Tolna Megyei Népújság, 1974. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
Nehéz lenne kinyomozni már, ki volt az a tréfálkozó kedvű ember, aki Kurdon a települést átszelő Kapos balparti részét Budának keresztelte. A helybelieket ez nem zavarja a legcsekélyebb mértékben sem. Évtizedek óta nyüvik ezt a megjelölést. Akár gyerek, akár felnőtt, aki a Ezőlőskertekkel ékített dómb- hátról útnak ered a faluba, ha kérdezik, csak azt feleli somolyogva, hogy Pestre tart, ■ mert ott van dolga. Mindig is ez volt Kurdon a szegényebb emberek fertálya. No de ez már a múlt. A mai gazdák gondossága nemcsak új ruhát adott az öreg paraszt- házakra, hanem megújította, kibővítette őket. Katus néni itt lakik. Az ő házuk is újjászületett, nem is tér el másban a többitől, csak abban, hogy a dombhátról időnként leözönlő rókák miatt ők nem tartanak harapós kutyát. Nekik soha sem volt ilyen, mert nem lehetett akkor sem, ha éppen kellett volna. Míg Katus néni volt a község „gólyanénije”, majd később körzeti ápolónője, sokszor és sokan jöttek érte lóhalálban, nem nézve se napot, se éjt. S micsoda fogadtatás leit volna az, ha a jövevényről leszabja a szoknyát, vagy a nadrágot a házőrző? Ez a ház mindig nyitott kiskapuval, a jövevénynek örvendező házőrzővel várta a betérőket. Katus néni, azaz Kühl Lő- rincné jövőre tölti be a hetvenedik évét. Nem szép tőlem, hogy világgá kürtölöm, de Katus nénin nem látszik a hét évtized, pedig ugyancsak sokat dolgozott életében és nem is olyan régen, 1971-ben ment nyugdíjba. Addig 31 évet szentelt az emberek szolgálatára; Húsz évig volt a falu és a környező települések bábaasszonya, majd tizenegy éven át ő volt a viszonylag sűrűn változó körzeti orvosok munkatársa körzeti ápolónőként. — Kicsit későn kezdtem; mert voltam 34 éves, amikor itt hagytam egy baleset révén megrokkant uramra a három gyereket és elmentem Pécsre e. bábaképzőbe. 1940-et írtunk, mikor az oklevéllel megérkeztem és elkezdtem a munkát. Miért merit olyan későn tanulni és olyan időben, amikor még nem nagyon eresztették a falusi lányokat szívesen se tanulni, se szolgálni a városba? — faggattam. — így hozta az élet — felelte. majd arról mesélt, hogy tulajdonképpen már lánykorában igen megutálta a sommáséi etet. Egész fiatalon kezdte járni nyaranta előbb a szüleivel, aztán az urával a mászlo- nvi, vöröshegyházi és süttvé- rr-'i pusztát, hogy megkeressék a télirevalót. — Nem kívánom senkinek azt az életet, én is föllázadtam ellene, s ebiben sorsom balra- fordulása segített. Itt, a helybeli malomban történt 1931-ben, hogy az urának nyílt combtörést okozott egy csúnya baleset, amiből soha nem gyógyult föl rendesen. Négy centivel lett rövidebb a Iába, s ez tette szükségessé a családfenntartói szerepcserét. Mikor ő tanulásra szánta magát, a faluban volt két bábaasszony, de mindkettő túl a hetvenen, nem bírták már a munkát. — Akkoriban, meg még az én időmben is sok gyerek született ám itt! Volt olyan hónap, hogy 30—40, meg 50 gyereket is világra segítettem, most meg jó, ha egy évben születik Kür- don 10—15 gyerek. En aztán kevésszer voltam éjjel az ágyban, mindig úton voltam, segíteni az áldást, mert mi más a gyerek, ha nem az?í Katus nénit az ötvenes évek vége felé szólította föl a járási tiszti főorvos, hogy tegye le az ápolónői vizsgát, mert bábaasszonyként nincs rá szükség, át akarják minősíteni körzeti ápolónővé. Először nem akart kötélnek állni sehogyan sem, mert tény és való, hogy túl az élete felén már nehezebben fog az ember feje, Katus néni pedig túl volt jócskán az ötvenen. S mi lett a dolog vége? Az, hogy csak nekibátorodott a ta- tanulásnak és kitűnőre vizsgázott, a fiatalabbak csodálatára. — Én mindig nagyon szerettem az itteni népeket, úgy hiszem ők is szerettek engem, másért miért futnának hozzám még most is, ha belázasodik valaki, vagy megvágja magát és gyorsan kell a segítség? Csakugyan szerethették, meg szeretik is. Az előbbit onnan gondolom, hogy amikor 1945 után megkezdődött a kitelepítés és az esemény során olyanokat is fölpakoltak, akik még csak gondolatban sem kacérkodtak a nagynémetség eszméjével, a falu asszonyai de- putációt szerveztek, hogy Kuhl Lőrincnére igen nagy szükségük van, nem eresztik el sehova. — A nevem miatt álltam igen közel a bevagonírozáshoz. Szép sváb név. Úgy hiszem, akkor nem volt idő megnézegetni, hogy ki a viselője. A konyhában üldögélünk, sokan nyitnak ránk. Itt mindig nagy a jövésmenés. Főként Katus néninek sok a vendége, aki azt vallja, hogy a hosszú élet titka a munka, aztán amikor már az nem megy, akkor váltani kell hosszú, köny- nyű sétákkal, sok jó levegővel, kellemes beszélgetésekkel. Nincs nap, amikor ne menne át „Pestre”. Azt mondja a legkisebb lánya, akivel egy födél alatt él, hogy elmegy a mama reggel és nem is számít rá hamarabb, csak úgy dél felé. — Hiába, sok az ismerős. Hát hogyne lenne sok. Bábanéniként ott volt legalább 8—900 kurdi gyerek születésénél és hosszú pályafutása alatt mindössze egyszer támadt baj, akkor is időben jutott kórházSzüts László: okolfűz — Kisregény — 19. Derekamon egy biztosítóövvel a dróthoz voltam kötve. Ha semmi baj nem történik, akkor leoldom, s a vasvázon mászom vissza. Csakhogy eddigre már lángolt rajtam a ruha és a következő pillanatban elvesztettem az eszméletemet. Azt mondják, lángolva csúsztam végig a dróton, ön- tudatlanul is kapaszkodva belé. Odalent többen ugrottak önfeláldozóan alám, de úgy sem menthettek meg a kar- töréstől, bokaficamtól. Nem tudom, hogyan borítottak rám pokrócot, hogyan tépték le rólam a ruhát. Én csak akkor tértem magamhoz, amikor a mentőkocsiban injekciót kaptam, s akkor is csak egy pillanatra. Ahogy kinyitottam a szememet, a lassan világosodó homályból egy fölémhajló arc bontakozott ki. Zsuzsa arca. Azt mondják, mosolyogva hulltam vissza az eszméletlenségbe. • — Gyugyó!... Gyugyó!... — Itt vagyok! — Mit csinálsz te itt?... Bocsánat! Az ápolónők fehér köpenyében madárka termetű fiatal nő állt nem messze tőlünk. Kilépett a lámpa fény- köíéből, s kémlelődve közelebb jött. Felálltam. — Én kérek bocsánatot! — mondta, s bemutatkoztam. — Én vagyok az oka mindennek. . ... __ — Hagyja csak! — hallatszott a pádról. — Zsuzsa majd kiment» engem a doktorok előtt, ugye?! Elbeszélgettem egy kicsit az elvtárssal. — Szólhattál volnál Kihoznám a kabátod. — Már végeztünk! — mondtam. — Akár indulhatunk befelé. Háttal állt a fénynek, az arcát nem láttam jól. Tétován állt ott, mint aki nem tudja: várjon, vagy hagyjon bennünket. A pádon nem kívánták a jelenlétét, így aztán sietve elköszönt. Mire megfordultam, az én emberem is felállt a pádról. — ö az, ugye?! — kérdeztem. — Igen! — mondta. — Azóta állandóan mellettem van. — Elvált? — Á, dehogy! Azelőtt is ezen az osztályon dolgozott. — És a gyerek? — Meg fogja szülni. Elindultunk a „B” épület felé, talpunk alatt meg-meg- zörrent az idei avar. Lassan váltottunk lépteket és szavakat. — Mégis úgy van, ahogy mondta. Az igazságnak csak a felületén jártam. — Nem láthatott az igazság homloka mögé — mondta megboesátóan és ismét azzal az öreges bölcsességgel. — Ha újra írhatná, hogyan fejezné be? — Az eredmény így is ugyanaz — mondtam. — Maga hősiesen helytállt, önmagában is. , Épp a következő lámpa ba a szülőasszony. Olyasmi persze többször is előfordult, hogy mentőt kellett hívni a komplikáltnak ígérkező szüléshez. — Egyszer is, hogy jártam én a Kovácsnév al, akinek már a lánya is édesanya. Megyünk vele befelé Szekszárdra, hát nem megszülte a kislányát a diófási csárda előtt? Előkerül a most ipár nem rendeltetésének megfelelően szolgáló bábatáska, ami mindenféle asszony! apróságokat rejt. Szalag, pamut, olló. Kiadós a 6Úlya még így, üresen is. Akkor volt igazán nehéz a pohos hasú táska, amikor benne voltak az új élet segítésére alkalmas eszközök, műszerek. Katus néni foga még mindig fáj egy kicsit úgy átvitt értelemben, amikor eszébe jut, hogy nem kevesebb, mint 350 pengőbe került a táska annak idején. Márpedig akkor még javában nótázták, hogy „havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel.” Nagyon meg kellett hát koplalni a táskát, akárcsak a pécsi tanulóévet, aztán később se volt sokkal könnyebb a három gyerekkel... A családfő beteg volt, rendre ő csinálta inkább a gyerekek körüli asszonyi munkákat, aztán hamar magára is hagyta Katus nénit. Meghalt. — Nagy volt itt a szegénység, csak a törzsparasztság bírta jól, azoknak az asszonyai rendszerint kifeküdték rendesen a gyerekágyat, de a sommások 7—9—12 gyerekes asz- szonyai másfél-két nap után akkor is fölkeltek, ha veszekedtem velük. Nem én parancsoltam. a szegénység. Alattunk most bújik ki a fölszálló ködből a falu, ahol se villany, se út, sé víz nem volt még akkortájt, amikor Katus néni a bábáskodást megs kezdte. Most meg, itt is van villany, víz. Egyiket se győzik eléggé áldani. — Lent, most szép igazán á falu, hogy elkészült az út. A mai gyerekek nem is tudják, hogy nézett ki régen a falujuk, amikor nem volt meg még a Dombóvár és a Gyulai felé vezető utcasor. Na, sok minden nem volt, pont ezért lehetne most több gyerek. Beleszól beszélgetésünkbe az asszonylány, hogy most biztosan lesz majd több, hiszen bolond ember aki ennyi kedvezményt kihagy, amennyit most ad az állam. A mama helyesel. Nincs jó véleménye az egykézésről. Mire a legbüszkébb Katua néni? Arra. amire csakugyan büszke is lehet. Kurdon, Csib- rákon, Dúzson és Csurgópusztán egyetlen általa levezetett szülés sem végződött halálos szövődménnyel. Ez az egyik és nagy dolog. A másik az a kitüntetés, amire az egészségügy kiváló dolgozójaként vélt érdemessé, s amit 1970-ben kapott meg, egy évvel a nyugdíjazás előtt. Mikor búcsúzunk, Katus néni hosszan elkísér bennünket meg-megállva. — Nézzék, hát nem gyönyörű innen nézve a falu? Csakugyan szép. Viszont nagyon megértjük, hogy nem költözne azért Budáról Pestre semmiért, mert itt az igazán jó — kivált tavasszal és nyáron — közel a szőlőskertekhez és az erdőhöz. Akácvirágzáskor sokszor este tízig megy a beszélgetés kint a kispadon és gyönyörködni lehet „Pest” kilométereken nyújtózó fényeiben. Egyszer magunk is megnéznénk szívesen az esti Kurdot.^' LÁSZLÓ IBOLYA fénykörébe kerültünk. Láttam az arcán, hogy jólesett neki. amit mondtam, de mást várt tőlem. — Nem erre gondoltam. Zsuzsára meg énrám. A kettőnk dolgát hogyan fejezné be? — Sehogy!? — mondtam. — Nem fejezném be, mert nincs még vége. Ezen hosszasan elgondolkozott. Szótlanul értünk az épület bejáratához. Ott megállt és szembefordult velem. — Járt azóta a faluban is? — Jártam! — Ott mit csinálnak? — Felállították egy másik fúrótornyot. Legalább szár tonnásat. Űj kutat fúrnak. Kezdik elölről. Vége. A Pamuttextilművek tolnai gyára felvesz: 1) KÉPZETT SZÖVŐKET. 2) 16 ÉVET BETÖLTÖTT FIUKAT ÉS LÁNYOKAT HÁROM. MŰSZAKOS SZÖVŐNEK (betanulási idő 3 hónap). 3) 16 ÉVET BETÖLTÖTT LÁNYOKAT HÁROMMÜSZAKOS CÉRNÁZÖNAK ÉS LÁNCCSÉVELÖNEK (betanulási idő 6 hét). Kereseti lehetőség 1800,— Ft-tól 2800,— Ft-ig. Vidékiek részére szállást biztosítunk. A naponta bejáróknak utazási térítést adunk. Nagydorog. Kajdacs, Borjád, Kistormás, Kölesd, Jánosmajor, Szedres valamint Bölcske, Madocsa, Dunakömlőd, Paks, Ten- gelic-Szőlőhegy útvonalon bérautóbusszal szállítjuk dolgozóinkat. Kormányrendelet értelmében a szövőként ledolgozott idő nyugdíjazásnál korkedvezményre jogosít. 8 év szövőként ledolgozott idő után 2 év, minden további 4 év szövőként ledolgozott idő után I év kórkedvezmény illeti meg a dolgozót. Kéthetenként szabad szombat. Kedvezményes áron étkezés (ebéd). Évente 2—3 alkalommal kedvezményes áruvásárlás a gyár termékeiből. Uj, modern gyárban kifogástalan munka- körülmények. Szakmai és állami oktatásban való továbbtanulás lehetősége biztosított. Jelentkezni lehet: levélben vagy személyesen Famiittextilművek Tolnai Gyára 7130 Tolna, új gyár felvételi iroda. (36) „Budáról” néztük Kurdot
