Tolna Megyei Népújság, 1973. december (23. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
A fenti kézjegynek valóságos viselője és gazdája 1973. december 13-án — Lucanapon — lett volna 75 éves. A döbröközi 1898. évi Születési Anyakönyvi Napló 114. sz. rovatának adatai tanúsítják: „Neve: KOVÁCS ISTVÁN Apa: KOVÁCS ISTVÁN, 33 éves földmívelési napszámos Anya: GALAMBOS TERÉZIA, 27 éves, férjénél háztartásbeli DÖBROKÖZ, RÓKA-UCCAi lakosok.“ A születési bejegyzést kiírt kalligrafikus betűivel (micsoda véletlen-szükségszerű közelség!) az az Illés Gyula, községi jegyző végezte, akiríek unokaöccse 38 évvel később megjelentetett „Puszták népe” írásában — pusztáink népi tehetségeiről szólván — ugyanezen „föddmívelési napszámos” szülők már felnőtt gyermekének jó hírét s nevét örökíti meg ország-világ előtt. Döbrököz régi zsellér-során, — „ahol több időt áldozhatnak az Írásra” — a valamikori Róka-uccában háromnegyed évszázada született Nagy Kovács István személyét, életútját és költészetét szeretnénk most bemutatni szülőmegyéjének. Helyesebben: szülőmegyéje mai nemzedékének is, mert hisz. Nagy Kovács költészete — nevével vagy anélkül — mindennapi és népszerűséggel visszhangoztatott tulajdona volt pusztáink, falvaink „földmívelési” munkásainak. CSALÁDFÁJA anyakönyvi bejegyzésével: apja „földmívelési napszámos”, legfőképpen pedig az ő, tulajdon mezőgazdasági napszámos — elsősorban is: arató- és répamunkás — életével jár szinkronban az a verses levél, amelyet a szakúlyi állomásfőnök őt üdvözlő soraira ír. Nagy Kovács azonban mégsem csak önmaga, hanem századfordulós faluja 628 és járása 2917 mezőgazdasági munkásának, agrárproletár osztályos-társának munkáját, sorsát és tehetségét is együttesen jellemzőn mondja e levélben: Nyugta nincs föld hátán, Csak kint a temetőben. 2. Elnyű rajt a ruha, Még sincs becsülete, Ha jogot követel, Urak száján csavargó a neve. 3. Végső menekvésünk: Fel pajtás, a vándorútra! Idegen zsarnoknak tán Enyhébb a béklyója. Földműves-munkás költőnk nemcsak biztatja pajtásait az „enyhítő vándorútra”, de meglátja a társaik, a munkásember nélkül maradt falusi zsellérházak elhagyatottságát. árvaságát is. Egyik ilyen verséről, a „Balaskó János, Kanadába vándorolt barátom után” című. ről írta Illyés a „Puszták népe” lapjain: „Ez a vers határozott tehetséget árul el. Itt láthatjuk, mi lehetett volna a szerzőből, mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre.” ízűé a vers: „Pusztább most a házad tája, Nem úgy van, mint tavai. Nincs a kertben szalma-boglya, Sem szénakazal. Nem jár göröngyön udvarodban, Ha valaki belép. Nem törte föl nyáron a ló lába. Sem a kocsikerék. Tűzifád még rakásba van. Mind a favCg'itőn. Mit a hercegi erdőn kaptál A télen favágásért. Csurgón. Feleséged nagyon spórol, Nem főz szegény fával. Megfőzi a vacsorát Kukoricaszárral.” 1930-ban Nagy Kovács István maga is kénytelen felkészülni a „vándorútra”. Kanadába vándorol. ahol répamunkás lesz egy nagy cukorrépa-gazdaságban és -gyárban. Költőnk az „odavalósi”, a „kinti” élet hí. reiről változatlanul tovább tudósít, csakhogy már nem négylapos saját füzetetek ékben, hanem igazi, „nagy” újságban: a „Kanadai Magyar Munkás” számaiban. Ám. a döbröközi osztályos-látásmód — világrészt cserélve — sem változik nála. ITTHONI FELSZABADULÁSUNK után. 1919 végén Nagy Kovács István hazakészülődik. Izgalommal. A tengerparti „várta” s a „Báthorv”-gŐTÖs dohogása ilyen érzelemhullámzást kavar a hazatérőben: 1. „Ködös a táj,... Merre látunk, Tengerparton Vártán állunk. 2. Teljesül már Régi álmunk, Kanadának Búcsút mondunk. 3. Indul „Báthory”, Nap ragyog rája, Kelet felé evez Hajónk kapitánya. 4. Nyugati kísérőnk. Sirályok vihogása, Keleten fogad Kakuk szólása. 5. Kakukk szólása. Ibolya nyílása, Dolgozó népünk Uj hazája!” Költőnk, egykori osztályos-; társaival együtt, új életet kezd ö ésa'áT'.t is. ötvenhárom évesen újból nősül, — s őszintén örül a nagy változásoknak. A termelőszövetkezetben dolgozik. s az írást — természetszerűleg — nem hagyja abba. Mint költő, mindig — most is — talál teret-témát költészetének. A „Szüretire” készülő község fiatalsága — apái tanácsára — „igazi” költőnél rendelheti meg a nagy esemény emlékezetes strófáit. S Nagy Kovács István boldogan vállalva a megtisztelő megbízatást, ez alle alommal így intőnél: „Görögdinnye, rizlingszölo, Programot írja parasztköltő, Ki a betűt sorba rakta, A kisbíró majd fölolvassa.” A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG fél évszázados jubileuma előtti napokban—1969. március 16-án — szülőfalujában hetvenegyedik évében ásták meg az 6 sírját. Lezárult Nagy Kovács István hányatott, de gazdag, érdemes élete. Elköszönt tőlünk — tolnaiaktól, dél-dunántúli „földijeitől”, mielőtt a Tanácsköztársaság harcosainak kitüntetését a dombóvári járási pártbizottságon átvehette volna... SIMON KÁROLY „Megérti, hogy a pincébe zárt krumpliszár Kihajt, ha kis nyílást talál. Es oszt ha ráragyog a napsugár, Gumó fakad a szárán. Sötét pince nem számíthat egek sugarára. Éppúgy a parasztnép az iskolára. Nyőlünk és pusztulunk, mint réti füvek. Elnyomnak minket a kékvérűek.” Az első világháborúban, mint annyi jó katonapajtása — ha golyótól nem sérül — maláriában betegszik meg. A Tanácsköztársaság már itthon, a falujában éri, amiről az Országos Néprajzi Múzeumban őrzött visszaemlékezésében írja: „Részt vettünk a pécsi bányász Vörös Zászlóalj megalakításában, először egy szakasz, napok múlva század, amely hatalmas zászlóaljjá fejlődött. A létszám zöme a pécsi bányászokból tevődött ki, közéjük lettünk osztva mi is, falusi proletárfiúk. Hamarosan én, Miska. Nagy Peti, Kovács János politikai hallgatók lettünk Szikora Károly elvtárs Vezénylete alatt.” Nagy Kovács sok ezer társával együtt fegyverrel is szolgálja a munkáseszmét és -hatalmat Leveretésük — bár ők a felvidéki fronton győzelmesen nyomulnak előre — mégis elkerülhetetlen. A 19-es augusztusi nanok itthoni eseményeiről tájékozódva s tájékoztatva így szól: J. „Tüske pusztai Kerek erdő, Közepében Kis temető, 2. Tolna legkisebb Temetője, Csak három a Sírok keresztje. 3. Ott nyugszik Három proletár: Felsőleperdi Csősz, Kovács, Bognár. 4. Horthy tisztjei Lőtték agyon, A családjaik Sírtak nagyon. 5. Tisztek elé Térdepeltek, Irgalomért Könyörögtek. 6. Jajszó verte Erdő mélyét, Nem ligyítá Tisztek szívét, Puskák rögtön Eldördültek, Proletárok Sírba dőltek. Egy bombász hadnagy élményei a szabadságharcban 8. Az volt bűnük. Éltük vége: Vörös zászlót kitűzének Úri kastély tetejére. Az ellenforradalmi rendszerben költészetének — akár falusi szegénységünk küzdelmének — szinte már csak az az egyetlen szalmaszál-kapaszko- dója maradt hogy „Idegen zsarnoknak tán — Enyhébb a béklyója”. Erről ír a „Küzd a falusi szegény” megkapóan szép soraiban: 1. Küzd a falusi szegény Egész életében, Major István bombász hadnagy. a szabadságharc honvédseregének volt tagja, a márciusi lelkesedéstől végig kitartott, ott volt Schwechatnál, s ott volt a bukásnál is. osztozva a bujdosó honvédok szomorú sorsában. Amennyire „tehetsége és gyakorlatlan tpl- la” engedte, több mint negyven év után leírta honvédélményeit s a kéziratos könyv most megszűnt családi ereklye lenni, hogy a szabadságharc forrásait gazdagítsa. Mert Major István bombász hadnagy emlékirata mindenképpen forrásértékű: a nagy idők jelentéktelen tanúja vall arról, amit átélt, pontosan, hű. ség esen az eseményekhez, s hűségesen az eszméhez, ami fegyvert adott kezéoe. Nagyon kevés hasonló emlékiratunk van. Az emlékezések egy része pontatlan, máskor az emlékező önigazolásnak szánta írását, megmagyarázva, hogy mit miért tett. vagy mit miért mulasztott eL Major Istvánnak egyetlen szempontja van, az igazság, bár emlékezései első soraiban azt írja. hogy írása „igen hézagos és felületes, mert csak azt írhatom, mire egy 69 éves ember, mint én, a velem és közelemben történtekre visszaemlékezni bírok” — de amire emlékezik, azt hűen, szépítgetés nélkül mondja el, A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat szobrászműtermében Bűzt Barna szobrász- művész, alkotásán dolgoznak. A szoborral Ady Endrének állítanak majd emléket Gyulán. (MTI foto — KS) s éppen ez adja élményeinek értékét és sajátos szépségét is. A Honvédélményeim szép könyv, éppen azért, mert írója nem akar minden áron iro- dalmiaskodni. nincs gondja a regényességre, csak az igazság., ra van gondja. Az sem baj, hogy időnként néha nem jutnak eszébe nevek, s nagy szeretettel emlegetett komáromi hadnagyát, egy bizonyos Ringet. hol hadnagynak, hol főhadnagynak írja, de a történettudomány 6em tud róla köze. lebbi adatot, s feledett alakját épp Major István kelti életre. „Ki e kéziratot olvassa, — mentegetőzik könyve végén — az azonnal látja és felismeri, hogy gyakorlatlan toliból ered, de ez nem zárja ki a történtek igaz valóságát.” Egyáltalán nem, s amiért a szerző mentegetőzik, erényévé válik, folyamatosan, tisztán, kertelés nélkül mondja el a szabadságharc történetét, „ajánlva a múltért lelkesedő olvasónak: találhat benn olyast is, mit eddig talán nem olvasott.” Bizony találhat, s talál is. A 48-as idők egy eddig névtelen hősét, olyant, akiből sók volt azokban az időkben, de akik közül nagyon kevesen írták le. vagy mondták tollba azt, ami pedig egész életüket betöltötte. Major István élete hetvenedik esztendejében gondolt a „múltért lelkesedő olvasóra”, akihez majd száz esz. tendő után eljutott szava, frissen, érzékletesen idézve fel nemcsak nemzedékének nagy élményét, hanem az ország történetének is egyik nagy és dicső fejezetét. Major István bombász hadnagy teljes joggal vonul be történelmünk jelentős tanúi közé. A kiállításra is szép könyvet, amit a Magvető adott ki, a Nemzeti Múzeumban őrzött metszetek repród"’"'' " díszítik. Cs,
