Tolna Megyei Népújság, 1974. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
> F I Élő népballadák, népdalok nyomában Amikor egy szerző letelepszik a szekszárdi könyvesboltban, hogy műveit a jelentkezőknek dedikálja, utána pedig szakadatlanul írrfi kényszerül, aligha panaszkodhat a siker elmaradásáról. Csak ötven percig figyeltük. Ezalatt a műit héten megyénkben járt erdélyi népdalgyűjtő, Kallós Zoltánt 39 személvnek 60 „Balladák könyvét” és 21 ,.Uj gu- zsalyom mellett”-tet dedikált, csepoet sem rövid szöveggel. Ez fizikai munkaként sem megvetendő teljesítmény. Mindenhogyan közérdeklődésre vall és igazolja a gyűjtő országjáró látogatásait szervező Művelt Nép Könyvterjesztő és 'Európa Könyvkiadó elképzelésetek helyességét. Volt de- dikáltató, aki gépkocsival egymaga tizennégy testes kötetet hozott, sejthetőleg falubeliek tul"jdonát. A jelentkezők között'sok volt az erdélyi, a székely, a bukovinai, vagy éppen származék— eza szülőföldhöz kötődés miatt bizonyos mértékig érthető. A túlnyomó többség azonban fiatal, ami örvendetes is, feltűnő is. Magunkba nézünk, és csodálkozunk azon, hogy meglepődünk a fiatalok nagyfokú érdeklődése láttán, egy olyan művészet iránt, amellyel kapcsolatban inkább közönyükre számítottunk. Bizonyítva azt, hogy a fiatalok megítélésénél önmagunkban sincsen minden rendhep,., Néhány válasz a Kallós Zoltán előadását meghallgató, vagy a könyvek dediká’ására jelentkező fiataloktól. Először azt tudakoltuk, hogy miért érdekli őket mindaz, amit a példátlan szorgalmú gyűjtőmunka e^'Vik táp? — Mert szén! — Mert őszinte! — Mert modern! Ilyesformán sűríthetően kaptuk a különböző válaszokat. Jól tudva ugvan, hogy Goethe líem peysizer modernebb, mint ■— találomra idézzük a néldát ~ mondiuk Feies Endre, még^s rákérdeztünk ez utóbbira: — Howan modem, amikor egyik-máo-’k dal, ballada több száz éves? — Valahogy úgy, hogy köntörfalazás nélkül beszél az ember gondia-b”iáról. Tehát embertől, emberhez szól. Élő, eleven. Ez a Kallós-gyűjtötte kincsek egyik legértékesebb jellemzője az olvasó, befogadó számára. Szekszárdi ittjártá- nak kísérője, egy idős csángó asszony, a tulajdon nagybátyjának meggyilkoltatását mesélte el rím nélküli, ismétlésekkel hangsúlyozott históriás ériekében. Az áldozat maga szólt a szavával, hogyan ké- szü't szántani a Csipkés:-dűlőben. majd a gyilkos „eltette életét” és „árván hagyta nép- jelt”. A maidnem szenvtelen, tényközlő előadásmód fokozatoson csap át az átokba. A gyilkos alól rohadjon ki a tömlőében három kocsi szénaszalma. „Ahány csillag az égen, nnnyit rikkantson egy éjen!” Egészen mai a kórházba került leány szövege, aki a régi hat szótagos dallamot töhötte meg mai tartalommal: „A kórház vas ágyán / minden percben sírok”. Az énekek. sf"<Kák olykor vég nélkül követik egymást. Ahogyan Kallós találóan mondotta: „Ragadnak össze az énekek, aszerint, hogy mi nyomja a szívet.” A gyűjtött népballadák, népdalok olvasása is nagy élmény. de hallgatása még inkább az. Leírva is, de inkább szájról szájra terjedtek, és terjednek napjainkban, szüntelenül csiszolódva, apróbb-na- gyobb mértékben módosulva. Elő tanújelei egy nép önmagát megőrizni akarásának, ami a befogadóra a reveláció erejével hat. Hiszen legyünk őszinték, édeskeveset tudunk a csángókról. (A Magyarország című hetilapban közelmúltban megjelent „Csángótörténelem” című írás nem Meglehetősen bonyolult nyomon követni az érzelmi reakciókat, melyeket az általa gyűjtött néprajzi kincsek olvasása, látása, de még inkább az élőszóban való előadás kivált A rokonszenv általános, a meghatódás majdnem ugyanannyira, bár láttunk „hivatásos” népművelőket is, akik közös anyanyelvet ugyan igen, de közös emberi nyelvet, megértést már kevésbé tudtak találni például a népdalkirt- cseket szép, öreg hangján előadó, eleven szellemű, beszédes, 78 éves csángó asszonynyal. A valóság az, hogy Kallós Zoltán magyarországi tartózkodása során — Szegeden az egyetemen, Budapesten a József Attila gimnáziumban, nálunk Tolnában, a szomszédos Baranyában és mindenhol amerre megfordult — nagyon tudatos, nagyon szép népművelési missziót teljesített. Nem hiszünk abban, hogy nyelvünk szegényedik, csak abban, hogy változik — bár rtem mindig előnyére. A nagy változások korában az ősi gyökerekig leásni, a még mindig élő népművészetet köz- kinccsé tenni elhivatottság és hivatás. ORDAS IVÁN Fótó: Komáromi Z. „LENIN” Maxisa István szobra: (MTI fotó Tormai Andor KS.) biztos, hogy a legsikeresebben segített gyarapítani ilyen irányú ismereteinket.) Mintegy ötvenezren lehetnek és a szakemberek szerint több alcsoportra bomlanak. A gyime- si csángókra, a hétfalusiakra és a moldvaiakra. Utóbbiak székelyesekre és magyarokra. A magyarok közt ismét megkülönböztethető az északi és a déli nyelvfejlődés. Az az általános hitünk, hogy magyar a magyart a világ minden táján megérti, egy részükkel kapcsolatban megdől. A sziszegő nyelvjárás szavait — melyből például a hazai nyelvújítás kora utáni kifejezések vagy hiányoznak, vagy saját kreációjú helyiekkel pótoltattak (kerékpár “ kétkerekű, só«or = léres) — valósággal le kell fordítani nemcsak irodalmi, hanem itthoni köznvel- vünkre , is. Ezeken a hasábokon néhány éve közöltünk néhányat Lakatos Demeter csángó költő verseiből, azok ma- gyár fordításával együtt. Mindennek történelmi oka is van. A csángók gyökere valószínűleg az etelközi vándorlásból, a honfoglalás előtt leszakadt magvarokig vezethető vissza. Ezekhez csatlakoztak a XIII. századbeli kivándorlók, majd a madéfalvi veszedelem, siculicidium = székely gyilkolás után érkezettek. Utóbbiakra, a legkésőbben települtekre, utal az egv'k ének négy sora: „Mikor a szoroson lemész j Arra kérlek. vissza ne nézz-! / Arra kérlek vissza ne nézz / Ne legyen szívednek nehéz.” A település, honcserélés sosem könnyű, persze hogy nehéz volt. Innen a népi együvé tartozás páratlan erősségű tudata, amit Kallós VIII. általános iskolás kora óta (!) folytatott gyűjtésének diafelvételeivel, zenével, magnótekercsekkel dokumentált. Az ízes nevek — Kicskocsis Mi- titél, Katána Erzsi — éppúgy jóleső érzést keltők, mint a mindennapi használatban lévő népviselet — a renddel varrott, a könyökbe varrott és a tőttelékes ing, a patkós bunda — és az átlagosan családonként féltucatnyi gyerekszóm. Nőm esy esetben a szórt településnevek is az együvé tartozást hangsúlyozzák, egy- egy helyben lakó nevesebb, vagy népesebb család megörökítésével : Antalokpataka, Ti- márokpataka, Farkasokpataka, A munkásművelődésről Évek óta napirenden szereplő kérdés a munkásművelődés. és tegyük hozzá — évek múlva is az lesz. Egyszerűen azért, mert, ezen a területen bőségesen akadnak tennivalóink. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. és később Is a munkásszállásokon. tartottak ismeretterjesztő előadásokat a TIT előadói, a vacsorát fő- zőcskéző és fogyasztó fáradt munkások között. Akkoriban ezeket a kísérleteket nem tartottam célravezetőnek. Egy momentum azonban mégis megragadott. Már akkor is, és ott is. a zsúfolt hálótermek zajában, nagy ritkán csendjében. a munkások egy része, bármilyen fáradtan és elgyötörte« üldögélt is vaságyán, vagy székén, ha a téma érdekes volt. odaadással figyelt. Igaz. sok függött az előadó olykor bravúros produkciójától. A munkás kultúrálódásának problémája ma sokkal differenciáltabban jelentkezik, mint a múltban. A nemrég folytatott vizsgálódások, szociográfiai felmérések, viták, amelyeken olykor magam is részt vettem, minduntalan arról győznek meg. hogy a munkásművelődés kérdése rendszerint elválaszthatatlan a munfkásöntudat. az osztályöntudat problematikájától. Nem vitás, a munkásművelődés taglalását mint minden alkalommal, most is az abc első betűinél kellene kezdenünk: az általános iskolai tanulmányoknál. Hiszen tudomásul kell vennünk. hogy még mindig rengeteg olyan fiatal kerül be az iparba, a mezőgazdaságba, akik nincsenek birtokában az általános iskola elvégzését igazoló bizonyítványnak. A munkáskultúráról rendezett vitán egy angyalföldi munkás nemrégiben éppen, erről panaszkodott, mondván: „Nem értem, hogyan lehetséges a felszabadulás után ennyi évvel, hogy az általános iskola ötödik és hetedik osztályaiból még ma is oly sokan kimaradnak!” Az elhangzott panasz korántsem alaptalan. Biz»nyítja ezt a dolgozók általános iskoláiba járó felnőtt munkások csökkenő, de még mindig jelentős száma. Csupán egr-két adat. amelyek fényénél felmérhetők * változások. As 1960/61-es tanévben 99 300 munkás járt a dolgozók általános iskoláiba, míg 1972/73- ban már csak 24 800. A megfogyatkozott létszám vitathatatlanul azt jelenti, hogy ma már kevesebb munkásnak van szüksége az utólagos tanulmányi „kirándulásra” az általános iskola padjaiban. Hadd tegyük hozzá azonban, hogy ez a megfogyatkozott létszám 1970/71-ben valójában ennél is kevesebb volt; 21 300. Ez utóbbi viszont azt bizonyítja, hogy egyetlen év alatt újra megugrott az általános iskolai tanulmányaikat kellő időben el nem végzettek száma. Az 1973/74- es tanév adatai még nem ismeretesek. Lesetséges. hogy ez a szám még tovább növekszik? A statisztikai adatok persze mindig bizonyos merevségről tanúskodnak. A számok mögött, ha egy kicsit megpiszkáljuk őket, összetett emberi sorsok, életpályák rejtőztek. Nemrégiben egyik olajfeldolgozó vállalatunknál járva, egv két^veumakes családanyával, majdnem negyvenéves asszonnval beszélgettem, aki nagy büszkeséggel mondta el, hogy most végre kijárta a nyolcadik általánost. Leánykorában családi okok miatt ki kellett maradnia az iskolából. Elfojtott ambíció, kútba fulladt akarások, betűszeretet és ismeretszerzési vágy árad* az asszony szavaiból. Az általános iskola azonban csak nélkülözhetetlen alapi a a műveltség megszerzésének. Később is számtalan lehetőség adódik tanulásra. ismeretek szerzésére. A munkások maguk is tudták, hogv a ..nyolc általános iskola néhány év múlva már nem elegendő egy szakmunkásnak”, ahogy ezt nemrégiben megfogalmazta számomra egy húszesztendős villanyszerelő. Valóban, sorolhatnánk azt az évről évre növekvő számsort, amelyből világosan kitűnik, hogy egyre többen tanulnak a dolgozók középiskoláiban is. A munkásművelődés lehetőségeiről a munkások éppen eleget hallhatnak munkahelyükön. Ezúttal inkább a még mindig sokakat érintő rossz, avitt szemléletről ejtsünk néhány szót. A ..nem törődöm, a nem érdekel. a fáradt vagyok” szemléletről, amely éppen a kultúra elutaaftúfóbas csapódik le. és amely ellen a munkásoknak maguknak kell verekedniük. A munkások egy jelentős rétege ugyanis csak igen kevés energiát, vagy semmit sem hajlandó áldozni saját műveltségének megszerzéséért. Gyakorta hajtogatják azt is, hogv fáradtak, és ezért nem érdeklődnek a kultúra áldásai iránt. Sokakat kielégít a kocsmában felhajtott munka utáni fröccs. csevegés. Egy másik réteg viszont hajlandó befogadni némi kultúrát, de ez inkább álkultúra. felszínes, könnyű, nem kerül megerőltetésbe. és nem késztet gondolkodásra. Egy harmadik kérdéses réteg, amely ugyan különbözik az előbbiektől, kitűnik vasszorgalmával, fáradhatatlanságával, de kizárólag otthoni teremtő munkájával, kertjével. telkével, motorjával, azaz komfortiával bajlódik. A munkásosztály, szerencsére, nemcsak a felsorolt rétegekből áll. Na.gyon sok közöttük a kultúrára, a műveltségre igényt tartó munkás. Icaz, sokan azt vallják, — és talán nem is jogtalanul—: ..hozzák a gyár kapujához a kultúrát. ne kelljen külön fáradnunk érte, mi készek vagyunk befogadni!” Nos. ezzen lehet meditálni. Még mindig jobb ez a szemlélet, mint zárt. vagy éppen üres kapukon dörömbölni. Az ország tele van művelődési otthonokkal, sok közülük egyenesen a gyárkapukban ásítozik. A munkásokat be kell csalogatni, be kell vinni a művelődés otthonává. Megvan bennük „ mélyről érkező érdeklődés. Csakhogy sok helyütt még fel kell ébreszteni ezt a lappangó vágyat. Hogyan? Erre nem lehet receptet adni. ..Az utak Rómába vezetnek” — tartja egv rég: latin mondás, s ezúttal a ' Várpalotai Erőmű egyik szociális- ta brigádjára gondolok: tagjai önként segédkeztek az anyaei eszközökben szűkölködő régész munkájában. Nem is sejtve pontosan. mire vállalkoznak. kiásták a mevve leggazdagabb római sírját. Alig várják, hogy elkezdhessék a következő kultúrtörténeti munkálkodást. NofT igen. Az érdeklődés felébresztése! Kinyitni a kultúra bűvös Pandora- szelencéjét. Hadd lássák, mi mindent tartalmazhat ez s rejtélyes doboz Saéiasn® BÜ» j
