Tolna Megyei Népújság, 1974. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-02 / 27. szám
Kallós Zoltán népdalgyűjtő Szekszárdim Egy jó irodalomórához minden bizonnyal kell a jó tanár, a megfelelő közeg — figyelő tanulók — de. azért az ettől még nem lesz „rendhagyó”. Elünk is a gyanúperrel, hogy a korszerű népművelésnek azt a formáját, melynek tegnap délelőtt Kallós Zoltán — a kolozsvári népdal- és balladagyűjtő — a szekszárdi Garay- gimnazisták közül mintegy hetvenet részeseivé tett. más elnevezés híján viseli ezt a címet. Ezen az emlékezetes kulturális eseményen, az iskola ÍV. osztályaiból és a harmadikosok közül a szakkörösök, az irodalomszakra felvételizni szándékozók és azok voltak jelen, akik az országos tanulmányi versenyen ilyen jellegű pályamunkákkal vettek részt. A vendégeket — Kallós Zoltánt, Czine Mihály irodalom- történészt és a 78 éves Simon Ferenc Józsefnét, a népművészet mesterét — Nagy Andor, Mondjon egy történetet Dán Mihály és a cserevilág — 1928 óta eszem a kórház kenyerét. Betegvezetőként kezdtem, havi negyven pengő fizetéssel. Régi kórháziak vagyunk, apám is itt volt valamikor pusztagazda, Ebesen. Egy évig voltam betegvezető, majd hivatalszolga lettem, másodosztályú altiszti minősítést kaptam. 1933 tavaszán a pécsi honvédhelyőrségi kórházba vonultam be. és egy évig voltam egészségügyi katona. Leszerelés után Szekszárdon a kórházban kaptam lakást, mert az a hivatalommal járt. 1938-ban szereztem gépkocsivezetői jogosítványt. ami sok-sok izgalmas utazás okozója lett, bár a jogosítvány megszerzése után továbbra is hivatalszolga voltam, egészen a háború végéig. Amikor Szekszárd felszabadult, megváltozott itt minden. Nem kellettek a hivatalszolgák, más munkára osztották őket. Engem is hívott az igazgató, és azt mondja, Miska, maga sokat szolgált a kórháznál, ne váljunk meg egymástól. Mivel négy polgárim volt, hivatalba kerülhettem, gyógydíjnoknak. Mi volt itt azokban az időkben, el sem tudják képzelni! A háború átvonult a kórházon is, fejére állt minden, a régiek közül sokan itt hagyták a helyüket. meghátráltak. A történethez tartozik, hogy a háború utolsó évében én igyekeztem mindenből félretenni valamit. Mintha éreztem volna, hogy nagy szükség lesz mindezekre. Külön kamrát nyitottam. abba dugdostam el gyógyszereket, ágyneműt, különböző eszközöket. Amikor Szekszárd felszabadult, feltártam ezt a kis dughelyet, é6 majdnem azokból a dugiholmikbói kezdhette a kórház a munkáját. Nem volt se lázmérő, se gyógyszer, se élelem, semmi nem volt. Kezdeni meg kellett volna, a betegek itt voltak. Voltak, akik azt mondták, menjünk falura, kéregetni. Kitől tojást, kitől zsírt, szalonnát. Mentünk is. egy öreg gebével, és hol ezt, hol azt hoztunk. Nem szerettem az irodai beosztásomat. Volt itt egy igazgató, Szekeresnek hívták. Hívatott, mert meghallotta, hogy ót* akarom hagyni az irodát. Ezt megmondtam neki is. és ajánlkoztam, hogy feljárok Budapestre a különböző fel szerelésekért. Ez veszélyes voL abban az időben. Vonat tetején utaztunk. Volt rá eset, amikor két vonat beállt egymás mellé valamelyik állomáson, átordítoztak nekünk, „halál a feketézőkre”. Mi meg vissza, hogy ne ordítsatok, anyátok is a kórházban van. Így ment ez akkor. 1945 tavaszán volt egy akkor igen eredményesnek mondott utam, sikerült három lázmérőt és két villanykörtét hoznom. Vagy mondok mást. Minden röntgen elpusztult, megrongálódott. Az igazgató megbeszélte valakivel Budapesten. hogyha megyünk, kapunk valami nagyon fontos röntgenalkatrészt, de vigyünk húsz kiló zsírt. Nem mertem egyedül akkora értéket elvinni. A Balassa Pistával, a por- ” tással indultunk el, s nagy nehezen értünk fel Pestre, majd vissza a szerzeménnyel. Ezek után megint gyógydíjnok lettem. Mi számoltuk és fizettettük be az ápolási díjakat. Hogy milyen fizetségek voltak? Jött például egy sárközi néni. mert a lánya öt napig itt volt a kórházban. Kérdi, mennyivel tartozik? Mi meg mondtuk neki: hozzon zsírt, szalonnát, tojást, majd megalkuszunk. A betegeknek enniök kellett! Negyvenhatban hívatott Tóth tanár úr, az új igazgató, hogy tudomást szerzett a jogosítványomról, holnap Pestre megyünk egy teherautóért Nem volt mit tenni, mentem. A tanár úr a minisztériumban kapott egy 46 700 forintról szóló csekket utána felvettük a pénzt és mentünk a Róbert Károly körúti laktanyába teherautóért. Volt ott. egy amerikai négytonnás GMC, azt vettük meg. El sem lehetett .ndítani. Három napig maradiám Pesten, amíg menetkész állapotba hoztam. Itthon alig várták, mert tüzelő egy szem se volt. Az igazgató végérvényesen a GMC-re vezényelt, utastíást kaptam. szerezzek szenet, fát. Azt mondták, menjek Nagymányokra, vegyem meg a bányászok járandóságát. Minden reggel felvettem a pénzt és mentem. Amikor beálltam a kórház udvarára, az orvosok papírzacskókkal jöttek, hogy vigyék a tüzelőt. Ilyen idők voltak akkori A tüzelőszerzés mindaddig így ment, amíg nem kaptunk kiutalást. Hányszor jöttek hozzám, hogy ha nem szerzek fát, másnap nem lesz kenyér... Az öreg GMC-vel 500 ezer kilométert mentem, de bírta. Az. után más idők jöttek. 1960- ban egy GAZ-t kapott a kórház, majd még egyet, azután egy Skodát, Moszkvicsot. Po- bedát. Warsawát, Legyen ennek az emlékezésnek az a vége, hogy amikor én idekerültem a kórházhoz 1928-ban, százhúszan dolgoztunk itt. Ma meg ha jól tudom, közel másfél ezren. 1945—56-ban a legnehezebb években nem hittem volna, hogy idáig jut a kórház. Az akkori egy teherautóval szemben most 23 gépjárművünk van. Hiába, változik a világ. Honnan tudom, amikor nyug- díjas vagyok? Onnan, hogy dolgozom a nyugdíj kiegészíté sért. Feljegyezte: VARGA JÓZSEF a gimnázium igazgatóhelyettese köszöntötte. Czine Mihály rövid bevezetőjében utalt arra, hogy munkássága során „Kallós egymaga több balladát gyűjtött össze, mint a korábbi gyűjtők együttvéve", pedig ezek között olyan nevek is szerepeltek, mint Kriza Jánosé. Mindezt egymaga, saját erőből, állami támogatás nélkül tette, olyan közegben is — a csángók között — ahol magyar nyelvű iskolák nincsenek, 6oik az analfabéta, de a nép konok következetességgel nemcsak őrzi a talán etelközi távlatokig visszanyúló kultúr- kincsét, hanem ahol (és ezt nagyon ritka helyről lehet elmondani) a népdal máig élő, éppúgy, mint a népballada. A lészpedi Simon Ferenc Jóasefné és Kallós Zoltán itteni találkozása „műsoron kívüli” volt. Közös ismeretségük a népdalgyűjtő lészpedi tanítóskodása idejéből származik, de 1951 óta nem látták egymást. Időközben az idős asszony áttelepült Mekényesre és onnan jött be Szekszárdra, ahol a szinte felmérhetetlen bőségű dalkincsének darabjaival színesítette. tette gazdagabbá az előadást. Simonné „Ilona nénitől” Kodály is gyűjtött, és valószínűleg kevesen tudják, hogy az ő keze munkája volt a nagy zeneszerző halotti szem- födője is. Ha ugyan volt egyáltalán előadás ... Kallós Zoltán ugyanis a dokumentumszerű érzékeltetésre helyezte a fő hangsúlyt. Magnetofonfelvételeket játszott le. diákat, befejezéséül pedig mezőségi táncokat bemutató filmet pergetett le. Az idő így is kevés volt, szervezési hiba. hogy a találkozás a meghirdetett időpontnál fél órával később kezdődött. Legnagyobb hatást az „élőben” előadott dalok tették a fiatalokra. Szinte a középkor lehelete szállt végig a művelődési központ egyik termén, amikor sorra hangzottak el az ősi mintára szerzett regélő énekek. A részletekre, melyekre egy tudósítás keretein belül nincsen hely, irodalmi oldalunkban még visszatérünk. Az imádságokból is érezhető volt azok nyelvfenntartó, népi hovatartozást megőrző fontossága. Kallós Zoltán kitűnően megválasztott magyarázatokkal, összekötő szöveggel fűzte átfogó egységgé a hallottakat, látottakat Czine Mihály „rákérdezései” bizonyították ennék szükségességét, mert ki* derült, hogy bár a fiatalok; közül többnek meg van a Balladák könyve és az Uj gu- zsalyom, a megyénkben megjelent, országos érdeklődést keltő Sebestyén Ádám-művet még ehhez a legérdeklőd öbb réteghez tartozók közül se olvasta senki. A „rendhagyó irodalomórát” kora délután az Egészségügyi Szakközépiskolában ismételték meg, majd 4 és 5 óra közt a szerző műveit, dedikálta a szekszárdi könyvesboltban. (ordas) fotó: komáromi Sseksxárdi beruházások Az újyárosi élelmiszer-áruház (A következő hetekben bemutatjuk « megyeszék helfen épülő fontosabb létesítményeket.) Marton Jánost, az építkezés művezetőjét két öregember megszólította: „Mondja, fiam, ezt az ácsmunkát külföldi emberek csinálták?” Az áruház monalitszerkezetű, azaz a helyszínen készítik az oszlopok, a tető, a váz alakját mintázó zsaluzatot, és vasalás után kitöltik betonnal. Az áruház alapterülete 1100 négyzetméter, ahol az ácsok dolgoznak hatszáz. Ezt az ácsmunkát valamikor majd tanítják. A két öregnek a művezető a következőket válaszolta: „Külföldiek, persze, Nagyvejkén laknak.” A Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalat egyik legjobb ács- brgiádja a nagyvejkei, amelynek vezetője Horn Ádám. Alig egy hónap alatt készítette el a hét ács az óriási zsaluzatot. Több tucat köbméter deszkát, gerendát használtak fel. A kiváló munka látványosság is. nemcsak a laikusok állnak meg az újvárosi lakótelep közepén épülő áruháznál, hanem a szakmabeliek is. A TOTEV igazgatója a kiváló munkáért pénzjutalomban is részesíti a derék ácsokat... Egyébként ezt az áruházát még az idén átadják rendeltetésének. Az ütemezés szerint november első hetében már átadják a Szekszárdi ÁFÉSZ-nak, hogy berendezhesse, és a nyitást karácsony előtt, re ütemezhessék. A beruházás valamivel több mint ötmillió forintba kerül. A tervet a SZÖVTERV készítette, s szekszárdi irodája adaptálta az itteni viszonyokra. Az építkezésen az építővállalat párt- szervezete kezdeményezésére munkaverseny indult, hogy a novemberi átadási időt tartani tudják. Amennyiben ez sikerül, az áruház tizenegy hónap alatt készül el, amire példa Tolna megyében még nem volt — PJ — Foto: Gk.
