveket helyettesítő jegyzeteim jelenhettek meg.

— Ennyi egy tudós élete?

— Nem. Társadalmi munkára mindig kell időt és energiát fordítani. 1955 óta vagyok párttag, kari pártvezetőségi tag is voltam. Aztán jött a törés. Meghalt szegény első feleségem. Majdnem egy évig hazudtam neki, hogy meggyógyul, pedig mindketten tudtuk, hogy nem . .. Ismét a mozgás mentett meg, hogy nem roppantam össze.

— Hogyan került Líbiába?

— A Művelődésügyi Mjnisz- térium és a TESCO (Műszaki Tudományos Együttműködési Iroda) hirdette meg ezt az állást. A dékán elengedett és azt mondta, hogy egy kicsit a bányászok becsületéért is kell dolgoznom, egy kicsit a hazámért, egy kicsit szűkebb otthonomért, na meg az emberiség haladásáért. így jöttünk ki második feleségemmel 1973. február 27-én. Március 1-én már munkába álltam a líbiai egyetem olajbányászati és bányamérnöki karán, mint Associate Professor.,.

— Ez magyarra fordítva mit jelent ?

— A docensi és az egyetemi tanári közt lévő fokozatot. Rövid idő múlva kineveztek a bányászati tanszék vezetőjévé.

,— Nehéz volt beilleszkedni egy teljesen idegen környezetbe?

— Talán. Az emberek' úgyis segítenek, ha látják, hogy szükségem van rá, mert én is ezt teszem.

— Ez a pedagógus hitvallása?

— Dehogy. Egyszerű ez, nem szabad eltúlozni a pedagógus- pálya nehézségeit.

— Mi Líbiáról édeskeveset tudunk. Ecsetelné néhány szóban az ottani helyzetet?

— Az egyetemeken az angol nyelvet használják. Sok elmaradást kell behozniuk, hazai diák még kevés van. Nálunk ezer lakosra hússzorta több főiskolás jut, mint itt. Karunknak hat szaka van. Én a bányász szakon a „Bevezetés a bányászatba”, „Bányagéptan'’ és „Kőzetmechanika” című tárgyakat oktatom. A tavalyi évben csak heti két órám volt, mert elsősorban *a laboratóriumok felszerelésével, a műszerek és berendezések bemunkám is benne van. T.íbTS- ban egyelőre nincs megtelteié számú helyi szakember, ami sokáig nem tartható fenn.

— Mekkora ez előbb említett vasérckincs, hiszen mi valóban csak az olajról tudunk.

— Mintegy hárommilliárd tonna, 45 százalékos gazdagságú vasércről van szó.

— Mit tudnak Líbiában rólunk?

— Keveset. Pillanatnyilag Bulgária és Hungária még összekeveredik az emberekben. Magyarként ismerik Puskás „öcsit” és már veszik jó minőségű és olcsó textíliáinkat, a konfekcióárut, továbbá eszik a friss borjú-, marha- és birkahúst, amit különrepülő- gépek szállítanak ide, szeretik és ízletesnek találják konzerLíb

iáig

szerzésével kellett foglalkoznom. Ez átmeneti időszak,

*— Hány hallgatója van?

— Négy! De olyan lelkesek, hogy szinte csodálom őket. Pedig küszködnek az angol nyelvvel, a nagy ugrást jelentő egyetemi anyaggal és a sok újjal, amitől korábban a gyarmatosítók és a régi rendszer elzárta őket meg a szüleiket. A kar összlétszáma nem haladja meg a 350 főt. Az oktatás ingyenes, minden hazai diák havi 25 dinár ösztöndíjat kap.

— Ez mennyit ér?

— Egy líbiai dinár értéke 3,36 USA-dollár.

— Szép pénz!

— Az. A mi fogalmaink szerint elképzelhetetlenül sok pénz van oktatási célokra. Az olaj ontja a lehetőségeket, csak nem lehet olyan gyors ütemben kihasználni, mint kellene.

— Meddig marad kinn?

— Két-három évig, amíg az első diákjaim végeznek. Szeretnék azzal a tudattal hazatérni, hogy a hihetetlenül gazdag vasérclelőhelyek kitermelését (ugyanis Líbiában nemcsak olaj van!) olyan bányamérnökök fogják irányítani, akiknek a képzésében az én

veinket. A részletesebb, bizalmasabb beszélgetések során sűrűn előfordul Kádár János neve. Tisztelettel emlegetik a jó magyar népet, amely segíti az arabok igazságos harcát.

— Befejezésül, ha még beszélne az emberekről is. Hogyan élnek egymás között?

— A szemetes szemrebbenés nélkül kezel le — anélkül, hogy fejet hajtana! — a kereskedelmi tanácsossal és áll le baráti csevegésre a magyar professzorral, akit „doktor"- nak szólít az utca túlsó oldaláról. A téma a család, a beszélgetők egészsége, a munka és a város. A szemetes nem szegény ember, itt a minimális havi bér 60 líbiai dinár... ,

— Mikor jön haza? *í

— Nemsokára. Feleségemet

már hazaküldtem, hogy otthoni környezetben szülje meg gyermekünket. Én rövidesen indulok, és augusztus 28-ig leszek szabadságon. Miskolcra megyek, de ellátogatok szűkebb pátriámba is. Majd felkeresem Önöket szerkesztőségükben. '

— Ahol, az eddigieket máriá megköszönve, barátsággal várjuk!

ORDAS IVÁN I

A televízió otthonába hozza a nagyvilágot i— ezzel a jól sikerült reklámmondattal igyekeztek pár évvel ezelőtt bővíteni a tv-t vásárlók körét. Az ember már-már hajlamos elhinni, hogy majdnem minden lényegeset tud szűkebb és tágabb környezetéről, úgyszólván az egész világról. Érdekes útleírások, újságok és rádiótudósítások, no és a televízió — mintha mindezt igazolnák. Aztán részt veszünk egy turistaúton, rokonlátogatáson, vagy éppen hivatalos kiküldetésen magunk mögött hagyjuk az országhatárt és máris szertefoszlik a nagy önbizalom. Meglepetés meglepetés után ér bennünket, pozitív és negatív élmények formájában egyaránt. Mert az élményt, a személyes látás, tapasztalás örömét, az így szerzett benyomásokat semmi nem pótolja.

Nem véletlen az, hogy ilyenkor nyáron, valóságos nép- vándorlás indul meg egyik országból a másikba, északról délre, keletről nyugatra — és fordítva.

Szomaházi Etelka,, a szekszárdi egészségügyi szakközép- iskola magyar—történelem szakos tanárnője a nyári szünet adta lehetőséget kihasználva, éppen kerti munkával foglalatoskodott, amikor felkerestük. Sokan tudják róla Szekszár- don, hogy rengeteget utazik, mi is erről kérdeztük.

— Mikor járt először külföldön?

— Egy csehszlovák—lengyel körúton vettem részt, 1956- ban.

— És azóta? ;

Hosszú felsorolás következik: 1958-ban NDK, 1959-ben Szovjetunió, egy évvel később ugyancsak, 1961-ben Görögország, a következő esztendőben Anglia, utána ismét NDK, aztán Jugoszlávia, 1965-ben Olaszország, hatvanhatban NSZK, hatvanhétben Románia, hatvannyolcban Egyiptom, hatvan- kilencben Szovjetunió, Finnország, hetvenben Jugoszlávia, hetvenegyben Bulgária, hetvenkettőben Franciaország—Svájc —Ausztria—Olaszország.

— Tavaly itthon maradtam a száj-és körömfájás miatt.

— Nem lehet olcsó mulatság minden évben külföldre utazni.

— Nekem ez a szenvedélyem. Erre gyűjtök egész esztendőn keresztül. Sikerült bekerülnöm egy utazni szerető társaságba, amely elsősorban pedagógusokból áll. _

Ez több okból is előnyös: az utakat nyáron szervezik, á szünetben, másrészt pedig jóval olcsóbb, mintha valamelyik utazási irodához fordulnék. Igaz, így az étkezésről magunknak kell gondoskodnunk. Persze ez legyen a legnagyobb baj, elvégre az ember nem az étkezés kedvéért utazik külföldre, hanem azért, hogy minél többet lásson.

— Mit lát meg egy-egy országból, városból?

— Az, hogy legtöbbször társasutazáson veszek részt, nagyjából meghatározza a látnivalókat is: műemlékek, nevezetességek.

— Az emberek?

— Sajnos egyetlen idegen nyelvet sem beszélek tökéletesen, így nehezen jutok „emberközelbe”. Azért nyitott szemmel járok: voltam például egy angliai munkáslakásban, és azt is megtudtam, hogy Görögországban a nők

miért kötnek az arcuk elé kendőt. A néni szerint, akit megkérdeztünk, azért, mert nagy a por. Természetesen a magyarázaton inkább derültünk, semmint elfogadtuk.

— Melyik útjára emlékszik legszívesebben?

— Talán a görögországira. Nagyon jó idegenvezetőnk volt, de ami ennél is fontosabb: a sok szebbnél-szebb látnivaló.

— Hogyan készül fel az utazásra?

—■ Nem szeretek előre „felkészülni”. Az útikönyvekbe úgyszólván minden belefér, a programba pedig nem. így aztán elkerülhetetlen a csalódás. Magyar—történelem szakos vagyok, van némi alapismeretem.

— Gondolom, a látottakat a tanításban is hasznosítja.

— Természetesen. Másként beszél az ember arról, amit saját szemével is látott. Meg ott vannak a szünet előtti utolsó órák, a pedagógusnap, és még jó néhány alkalom, amikor nem illik feleltetni, a tananyaggal foglalkozni. Ilyenkor jön a „mesélés”, az útibeszámoló.

— Legközelebb hova utazik?

— Ugyanoda, ahova legelőször: Csehszlovákiába és Lengyelországba.

— Egy-egy út során mi adja a legemlékezetesebb élményt, a legmélyebb benyomást, ami érzelmileg is leginkább félrázza az utazót.

— Talán sokan el sem hiszik: a hazatérés, amikor a határon átlépve, az ember tudja, hogy itthon van.

r? » = * J

Nyári beszélgetés az utazásról