Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
Örvös Lajosi Novemberi falevelek Ballagtam éppen a Szajna felé — jut eszébe annak is, ki sohasem ballagott még a Szaj_ na felé, de mégis zümmögő, röpködő, tréfás falevelek alatt ballag, mert Ady így emlékezett rá. S tán el sem képzeli, miféle realizmus szele járhatja át egy novemberi napon ezt a feledhetetlen utat, me- ' lyet jobban feltérképezett a világirodalom, mint bármilyen útikalauz, s annyi romantikát, annyi játékosságot láttak benne. Vannak tájai *a világnak, melyhez köze van olyanoknak is, kik sohasem jártak ott, mégis bizonyos nosztalgiával őrzik e helyek hangulatát. Ha a Rue du Faubourg Saint Antoine-t írtam volna e sorok elé, ama széles, macska, köves út nevét, mely a Bas- tille-hoz vezet, s nagy ünnepségeken, nagy megmozdulások idején a francia tömegek vonulnak fel rajta, senki sem csodálkozott volna. De hogy a Szent Mihály útját? Tán csak nem az a realizmus, kér. dezhetné valaki, hogy aki a rakpart kőpárkányain, a könyvárusok zöld ládáiban tallózik, bármikor elolvashat apránként égy könyvet? Mert az úgy van, hogy az árust is fújja naphosszat a szél, hát miért ne fújhatná az olvasót is?... Aztán a sátrasok is felütik lassan tanyájukat a Szajnától egészen a Luxembourg-kertig, vagy néhány száz méteres szakaszon, mely a híres Quartier Latin, a párizsi diáknegyed ütőereje. Igazán kevés pénzzel el lehet szórakozni a sátrak előtt, s ha valakinek jó szeme van, s még nagyobb szerencséje, nyerhet is egy buté- liát a céllövöldéstől — de hát ez volna, az a bizonyos realizmus? .,. Nos majd mindjárt meglátjuk. Ezerkilencszáznegyven- nyolcat írtak, ballagtam éppen a Szent Mhiály útján, mi ve' hogy ott laktam egy télidőn már elég hűvösnek tűnő diák. szobában. Estefelé járt az idő, azzal a kékbehajló levegővel, melyet mindenfelé elhoz magával az este, merre én csak megfordultam. De az egyik mellékutca sarkán, mely a Rue Cujas nevet viselte, még estidőn is feltűnően látszottak a fekete betűk. Egy nagy vászontábla hívta fel a figyelmet az első emeleti ablakok alatt, és azon a táblán állt e szó: „VALÓSÁG”. Én őszintén szólva nemigen figyeltem volna fel rá, legfel-, jebb arra, hogy tegnap még nem volt ott. De valami mégis lehetett vele, mert néhány em. bér megállt vele szemben, a mellékutca falánál, s mindig akadt valaki a járókelők közt, ki felnézett oda, s megállt ő is. Vagy kinek tűnne fel, hogy egy rossz ruhás férfi, ki lehetne holmi csavargó is, neki támaszkodik a falnak, a ház kiálló kőperemére támasztja egyik lábát, s rágyújt egy cigarettára? S abban mi van, hogy odajön egy másik is? És egy diák nem állhat még tán tűnődve, vagy sétálhat fel, s alá e ház előtt, itt az iskolák negyedében, holmi találkára várva? Valami engem is ottmarasztalt, mert jött egy fekete személyautó, szerényen megállt a Szent Mihály út túlsó oldalán, s egy igen jól öltözött úr lépett ki belőle, aztán ő is ideballagott, fehér glaszékesztyű- jét zsebébe csúsztatva. Ez már mégis furcsa volt, különösen, hogy láttam, ő is felnéz az emeletre, a tábla fölé, hol egy sor ablak világított, majd arrébb húzódva megáll. Jött három lány, összefogózva, s bekanyarodtak ők is a sarkon s kis mellékutcába, s nem mentek tovább ők sem. A csarnok irányából két munkás- forma ember tért ide, bizonyosan rakodók, mert olyasféléről beszéltek. Aztán egy egész csapat, aztán jött magányosan egy katonatiszt, és ő is megállt, s hallottam, amint az egyik lány azt mondta a mellette állónak, „ez egy ezredes”. És érkezett később még két úr, kiket úgy szólított valaki a népessé vált csoportból: „Monsieur le Conseiller.. Városi tanácsosok voltak a központi városházáról. Aztán már nem tudtam figyelni, any- nyian gyűltek össze, s mindez néhány perc alatt zajlott le. Szerencsére találtam egy is. merős diákot, tőle aztán megkérdeztem : — Mi van itt, öregem? Mit néznek oda fel? — Hát azt a szerkesztőséget — felelte, miközben mi is cigarettára gyújtottunk. — A VALÓSÁG-ot! — Mi az? — Egy régi folyóirat, együttműködött a német megszállók^ kai, csak a felszabaduláskor szűnt meg. Most már úgy érzik, eljött az idő, újra kezdhetik a munkát... — És mit akartok csinálni? — Majd tüstént meglátod. A tömeg kissé rendezettebben sorakozott fel az utcán, s némileg félkört alkotott a ház körül. Különös volt végignézni ezeken az embereken. Volt, aki fekete kalapot viselt, fehér selyemsálat és finom, hegyes orrú cipőt, amilyent a Rivoli utca elegáns üzleteiben, vagy Champs-Elysée-n lehet kapni... És ott állt mellette kabát nélkül, sapkásán, nagy bordó sállal az a férfi, ki még izzadt volt a munkától. És állt mellette diák, aki nemrég még a kutatóintézetben töltögette kémcsőbe a folyadékokat. És megtermett asszonyság, ki, az imént még valahol egy háztartásban dolgozott, s most itt várakozik. Sokan nem látták egymást esztendők óta, vagy tán soha, mégis ismerősöknek látszottak. Ez a társaság, melynek egyike vasárnap kocsival gördül a templom elé, másika valamely munkáskerület ivójába, egy elfüggönyözött különszobába jár el kommunista sejtgyűlésre, már találkozott valaha. Nem is túl régen, mikor a negyed csendes és történelmi kövein is a német járőr csizmája kopogott, és minduntalan felhallatszott az utcán: „Halt!” Tíz markos fiatalember indul a ház felé. A kivilágított ablakok mögül időnként lesandít egy tekintet és gyorsan eltűnik. Gyanús a jelenet, ez a nagy sokaság itt lent az utcán, de mire a telefonért nyúlnának, már felért az első ember, belép a szobába, s felszólítja a szerkesztőség tagjait: „Arccal a falhoz!” A leg. csekélyebb erőszak sem történik, de a felszólítás komoly. A következő percben kinyílnak fenn az ablakok, s kizuhan egy szék az utcára. Nagyot reccsenve szakadt ki a lába. Fentről is recsegés-ropogás hallatszik. Asztalok, székek hullnak. Ami leérkezik, azt lent veszik kezelésbe. A diáklányok éppúgy kiveszik részüket, mint az őszhalántékú katonatiszt. Kéziratok eltépett foszlányait kapja fel a novemberi szél, és zümmögve röpíti, mint a faleveleket „Hol- lá!...” hangzik fentről a figyelmeztetés, aztán egy Royal irodagép zuhan nagy csatta- nással a kövezetre, s táncolnak tovább ólombetűi a levegőben; Mi lesz ebből?... — gondolom magamban, s körülnézek, nem jön-e még a rendőrség? A túlsó oldalon, a lámpáktól kicsit odébb, a szép kék estében áll két rendőr. Most... most megindulnak tüstént, de nem, csak somfordáinak odébb... Hát mi van? Ezek nem rohannak az őrszobára, nem fújják meg a sípot? Biciklis rendőr karikázik arra véletlenül az úton, kis kitérőt tesz, felnéz az emeletre, a fekete betűkre és folytatja tovább útját A kerületbe valók mind. A közeli őrszoba előtt, á Panthéon-téren, kint állnak vagy négyen, tudják, hallják mi történik a közelben, de az emlékek túl frissek, nem, ide még ők sem jönnek el..; Járókelők csapata áll meg, s ki tudja hány lép be a sorba, nyúl a székért, s Toppantja össze a térdén. S ha nem is áll mind. oda, de a széles Szent Mihály úton senki nem tartja méltánytalannak ezt a törvénykezést... Nem, nem ezt a szerkesztőséget ki akarja rámolni Párizs, székekkel és íróasztalokkal együtt! Gyors a munka, utána nincs semmi, a külső szemlélő nem lát mást, mint hogy a tömeg szétoszlik, ki autóba ül, ki-ki betér egy pohárka borra vala. hová egy ivóba, ki a könyvtárba siet vagy a diákszállóba, mind-mind másfelé. Holnapra sokan mát nem is tudják, hogy személy szerint kivel voltak együtt, de az előző estén, annyi év után, mégis összegyűltek. Kit mi hozott ide... ki tudja pontosan? De valami, ami egyaránt parancsol annak a selyemsálas úrnak, s azoknak a gyűrött ruhás munkásoknak. Valami, amit franciául úgy hívnak „La Patrie” és magyarul: „A Haza”. A novemberi szél végigfúj a Szent Mihály útján, s röpködnek újra azok a tréfás, zümmögő falevelek. Oravec János: Virág az Ángarának Mostanában a mínusz harmincfokos, egészségesen száraz szibériai téli napokról álmodom. Pontosan emlékszem arra a délutánra, amikor hétezer kilométerre és hét órára otthonom. tói — ennyi az időeltolódás — a Kínába, Mongóliába vezető út mentén épült legnevezetesebb orosz város, Irkutszk egyik terén ültem a pádon, mint a város többi pihenni vágyó szi- birjákja. Hideg, csendes délután volt. A Szibéria meghódítóinak tiszteletére emelt magas márvány obeliszk körül, a Ga- garin-sétányon sokan töltötték szabad szombatjukat olvasással, sétával, csendes beszélgetéssel. Legalább annyi gyereke kocsi volt a hótól megtakarítótt aszfaltjárdán, mint ahány ké. nyelmes pad, amelynek négy öntött medvetalpa mélyen belenyomódott a park porhaváoa. Kelet felől, a ritkán befagyó csodálatos Angara folyón túl már sötétszürkére vált az ég. Nyugaton élénkpiros csíkokat, foltokat festett a felhők között az égre a lenyugvó nap. Fáradtnak és álmosnak éreztem magam. Legszívesebben ledőltem volna a pad egyik hullámos ülőkéjébe, mint valami bölcsőbe. Az Angarára gondoltam, a Bajkál-tó legendába illő engedelmességű, egyetlen leányára. Az Angarára gondoltam, amely a monda szerint megszökött az öreg Bujkáltál, atyjától, hogy távoli ifjú daliájával, a Jenyiszej jel összeölelkezzen. Az Angarára gondoltam, amiről legelőször vagy harmincöt esztendeje hallottam első világháborút, és szibériai hadifogságot szenvedett magyar hadifoglyoktól. Az Angarára gondoltam, amelyen megépült az első szibériai vízierőmű, s amelynek zabolátlan gazdagságát most már az ember használja fel nemcsak Irkutszkban és Bratszkban, hanem nemsokára Uszty-Ilimszkben is. Ezek az erőművek Szibéria elektromos Napjai. Az erő, a gazdagság, a civilizált élet, a beláthatatlan, űrutazásszerű emberi ugrás forrásai. Es ekkor hirtelen feldíszített autósor törte darabokra a szabad szombat délutánjának díszes jégvirágait. Az első Volga tetején két virággal koszorúzott kör — mint két jegygyűrű — fonódott egymásba. Felette színes luftballonok sokasága vitorlázott a nagy folyó felől fújó szélben. Ifjú pár szállt ki belőle. A lány szibériai hónál fehérebb menyasszonyi ruhában és körömcipőben, a fiú alkalmi feketében és csokornyakkendőben. A többi kocsiból a násznép, rokonok, hozzátartozók, munkatársak özönlöttek nyomukban. De ekkor már életre kelt a park és a sétány csendesen pihenő közönsége is. Mindenki odatódult a lépcsőhöz, amely majdnem egy teljes körívet leírva fut le a folyóhoz. Ott tolongtunk az ifjú pár mögött, akik egymáshoz iga. zított váltakkal és léptekkel haladtak le a folyóhoz. A legalsó lépcsőfokon megálltak. A vőlegény lehúzta a celofán borítót a vörös szegfűcsokorról. Az alkalmi feketébe öltözött ifjú a talpig hófehérbe öltő. zött menyasszonynak nyújtotta a csokrot. A lány az arcához emelte. Jól láttam, nem megszagolta, hanem megcsókolta a meleg virágszirmokat, aztán határozott mozdulattal a folyóba vetette. A sebes Angara azonnal magával ragadta. Szürkéskék vizétől rövidesen mélyvörös színt kaptak a piros szegfűk. A ceremóniát mindenki szótlanul nézte végig. Csak akkor mozdultak el helyükről az emberek, amikor az ifjú pár ismét felért a lépcsősoron. Itt aztán ünnepi fogadtatásban volt részük. Gratuláltak, sok boldogságot és sok gyereket kívántak nekik. Kivétel nélkül mindenki. Az egyszerű járókelők, sétálók, parkban pihenők, s mi, külföldiek is. Szertartásos és tiszteletteljes, kölcsönös hajlongás után az ifjú pár és a násznép visszabújt a fűtött személygépkocsikba, aztán elhajtattak. Ismét csendes lett a tér és a sétány. Keleten, a folyón túl már teljesen sötét volt az égbolt. Nyugaton színt nem, csak valami kevés világosságot adott a nap. Szibéria első meghódítóinak obeliszk-tűje mozdulatlanul mutatott az égre, ahol Gagarin, az űr első hódítója járt. Mellettem a pádon tüzet kért egy ősz szakállú, hosszú fekete kabátos, prémsapkás, halinacsizmás öreg. Gyufát gyújtottam és odatartottam. Megköszönte, aztán a füsttel kifújva csendesen ezt mondta: — Az út a boldogsághoz nem mindig felfelé vezet. A tisztességes és tiszteletteljes emlékezés lépcsőfokai még akkor is a magasba emelnek ,* ha lefelé lépkedünk rajtuk. Ismerem a lányt, azaz a menyasszonyt. Valamikor, gyerekkorá_ bán a térdemen ült. Most végezte el a főiskolát. Ismerten, az apját is, munkatársam volt. Az Angarában lelte halálát, amikor az erőművet építettük. Nem is találtuk meg. Helyes, hogy a fiatalok megnézték a folyót, amely atyjukat örökre elrabolta. Es helyes, hogy a fiatalok megmutatták \magukat az ősi folyónak. Ha sok pénzem lenne, pezsgővel köszönteném őket... _____ HÜGYÉSZI UTCA M. Érdi Judit rajza
