Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

I

1

I

4

Neruda emlékezete

Sem egészen háromnegyed esztendővel Pablo Neruda halála után Buenos Aires-ből keltezett jelentés adta hírül, hogy a Nobel-díjas chilei költő emlékiratai megjelentek Argentínában. A 470 oldalas kötet Bevallom éltem címmel számol be Neruda egész életéről, gyermekkorától az 1973. szeptember 11-i chilei ellen- forradalmi puccsig. Ki volt Pabló Neruda? Most, hetvenedik születésnapja alkalmából kövessük röviden nyomon századunk eme kiemelkedő költőjének és közéleti személyiségének életútját.

Peralban született, 1904. július 12-én, igazi neve Neftali Ricardo Reyes Bascalto. Gyermekkorában írta első verseit, akkor vette fel a Pablo Neruda írói nevet, az általa csodált és nagyrabecsült cseh

író, Jan Neruda nevét választva. Apja vasúti munkás volt, anyja tanitónő, ő maga tanítóképzőt végzett, San- tiagóban, a pedagógiai főiskola tanára lett, majd diplomáciai pályára lépett. A francia nyelv és irodalom tanári diplomájával rendelkezve, már korán, 1923-ban (19 éves korában) megjelent első verses kötete. Mint diplomata, Sziámbán, Burmában, Kínában, Japánban, Indiában, majd Spanyolországban szolgált. Elég korán — 1936-ban — szenátusi képviselő, mégpedig kommunista programmal. 1949-ben betiltják a Chilei Kommunista Pártot, Neruda is, mint sok más kitűnő hazafi, emigrálni kényszerül, 1952-ben térhet ismét haza.

Míg korábban diplomataként járta be a fél világot, ezekben az években ismert íróként utazik. A szocialista országokban is gyakran megfordul, természetesen járt Ma--I fii- v ÍStítl*'

gyarországon is. Járt? Ennél is több fűzi hazánkhoz: egyik kitűnő, egy másik nagy, ugyancsak nemrég elhunyt dél-amerikai íróval, Miguel Asturias-szal közösen írt könyve: a szó minden értelmében „ízes” kötet, a magyar konyháról ad szellemes, szórakoztató, ínycsiklandó leírást.

Az Amerika (1948), az Ébredj favágók (1951), A szőlők és a szél (1954), az Elemi ódák (1961), a Száz szerelmes szonett (1962), a Válogatott versek (1969) — hogy csak a magyarul is, többnyire Somlyó György értő-érző fordításában megjelent műveit soroljuk — nagy latin-amerikai ' költője 1953-ban elnyerte a nemzetközi Lenin-békedíjat. 1965-ban pedig az irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Ez a két kitüntetés rendkívül

PETRARCA

Éppen hatszáz esztendeje J— 1374. július 19-én — halt meg Francesco Petrarca. Aki ismeri Daloskönyvé-t, s különösen az abban olvasható, csodálatos szonetteket, az kissé csodálkozhat is azon, hogy az olasz költészet e nagy mestere hetvenéves volt, amikor a Padova melletti Arquában elhunyt. Hiszen szonettjeiben — e műformában, amelynek különben megteremtője is volt — már fiatalon arról szólt, hogy számára csupa kín és csapda az élet, és hogy semmi mást nem vár, mint az őt „a gyötrelmek földjé”-ről lehetőleg minél gyorsabban elragadó halált. És arról is szólt „dalocskái”-ban — az olasz „soneto” kifejezés magyarul ezt jelenti —, hogy a Provencében meglátott, s megszeretett Laura közönye, majd halála miatt kedve és akarata olyan béna, hogy semmiféle tettre nem képes. Valójában azonban Petrarca — amellett, hogy Dante után egyik megalapozója volt az addig „vol- gare”-nek, azaz ,,közönséges”-nek tartott olasz nyelv irodalmi nyelvvé történő csiszolásának — nagyon is aktív részt vállalt kora társadalmi és politikai harcaiban. Élete csupa kaland volt, csupa feszültség és — mint azt Szerb Antal szellemesen megjegyzi — „ha létezett egyáltalán Laura, ha nem, a róla szóló versekben Petrarca nem annyira saját szenvedéseit zengte el, hanem a szerelemért való szenvedés lelki helyzeteit ábrázolta.”

Tegyük hozzá azonban, hogy nemcsak a szenvedést. A Firenzéből politikai okokból elűzött családból származó, a római népvezérrel, Cola di Rienzóval barátkozó, városról városra vándorló Petrarca az újkor egyik előhírnöke volt akkor is, amikor szenvedésről panaszló szonettjei mögött fel- sejleni engedte a testi szenvedélyt. Lauráról — „örök és elérhetetlen” szerelméről — szóló szonettek és stanzák, minden epekedésükkel és bánatosságukkal együtt végül is a gondolatot sugallják: az embernek joga van ahhoz, hogy szeressen, és hogy szeressék. És egyáltalán nem véletlen, hogy nem sokkal halála után a padovai, bolognai, római diákok éppen erről és ezért írtak „dicsérő énekek”-et az eltávozott Petrarcáról. Merthogy a „Mestere” miként azt veje és tanítványa, Fran- ceschino de Brossano oly tömören megfogalmazta: — az „égre írta a szenvedély és a vágy jogát”.

Petrarca másik vezérlő eszméje volt, hogy „a természet a legjobb vezér.” „A természet erői visszásak, — írja egy- helyütt — de ezek az erők az élet kútjai...”

Saját korában bátor, megtorlást kihívó gondolat volt ez is. Nem is maradt el az üldöztetés, hiszen alig volt olyan korabeli hatalmasság, amely végül is ne kergette volna el magától a „veszedelmes” — mert új gondolatokat hirdető — költőt.

Petrarcát a klasszikus magyar költők is nagyon szerették. Petrarca hatott Csokonaira, Kisfaludy Sándorra és — nem utolsósorban — Ady Endrére. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy Ady — aki már Lédának írt első verseiben idézi Petrarca emlékét és Daloskönyvé-t — Párizsban élte még a költő születésének hatszázadik évfordulóját. És egy 1904-ből keltezett cikkében, többek között, ezeket írta: „íme, hatszáz- esztendők után Petrarca élőbb, mint valaha. Szonettjei jég- olvasztóan forrók.”

Halálának évfordulóján sem lehet mást mondani — szebbet, tömörebbet — Francesco Petrarcáról. A. G. ._

pontosan és plasztikusan fejezi ki Neruda életének lényegét: költő volt ízig-vérig, az irodalom egyik nagy alkotója és nagy szerelmese. És közéleti férfi, kommunista, békeharcos volt utolsó csepp véréig, költészetében és minden más megnyilvánulásában: méltóbb tulajdonosa nem is lehetett volna az effajta közéleti magatartást jutalmazó nemzetközi Lenin-békedíjnak.

Louis Aragon Chile csalogányának nevezte. Teljes ének című művéről így lelkesedett Hja Ehrenburg: „Hatalmas elbeszélő költemény ez, költői enciklopédia, modern biblia, a kontinensek története és földrajza ; . .”

És végre eljött az idő, hogy költészetét, emberségét, köz- életiségét hazájában is ugyanúgy becsülték, mint külföldön. Salvador Allende Népi Egység kormánya az ő kormánya volt, próféta lehetett végre saját hazájában, szép megbízatást is kapott, Chile párizsi nagykövete lett. Csak mind jobban elhatalmasodó betegsége miatt kellett e megbízatásáról idő előtt lemondania. Hazatért Santiagóba. Még megérte a Pinochet- puccsot, majd a fasiszta junta hatalomátvételét követően, 12 nap múlva meghalt. Halála után fasiszta parancsra feldúlták lakását a katonák és sok értékes dokumentumot megsemmisítettek, sírját feltörték, hamvait tömegsírba szórták.

E perc-emberkék dühödt dá- ridóját, mondani se kell talán, szelleme, költészete, emberségének példája, nagyszerű lényének emléke túléli.

Barabás Tamás

Az újraértékelt Görgey

Féja Géza könyve

Vae victis! — de százszorosán jaj azoknak, akik túlélik bukásukat, s túlélik legyőzőiket is. Görgey tudta ezt, s még 1852-ben elmondta magamentségét (Mein Leben und Wirken in Ungarn), bár nem voltak illúziói, s azt is tudta, hogy az árulás bélyegét már régen homlokára égették. Nem sokkal Világos előtt a Respublica egyik cikke éleszti a gyanút, majd Kossuth nevezetes viddini levele már félreérthetetlenül mutat Görgeyre. A „tiprott hŐ6” mellett alig hangzik el érv, tulajdonképpen csak Gyulai Pál próbál igazságot tenni, de ugyan ki olvasta méltatlanul feledett Romhányiját?

Még most is foly e régi per, Szerény lantom nem dönti el!

Görgey mindent és mindenkit túlélt, majdnem az első világháborút is, a „régi per” azonban nem dőlt el, s ítélet végtére mindmáig nincs. S közben azt is látnia kellett, hogy a nagy március eszméi hogyan devalválódtak, mint váltak üres frázisokká ünnepi szónokok alkalmi beszédeiben, s a dicső honvédseregből maradt utolsó hírmondók, Görgeyvel együtt, már arra is alkalmatlanok voltak, hogy a kapitalizálódó ország emlékezetét ébren tartsák. I. Ferenc József, a 49-es tömeggyilkos, „gáláns uralkodóvá” lépett elő, s a millennium újabb okot és ürügyet szolgáltatott ünneplésre és frázisokra, miközben „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.” Csak a legenda maradt meg az áruló Görgeyről és a dicső Kossuthról, önmagát élesztve és táplálva, miután legegyszerűbb nagy sémákban gondolkozni. „A közhitben az igazságnak eddig az egyetlen akadálya, hogy még mindig azt hiszik: Kossuth annál fényesebb, minél sötétebb Görgey” — írta a kitűnő Péterfy Jenő, Görgey István könyvével kapcsolatban, de a közhellyé vált Görgey—Kossuth ellentét csak élt tovább: a Kossuth-legendával párhuzamosan kialakult egy Görgey- legenda is, az árulóról, mely ma is tartja magát.

Féja Géza szinte a lehetetlenre vállalkozik, amikor a legendák sűrűjébe vág igazságosztó kardjával, azzal a hősi elszánással, ami egész pályáját jellemezte, a Viharsaroktól a Visegrádi estékig. Korábban két nagy formátumú regényben próbálta ki történelmet idéző-feltámasztó képességét: a Kuruc-idő és a Csillagok vigyáznak minden bizonnyal történeti regényeink

legjobbjai között van. A Visegrádi esték mégsem ezt az utat járja, nem elbeszél, a szó hagyományos értelmében, hanem hatalmas belső monológokkal idézi fel a történelmet. Közelebb jár az esszéhez, mint a regényhez, mert a tényekkel, adatokkal szemben a legkisebb szabadságot sem engedi meg magának, ugyanakkor — kivételes írói bravúr! — olyan feszültséget, úgy is mondhatnánk, színpadra kívánkozó feszültséget tud teremteni, ami a Visegrádi estéket remekművé avatja. Ezek a dialógusok már az első sorokban élettel telnek meg, s Görgey szavai, amit Féja kitűnő stílusérzékkel közelít az élőbeszédhez, szinte személyes jelenlétét sugallják.

Nem védőbeszédet mondat Görgeyvel, ez lenne a könyr nyebb, hanem szavaival teremti újjá a dicső napokat, lehántva róluk legendát és balítéletet, nemzeti elfogultságot és romantikus közhelyeket. Görgey beszél, de folyton érezzük, hogy ez az igazságkeresés nem egy ember magát mentegető érvelése, mert miközben Féja Görgey szájába adja a szót, az igazságot mondatja el vele. A keserű igazságot. Mert 48 valóban az volt, aminek Arany nevezte, „világ csudája”, de közben személyes érdekek ütköztek össze, emberi tehetetlenség, sőt tehetségtelenség bizonyult méltatlannak a nagy időkhöz. „Mindig szerettük a hazát, ámbár gyakran rosszul szolgáltuk" — vonta le a szigorú tanulságot a túlságosan is józan Kemény Zsigmond, s vonja le most Féja Géza. Mert a Visegrádi esték lapjain a nagy idők szereplőinek, akik eddig békésen éltek egy sematikus történetszemlélet zárt világában, retusálatlan képét kapjuk: a melldöngető Perczel Mór hiú és hebehurgya, Szemere Bertalan koncepciótlan, Dembinszki tehetetlen, s Kossuth csodált és csodálatos retorikája képzavarba téved; Féja végre kimondja, hogy az iskolai memoriterré lett beszéd merész fordulata (a nemzeten a pokol kapui sem vesznek erőt) bántó képzavar. Mégis, a Visegrádi esték nem a manapság divatos deheroizáló könyvek sorába tartozik, nem is akar az lenni. Az igazságot, a kijózanító igazságot szolgálja olyan eszközökkel, oly szuggesztív erővel, hogy a könyvet letéve úgy érezzük, irodalmunk egy nagy művel lett gazdagabb.

CSÄNY1 LÁSZLÓ

ü II L iF Ü L

Esztendők óta nem látott barátommal Zárnod Z. Oszkárral találkoztam a minap. Forrón kezet szorított velem, aztán erélyesen belémkarolt:

— Most nem menekülsz! Amióta nem találkoztunk, megnősültem. Néhány percre fel kell ugraood hozzánk.

Megadóan bólintottam. Rövid séta után meg is érkeztünk, a közelben lakott, egy kopott, öreg bérház második emeletén. Az ajtón névtábla. Arany betűkkel csillogott a neve: ZÁMORI Z.

OSZKÁR.

— A névtáblát Nicaraguában csináltatta az ott élő fivérem. Nálunk képtelenek ilyen mestermunkát készíteni — mondta gőgösen Oszkár. Aztán beléptünk a konyhába. Zárnod büszkén kihúzta magát: — Vedd tudomásul, a lakásunkban nem találsz hazai terméket, árucikket. Nálam minden valódi külföldi. Sok rokonom, ismerősöm él a világ minden táján, ők segítettek ezekhez a csodálatos holmikhoz. Parancsolj, tekintsd meg! Ez egy burmai gyúródeszka. Háromszögletű. Ilyent nálunk nem gyártanak. A magyar iparnak ehhez még fejlődnie kell.

— Ami igaz, az igaz — bólintottam bele- egyezően.

— Parancsolj, norvég sótartó. Tizenhat lyuk van rajta. A hazai gyártmányokon csak tizenkettő.

— Fantasztikus!

— Most mutatok neked egy valódi óindiai palacsintasütőt. A misztikus Kelet leheletét érzem, ha ezen készítik a túrós palacsintát.

— Irigyellek, öregem — mondtam alázatosan Oszkárnak.

— A büszkeségem egy kazahsztáni halbontó kés. Ezzel aztán lehet bontani, öregem. De ez még mind semmi! íme, egy francia húsklopfoló. Érdemes elgyönyörködni ebben az elegáns, könnyed formában. A gall szellem diadalmas alkotása ez. Egyetértesz velem?

— A legnagyobb mértékben — hajoltam meg előtte.

Zárnod jóvoltából megtekinthettem egy valódi portugál tea- szűrőt, láthattam Fü- löp-szigeti citromfacsa- rót, svéd főzőkanalat, tadzsik nokedliszagga- tót, inka kompótos tálat,- új-zélandi merőkanalat, japán sodrófát, zambiai mosófazekat, Las Vegas-i tök- gyalut.

— Mit szólsz mindehhez? — érdeklődött dölyfösen Oszkár. — Nálam barátom, minden külföldi.

— Gratulálok! És Irigyellek! — mondtam elragadtatással. Abban a pillanatban csengettek. Zárnod kiment ajtót nyitni és egy hölgygyei tért vissza.

— Engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet.

Mi tagadás, a nő eléggé csúnyácska volt. Hogy finoman fejezzem ki magam. Megdöbbenésemet látva, Zárnod Z. Oszkár a fülemhez hajolt:

— Igaz, hogy nem szépségkirálynő, de ami a fő: originál külföldi... I

Galambos Szilveszter