Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-04 / 154. szám
Több mint a csalód ügye... Hét fiú, három lány Jelentéktelen, összhatásukban mégis jelentős egyéb tennivalók késleltették az idén a dombóvári városi-járási kórház közös névadó ünnepségének a megrendezését. Az intézmény egy évvel .kapunyitása után tartotta meg az első szocialista „keresztelőt”. Visz- szapillantva az időben, akkor még alig-alig valamicskére becsülhették az esemény vonzását. Később már nemcsak elvárták a kórházban dolgozó szülők a névadó ünnepséget, hanem mint legutóbb is, reklamálták, buzgón tudakolva, hogy mi az időbeni elcsúszás oka, hiszen a munkahely a névadókat májusban szokta rendezni. A névadó ünnepséget nemrég ülhették meg az arra hivatalosak. Nem csoda, ha szűk volt a kórház tanácsterme, mely egyúttal a könyvtár szerepét is ellátja. Nem egészen egy év alatt tizenegy gyerek született, s az ízig-vérig mai keresztelőn a legidősebb érdekelt a közel egy éves Mi- nárik Tibi volt, a legifjabb pedig a másfél hónapos Kovács Krisztike. Szülők, névadó szülők, munkatársak együtt ülték meg a névadás ünnepét, ami valamikor kizárólagosan csak a szűkebb értelemben vett család életében jelentett piros betűs napot. — Ez nekem jobban tetszik •— nyilatkozta egy fiatalos külsejű nagypapa —, mert tá- gabb család van együtt. Csakugyan igen íjépes volt ez a család, mely felejteni látszott a gyakran zaklatott hétköznapok minden munkahelyi fáradtságát, bosszúságát, a tartós haragvásra alkalmatlan összekoccanásokat. Mindent... Az ünnepség — lévén, hogy főszereplői közül számosán igen rossznéven vették a so- kadalom zsongását és történtek más alkalommal szokvány balesetnek minősülő dolgok, melyek miatt elő kellett zászlózni a tiszta pelenkákat is — picike késéssel kezdődött. A városi tanács anyakönyvvezetője akkor láthatott tisztéhez, amikor helyreállt — ha viszonylagonként is — a rend. Egyéb híján lemezről csendült fel a közismert altatódal és végre kinyílhatott a tekintélyes külsejű anyakönyv. Szép és csendes derűt árasztó pillanatok ezek, amikor hivatalosan is megkapja a nevet a gyerek. Szinte magától értetődő, hogy az érzelmesebbek szeméből kibuggyan a könny, a magukat „erős” embernek tartók pedig zavartan izegnek-mozognak, vagy éppen sugdosódnak, hogy feloldják valamelyest a meghatottság szívet dobogtató ünnepi áhítatát. — Nézd már a kis Bertókot! Úgy alszik, mint a bunda. f Csakugyan. Robika édesen szendereg névadó szülője karján, pc-cug lenne éppen mitől felriadnia, mert Gölöncsér Szilviké ugyancsak hangosan tiltakozik az éhség ellen. Vele az a szörnyűség esett, hogy nem kapott enni a megszokott időben és névadó ide, névadó oda, ez mégiscsak hallatlan, ha már egy serég felnőtt éppen őt és kortársait jött össze ünnepelni! — Hét fiú és három lány. Ez az igazi! Tartani is kellene valahogyan ezt a szintet, mert kitör a világon a nőuralom másként. Nevetnek. Már a fölszabadult jókedvé a terem, jólesik a tréfálkozás, mígnem megérkeznek az óvodások. Eddig a munkatársak köszöntötték, ünnepelték a szülőket és gyerekeket, most a kicsiké a képzelt pódium. Szavalnak, énekelnek, táncolnak az óvodások, hajszálra úgy, ahogy majd a mai nap ünnépeltjei szavalnak, énekelnek és táncolnak boldog önfeledten a még ezután születő gyerekeknek. — Már azt hittük, hogy az idén elmarad a névadó, pedig nagyon vártuk — mondták többen is. Valahány mama itt adott életet a kórház szülészetén a gyermekének. Ragaszkodtak ahhoz, hogy ott legyen a névadás is, ahol dolgoznak. Egyebek között azért is, mert a megszokott öröm mélyebb és nagyobb annál, mint amit egy emberpár érezhetne át, ha ki akarná sajátítani magának azt az egyszeri szépet, ami a nagyon emberi tartalmú, mai keresztelőben van. Itt vannak természetesen az intézmény szakmai, gazdasági, párt- és tömegszervezeti vezetői is. Sürögnek-forognak — háziasszonyként — a szakszervezeti nőbizottság tagjai mire fölhangzik a szíves invitálás. Most át kell vonulni az étterembe, ahol szerény, de nagy gonddal készített uzsonna várja az ünneplőket. Indul a vidám menet. Résztvevői még nem tudják, hogy az asztalokon rájuk váró finomságok és csak üdítők mellett is úgy elszalad majd az idő mintha rogyásig rakott asztalok, borok és egyebek várták volna őket. — Nem a trakta a fontos, hanem a családi örömök számontartása — vélik és ha a kicsik nem kezdenének türelmetlenkedni, est leszálltán, ki tudja meddig ülnének együtt. A délután emlékét így is hosz- szan megőrzik a szürkületben egymástól ünnepélyes halkan búcsúzók. Elkészülnek rövidesen a fényképek is, hogy elfoglalják helyüket a családi albumokban. Jövő ilyenkor mások lesznek majd hivatalosak a házi névadó ünnepségre. De már most azt beszélik, hogy azt majd miként készítik elő, hogyan rendezik meg. Uj a tradíció, de erősnek látszik. Azt hiszem, egy színnel szegényebb lenne a kórház élete, ha lemondanának a névadás kollektív családi ünnepéről..." ■ — li. — A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság szekszárdi szakasz«' mérnöksége közúti hidat épít a Paksról Faddra vezető főcsatornán. A 8,7 méteres híd építését Felker István szocialista brigádja végzi. A Paks—Dunaszentgyörgy vonalon ezzel is könnyebb lesz a közlekedés. <8 Foto: G. K. A véletlen hozta úgy, ' * hogy gyalog mentem Sióagárdra. A bekötő úton bácsika jött velem szemben. Kezében vízzel telt vödör. A présházába igyekezett. Szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy 73 éves, a ;felesége halála óta egyedül él, de nem érzi magát magányosnak, mert gyerekei, akik Szekszárdon laknak, gyakorta meglátogatják. Hoznak neki ezt-azt a városból, és jönnek az unokák is. Ilyenkor dologidőben a szőlőt műveli, terem is szépen, még borocskája is van. Biztosan szomjas ebben a melegben, mondta, s megkínált. ö volt az első sióagárdi öregember, akivel találkoztam. Később tudtam meg. hogy a :faluban sok az idős ember, átlagéletkoruk. 73,7 év. Egyedülálló és igazán elhagyatott ember nincsen a községben. Az itt élők szorgalmasak, dologszeretők, és tisztelik az öregeket. Erre számos példa akad. Lám. a rokonok milyen szépen gondját viselik Vas Mihálynénak is, akinek a lábát amputálták. Most felváltva ülnek a testvérei az ágyánál, kedvenc ételeit főzik, hogy megerősödjék. Éjszakára is mellette maradnak, ne szenvedjen semmiben szükséget. Móka Józsefné, akit a faluban Móka Panna néninek ismernek. apró házacskában él. Talán a falu legöregebb aszSióagárdi öregek szonya. Valamikor a falu szépe lehetett — 1884-ben született. A konyha — ami hálószoba is — tűzhelyén fazékban víz forr, az avítt lábasban rántás pirul. Az idős néni tevékenyen sürög-forog, néha fel-felnéz beszéd közben. — Úgy kaptam a borsót a szomszédasszonytól, mert nálam nem terem. Levesnek főzöm, annak a legjobb. Ilyenkor délután ráérek a ház körűi dolgozni. Ma is kapáltam. Van 800 öl földem, meg hátul a kert, mind a kettőt én művelem. Kapok öregségi járadékot, nem sok az az 500 forint, de a semminél mégis többet ér. A férjem régen meghalt, a fiam sem él. ZTVe- dűl vagyok. Tartok c& ' ét, tojó tyúkot, van néhány gyümölcsfám is. Vegyen belőle — kínál a saját termésű fehér cseresznyével Panna néni, — Segítség nem kellene? — Nekem ugyan nem — emeli föl hangját — meg tudok én mindent csinálni. Majd ha beteg leszek, ha ágynak dőlök, akkor jöhetnek hozzám. Éj,őbb nem, nem szoktam én senkitől sem kérni segítséget, de nem ám! Máté György portáján négy generáció lakik együtt. Magában ez nem is lenne furcsa, de itt élnek két év óta a nászék is, az unoka a férjével és a kisfiával. Mégis nagyon jól megvannak, hiszen tágas a ház, valóságos palota, benne mindenkinek külön szobája van. A konyhában gáztűzhely. A vizet néhány évvel ezelőtt vezették be. György bácsi tizenöt éve betegeskedik, rokonai önzetlenül gondoskodnak róla. Arról beszél, hogyan telnek a napjai. — Régebben szerettem kártyázni, feljártam a Leányvárba elborozgatni a barátokkal, de most már bort sem ihatok. Régebben járogattam templomba, de oda sem megyek már, mert szédülök. Itthon vigyázok a dédunokámra. Néha meg elmegyek a boltba, megveszem a kenyeret, elhozom a tejet. Mióta óvodás a kisfiú, érte is én szoktam eljárni. Nézelődöm, átmegyek a. szomszédba beszélgetni. Estére mindenki hazajön, mert a vacsora mindig közös. Nálunk mindenki a maga dolgát végzi, nagyon jó. hogy így együtt a család. A televíziót azt szeretem, ha zenés, táncos műsor van, megnézem, mert fiatal koromban nemigen volt időm nekem táncolni. II nagycsapok Bátaszéken 1974, július 4. A nagyközségi tanács közoktatási-szociális bizottsága a szakmaközi bizóttsággal felmérést végzett a nagycsaládosok körében Bátaszéken, . Várdombon és Alsónyéken. Minden családnál környezettanulmányt végezték, ahol három vagy ennél több gyermek volt. A nagyközség területén 94 csalódnál jártak, lakás- és szociális körülményeket vizsgáltak. A 94 családból 58 család körülményei megfelelőnek mondhatók. Zömmel saját lakásban laknak, saját házzal vagy szolgálati lakással rendelkeznek, úgy hogy segítséget nem igényelnek. . Tizennyolc család szeretne új lakóházat építeni. Négy családnak mór telke is van. de hiányzik a kivitelezéshez szükséges anyagi megalapozottság. A 18-ból tizennégy család sem telekkel, sem anyagiakkal nem rendelkezik, segítség nélkül építkezni nem tudnak, kis lakásban laknak, építési igényük indokolt. .Hat család kisebb lakóházat szeretne vásárolni. Kölcsönt szeretnének az OTP-től, élvezni a nagyc3aládosoknak juttatható kedvezményt. Általában lakáskörülményeik nem kedvezőek. Tizennégy újabb családnál merült fel nagyobb lakásigény. ők laknak a legkedvezőtlenebb körülmények között, nagyrészt azonban saját hibájuk miatt, mert keresetükkel rosszul gazdálkodnak. Túlzsúfoltan, egyetlen helyiségben élnék, néhol elegendő fekhely sincsen Itt főleg a gyermekek élnek veszélyeztetett környezetben. A bizottság a felmérés után — a szociális helyzet figyelembevételével — sorrendiséget javasolt a községi tanácsnak a nagycsaládok sorsának igazságos intézéséhez. ü. I. bj Kőszegi Antalék a Zrínyi u*« ca legutolsó házában laknak. A kis kertben rengeteg virág, látszik, hogy gondos kezek ápolják őket. A, zörgetésre öreg bácsi nyitja az ajtót. Úgy tűnik, valahonnan ismerős. Vagy csak emlékeztet valakire? Mintha Csoszoginak, az öreg suszternek szakasztott mása lenne! — Kint voltam a kertben —* tessékel befelé — madárijesztőt készítettem. Érik a pándi és a körösi meggy, csorog is ff vére, mert a seregélyek lek- kezdték. Aztán az életéről mesél, Tanácsköztársaságról, az átélt háborúkról meg a házasságáról. — Gyerekük hány van? — Nem lehetett nekünk gyerekünk. Van egy nevelt lányunk, aki Amerikában él. Karácsonyra küldött egy lapot, üdvözölt bennünket és hosszú levelet ígért, de az még mindig nem érkezett meg. Már nem is nagyon várjuk. A rokonok néha betérnek, meg a szomszédok is. Valójában kettecskén élünk az asz- szonnyal, ami nem lenne még baj, de öregszünk is nagyon. — Miből élnek? — Kapok egy kis pénzt, 654 forintot. Kettőnknek nem sok, a tanács is küld hozzá havonként 100 forintot. Van egy kis földünk, még a feleségem örökölte a nagyszüleitől, azon megterem a szamóca, málna, nevelünk aprójószágot és eladjuk a piacon. Éldegélünk. Egész életemben segítettem azon, akin tudtam. Ha időm van, akkor olvasok. Olyan könyvet, amiből tanulok is, mert az ismereteinket gyarapítani kell és valamikor nagyon szerettem volna tanulni, de cselédgyereknek akkor nem lehetett. Csak szomorú vagyok, ha elolvasok valamit, huss. — mutatja is — kirepül a fejemből! Pedig az a francia festő, a Picasso 90 évesen festette legszebb képeit. Rövid a pénzünk, de azért szoktam venni könyvet is, az olcsókönyvtár sorozatból. Hát így élünk, mi — mondja a kapuban. — Szépek a virágaik. — Persze, hogy szépek. Vasárnaponként az asszony locsolja, gyomlálgatja. Szeretjük a virágokat. — veress — ,
