Tolna Megyei Népújság, 1974. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
; I I I Örök útitársaink — a klasszikusok Hadd kezdjem egy személyes élménnyel, egy újraéli élménnyel, a Háború és békével. Azt hiszem, olvasottsága és közismertsége vetekszik a magyar klasszikusokéval. Milliók látták a filmfeldolgozásokat is —, tehát valami módon szinte mindenki megközelítette már. Nos, egy estén, néhány hónapja, ismét levettem a polcról a könyvet és találomra felütve elkezdtem olvasni. S ahogy múltak a napok, úgy sodort el minden más olvasmányt! Az ismerős alakok ismét újak lettek. Más, több lett Andrej herceg sorsa és szenvedése, teljesebb Natasa élete, Pierre válsága, az öreg Bolko^szkij bölcsessége. Sorolhatnám, miként változtak meg az ismerős szereplők; tárták fel jellemük új tulajdonságait Nagyon sokan vannak, akikkel hasorűó fordul elő. Az olvasó emberek közül a legtöbbel. A nagy klasszikus alkotások minden kornak, s ez ember minden életkorában mást és mást mondanak. Fiatalon, az első ismeretség idején a történetre figyelünk jobban, az elbeszélés — ha epikus műről van szó —- sodrára, áradására, a cselekményére. a szereplők viselkedésére, ,a „mri történik”-re. Később már az íróra, a költőre. Izgatni kezd, miért voltak ilyenek ezek az emberek, Ibiként helyezkedtek el korukban, milyen világ volt az övék, milyen indítékok, törvények mozgatták akaratukat és cselekvésüket, milyen erők szabták meg pályájukat. Las- san-lpssan magunkévá tesszük a műveket, felfogjuk teljes értelmüket, a művész szándékát, — azt a többletet, ami az alkotást időt állóvá, minden kor számára fontossá, klasszikussá teszi. Mondhatnák: ehhez sok ráérő idő kell. Egy országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége a felszabadulást követő esztendőkben kezdett el olvasni, korábban nem lévén módja rá, korai szorgalmazni az új ráolvasást. Hogy egyelőre még az elolvasásról van szó. Harminc-negyven év — tömeges méretekben — az első ismeretséghez az alig elegendő. Hiszen a kiadók nem győzik megjelentetni a magyar és a külföldi klasszikusokat új meg új kiadásokban. hogy a most olvasni kezdő rétegek először faai^ikogr hassanak velük. Biztató jelek mutatnak arra. hogy a kulturális forradalom alig három évtized alatt roDoant eredményeket ért el ezen a téren. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Békés, a Veszprém, a Fejér és a Zala mesvei könyvtárak legújabb adatai szerint egybehangzóan azt jelzik, hogy a klasszikusok újraolvasásának igénve-vágya a mai olvasás egyik jellemzője*, Természetesen a „részlet-térkép” igen tarka: a grafikon ott mutat emelkedést, ahol az olvasás promgandája leleményes és erőteljest A klasszikusok űjraolvasása az igényes önművelés egyik nagyon fontos jele. Sőt: elengedhetetlen velejárója. Sokan vannak — több-kevesebb rendszerességgel olvasó > emberek —. akik el tudnák mondani például Az arany- ember, a Különös házasság, vagy Az ember tragédiája tartalmát. Kihagyásokkal, hibákkal. félreértésekkel, nyilvánvalóan, de sejtvén-tudván a tárgyat, a történést. De mondhatják-e, hogy ismerik ezeket a műveket? Aligha. Hogy azokban a művekben nemcsak a történés a lényeg, hanem a mögöttes tartalom legalább annyira, — azt egyszeri olvasásra, első megismerkedésre nemigen lehet megérteni, felfogni. És sorolhatnánk tovább a világirodalom legismertett alakjait: Hamletet, Júliát, Bovarynét, Don Quijotét. Tartuffe-öt, Faustot, bármelyiket. Pályájuk, sorsuk ismerete még nem a mű. a nem az író ismerete, A klasszikusok — Szabó Lőrinc összegyűjtött versfordításainak címével élve: örök barátaink. Meglehet, akadnak közöttük olyanok, akiket egy olvasás — esetleg olvasási kísérlet — után rtem vesz többé elő az ember, mert távol van az érdeklődésétől, a hajlamától; tartalma nem érinti meg, nem csendül össze a gondolataival, érzelmeivel. Jómagam például Ibsennel vagyok így; olvastam, színházban is néztem néhányszor, mígnem tisztáztam magamban, hogy nem fér el a világomban, s távolról tisztelvén hatalmas értékeit, nem szorgalmazom a találkozást. Más olvasó nyilván más klasszikussal van így. De túlnyomó többségben vannak a klasz- szikusok között azok az írók, művek, akik. s amelyek mindenki számára örök élményt jelentenek, A televíziónak hihetetlenül fontos szerepe van a klasz- szikusokkal való találkozások — az ismételt találkozások — szorgalmazásában. S máris vannak roppant eredményei. Lehetetlen vállalkozás volna megkísérelni a „százalékarányos” találgatást: milyen mértékben járultak hozzá a klasszikus művekből készült feldolgozások, átültetések — filmek, sorozatok, ismertetések, tv-játékok — ahhoz, hogy az olvasók, nézők nem kis része ismét „megkívánja" az eredeti alkotásokat. Ilven felmérést nem lehet csinálni. De azt lehet tudni: a televízió bizonvára a leghatásosabb propagátora a klasszikus műveknek. Nemcsak azzal, hogy a történetükkel ismertet meg milliókat. Elsősorban azonban az igény felébresztésével. Hogy a nézők ismét olvasókká válnak általa. A szórakozó emberből tanuló ember lesz, amint a tv-ben látott élmény hatására leemeli a polcról vagy megvásárolja, ki- kölcsönzi az eredetit és olvasni kezdi. Különös erejük, sugárzásuk van a már ismert klasszikus műveknek, Egyik példánknál maradva: aki másodszor. harmadszor mélyed el a Hamlet olvasásá_ , js _i t,. ban, ugyan azért teszi-e, hogy megtudja, mi lesz a szerencsétlen dán királyfi sorsa? Ki marad életben, kit öjnek meg a tragédia folyamán? Nyilvánvalóan nem. Azért inkább, hogy soraiban, jeleneteiben, jellemeiben és összeütközéseiben még egyszer átélje azt az élményt, amit először kapott a műtől, — átélje és mélyebben másáévá tegye, jobban megközelítse. S többször elolvasva, más és más életkorban átélve egv- egy művet, lassan birtokába jutunk olyan „titoknak”, ami valamennyi nagy klasszikus alkotás egyik jellemzője és járuléka. A titok pedig nem más. mint az, hogy e mű valamennyi kor emberéhez szól, — kell tehát olyant m^Ha- nia. mirfden embernek külön- külön is. ami megtartotta az időben, hogy nem olvadt bele e közepes köuvvek végtelen sorába. A mű életének titkát félti meg az olvasó, — s ezzel közelebb kerül a saját életéhez is. mert ami egyetemes érvényű, az az én számomra Is rejteget valami mondanivalót, valami tanulságot. amit csal: én érthetek meg, amit csak velem közöl. TAMÁS ISTVÁN í^vakran hallani különfé- le furcsa történeteket a téves telefon-kapcsolásokról, de soha nem hittem volna, hogv egyszer én is szenvedő' alanya leszek. Ha jól emlékszem, fél évvel ezelőtt történt Éppen otthon dolgoztam. Csengett a telefon. Egyáltalán nem lepődtem meg. munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett felkapkodni a kagylót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modern kor eme formed vényére, és elhatároztam. hogy azértse veszem fel. Egyébként monoton, tartózkodó csengésében volt valami könyörgő, behízelgő így azután kis idő múlva nem bírtam tovább, felvettem. A vonal másik végén mézesmázos férfihang, émelyítő, akár a szaharinos tea... — Ezerszeres elnézését kérem a zavarásér*- de ha nem okoz különösebb nehézséget önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam, ha volna olyan szíves és nem utasítaná el abbeli kérésemet, hogy szíveskedjen a telefonhoz hívni Pével Nyikolájevicset. — Milyen Pável Nyikoláje- vicset? — kérdeztem dühösen. — Pável Nyikolájevics Va- szilkovot És ha nem fárasztóm túlságosan, megkérem, legyen olyan jó. és szíveskedjék megmondani neki, hogy Kőrzi nkin zavarja. — Rossz _ számot hívott, itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben TOLDALAG1 PÁL: TAVASZTÓL ŐSZIQ A kíoyótestú ucca tekerőzik. Szelíd a levegő, akár az anyacsók. Tavasztól őszig macskaszagú a háztető s mind fényesebb az ég és mind nagyobb az éjszaka zátonyaira futott csillagok vad sugara. Az álmodó időnként megremeg. Hajnal felé érezhető eav tiszta lehelet, amely a földeké, a völgyeké. Egész tavasztól őszig, nem tudva, hogy mért fúj a szél, a nap mért lángol, mért esőzik a világ mért ragyog. D. KOVÁCS JÁNOS RAJZÄ nehéz kiolvasni a számot, különösen az utolsót ........3” vagy „ 8”. nem tudom. így hát tárcsáztam a „8”-at, ezek szerint „3”. Még egyszer miUiószor elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogy önkéntelenül felemelkedtem a fotelból és zavaromban valami ilyesfélét motyogtam: — Ugyan, semmiség, semmiség, mindenkivel megesik. N. Labkovszkij: Ezer bocsánat... Már rég elfelejtettem az egészet. amikor körülbelül másfél hónap múlta egyik reggel kérőn. de ez alkalommal már nem olyan behízelgő tónusban megint csengett a telefonom. Ismerős férfihang szólt bele: — Jó napot! Én zavarom, Korzinkin. Volna olyan szíves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. — Tehát már elment az igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartam indulni hozzá. Lesz szíves átadni neki egy... — Nem leszek szíves! —szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt és nem is lesz Vaszilkov! Rossz számot hívott! Ez magánlakás! — Óh, ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez mindennek az oka! Olvashatatlan az utolsó szám... „3” vagy „8”... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöltöttem és lecsaptam a hallgatót. Többet nem jelentkezett. Úgy látszik, kijavította végre a számot Két hónappal később megint különös csengéssel szólalt meg a telefonom. Szörnyen ismerősnek tűnt. Nem, a behízel- gésnek nyoma sem volt. csak a szaharinos émelygés maradt meg... Felkaptam a kagylót. — Fávei Nyikolájevics? — kérdezte egy öblös férfihang. — Itt Korzinkin. — Jó napot, Korzinkin elvtársi — köszöntöttem. —• Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a munka! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Kevés az idő. nem jut mindenre... Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három között. Csak arra kérem, ne késsen... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin biztosan ugrott néhányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint téves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy méltóz- tatott kijavítani a noteszében a „8”-at „3”-ra. — Alla Petrovna! — hallatszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jól ismert főnöküvöltés. — Világosan megmondtam, hogy Vaszilkov telefonszáma nem „8”-ra. hanem .,3”-ra végződik. Maga meg — az ördög tudja — kit kaocsol ide... Dühös kattanást hallottam és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzinkint... örökre. De nem így történt... Tegnap szigorú határozottsággal megszólalt a telefonom. Reménykedve ugrottam a készülékhez. — Vaszilkov! — harsogta egy kegyetlenül dühös hang. — Itt Korzinkin! Megmondanád. mi folyik az osztályodon?! Hol a negyedéves jelentésed? — Korzinkin elvtárs, — kezdtem nyájas hangon — kérem. bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék önnek, ha volna olyan szíves és utasítaná a titkárnőjét, hogy javítsa már ki a „8”-at '„3”-ra. — Alla Petrovna! — recsegte maximális erősséggel az érces férfihang. — Hányszor keU ugyanazt a dolgot elmondani magának? Ugv látszik. Korzinkin elértei a ranglétra felső fokát. Most aztán örökre búcsút vehetek tőle... Bár. ki tudja. Előfordulhat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egT is merős férfihan» beleszól* — Ezerszeres elnézést kérek a zavarásért! Korzinkin vagyok ... Ha nem okoz túl nagy fáradságot önnek, nagyon lekötelezne ... Fordította: KÁDAS CÉZÁNÉ i I
