Tolna Megyei Népújság, 1973. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
V f Legdrágább hangszer — A szombathelyi anyanyelvi konferenciáról — Az idei anyanyelvi konferenciának talán még nagyobb a visszhangja, mint az előzőnek, arpelyet 1970-ben tartottak. ügy látszik, a dolog lényegének, értelmének társa 4a Imi méretű felismeréséhez szükség. volt erre g három évre. Külföldön élő magyarok ezreinek képviselői jöttek el Szombathelyre, hogy ápolják kapcsolataikat az óhazával. Magyarországgal; találkozzanak tudományának, irodalmának, művészetének küldötteivel és elvigyék a hírét: milyen ma a haza, milyen üzenetet küld az anya- nye)v. Elviszik — egyéb hasznos űtravalók között — a tengeren túlra. Európa sok országába, Ausztráliába, Afrikába, távoli tájakra, mindenhová, áhol magyarok élnek. „Az öt világrészben szétszórt magyarság Összetartozásának tudata oly kecses kipcs, amelyet minden magyar, kinek lelkében még nem némüH el az anyanyelv csengése. nem halványodott ej a közös történelmi múlt emléke, féltékenyen és aggódva őriz énjének legbelsőbb rejtekében.. Bárczi Géza nyelvészprofesszornak, az első — Budapesten és Debrecenben megrendezett — anyanyelvi konferencia fővédnökének megnyitó beszédéből idéztünk. Bárczi Géza mellett akkor — akárcsak a mostani alkalommal — költők. írók. tudósok, közéleti emberek, egyházi férfiak vállalták a védnök szerepét ezen az igen fontos, a külföldön éjő magyarság .anyanyelvi műveltségének jövője szempontjából sorsdöntőnek tekinthető tanácskozáson. Nagyon röviden és nagyon egyszerűen: arról van szó, hogy ezer ép ezer magyar szülőktől született gyermek ne felejtsen el magyarul beszélni Ha beilleszkedett is új hazája közösségébe, ha megtanulta is a nyelvet, amelynek közege körülveszi, ismerje, ápolja eredeti hazája nyelvét, kultúráját is. A Magyarok Világszövetsége kezdeményezte ezt a taláír kozót. Fontos és súlyos okok késztették erre. Tapasztalatok, vizsgálódások során — európai országokban, az Egyesült Államokban — derült ki, hogy a kivándoroltak, külföldre szakadtak, a hazájukat elhagyottak gyermekei közül igen sokan (túlnyomó többségben) felejteni kezdik a magyar nyelvet. Otthon, családi körben, családi asztalnál, ismerősök és sorstársak között még beszélik ugyan — de mind hibásabban és gyengébben. S az „első nemzedék” is felejt. Beilleszkedni kíván az jdegep nyelvi környezetbe és előfordul, hogy hosszú ideig el sem hagyja a száját magyar szó. Olvas, ír és ért magyarul, de nem. beszel, vagy alig, s nyelvi kultúrája sorvad, szakadozik- Mind kevesebbet tud átadni az útódoknak. Ezen az állapoton kíván változtatni az anyanyelvi konferenciák sora. — s két konferencia között az elvégzett nyelvművelő, kultúraterjesztő munka. Az óhaza, erejéhez és lehetőségeihez mérten, az elszakadtak segítségére siet. Elsősorban a gyermekeikre gondol. Nem szeretné, hogy ajkukon elnémuljon a magyar szó, hogy ne legyen többé közük szülőhazájuk — apáik szülőhazájának — kultúrájához. Tankönyveket, meséskönyveket küld a gyermekeknek. Olyan könyveket, amelyek felkeltik — vagy ébren tartják — érdeklődésüket az anyanyelv iránt. Teli rajzos ábrákkal. szellemes képekkel, versekkel, mondókákkal, játékos nyelvi feladványokkal. Ezek még a felnőttek érdeklődését is felkeltik. A konferencia részvevői elmondották: szívePÁKOLITZ ISTVÁN VERSEI: KÖSZÖNET Az Angyal minden szentestén ott felejtett hajóból néhány szálat a karácsonyfán, és mindig idejében ellibbent, kijátszva még az én nagy éberségemet is, bár a kulcs- lykon nem kukucskáltam be, az igaz. S bizony a Nyuszi is megugrott minden Húsvét reggelen, mielőtt g gang végébe értem volna. És — a beavatottak szerint. — mindig „Sppenazelőbb”, vagy „Pontmost” szaladt el a kerten ót. Mérgelődtem is eleget, hogy nem láthatom se az Angyalt, se a Nyuszit. Köszönöm, hogy akkor egyiküket sem sikerült tetfenérni. MÉRLEQ HAVA Elhagytad, Mert elhagyott. Mit vethetne a szemedre? Semmivel se tartozol. Elhagyott. Mert elhagytad. Mit vethetnél a szemére? Semmivel se tartozikMOTÍVUM Se a pásztor, se a gúnár nem ad jelet. Magától értetődően halad hazafelé a menet. Végérvényesen-természetes a mozdulat. ahogy az útkanyarban egyszerre fordulnak be a ludak. sen veszik elő esténként a könyvet, hogy megmutassák a gyerekeknek (akik angolul, németül, spanyolul, vagy franciául beszélnek), hogy ők maguk is gyönyörködjenek benne. Felidézik emlékeiket, gyermekkorukat, az először hallott magyar szavakat. Dalokat és játékokat. S ahogy forgatják a könyvet, mind erőteljesebben tér vissza az eliramlott idő. (Ahogy egyikük megfogalmazta: mind erőteljesebben és mind fájdalmasabban, hiszen „nappal angolul beszélünk, de éjszaka, magányunkban. rég használt anyanyelvűnkön álmodunk”.) A konferencia részvevői — lapszerkesztők, tanárok, tolmácsok, írók. költők, tudósok, s más foglalkozású külföldi magyarok — valamennyien megértették, hogy mit kínál Magyarország. Nyelvet, irodalmat, kultúrát. — a múltat és a folyamatosságot. A „magyar nyelvű álmok” bátor folytatását, mondhatnánk. A szülőhaza nem akar sorsokba, életekbe beavatkozni. Kínálja, amit tud. és amit a külföldön élő magyarok szívesen, szeretettel fogadnak: önmagát, a felszabadulás után újjáteremtett kultúrájával, szellemi értékeivel, kincseivel. S hogy ez mennyire nem kevés, azt a két anyanyelvi konferencia között érkezett levelek, javaslatok, reagálások és észrevételek mutatják. A külföldön élő magyarok megértették a hívást. Eljöttek Magyarországra — az idén Szombathelyre —, hogy felfogják a szülőföld üzenetét. Hasznos útravalót visznek magukkal. Élményeket, találkozások emlékeit. — és könyveket. Könyveket, amelyek segítenek fenntartani messzi tájakon a magyar kultúra, a magyar nyelv élményét, folyamatosságát. Amelyek tudósítanak a mai, az új Magyar- országról. Amelyekből a kint születettek, kint serdülők felidézhetik, megtanulhatják a nyelvet. Ápolhatják azt a hangszert, amely minden hangszerek között a legértékesebb és a legdrágább: az anyanyelvet. T. I. FODOR ANDRÁS VERSEI: CSEND Végül is megbékült a lét. nem kérdi tőlem, mért vagyok. Földről, égről pillámra gyűlnek tollászkodón a csillagok. Dereng a kikötött hajó hamvas kísérteié. Almok túlsó partjára már nem indulunk vele. Pihen a sok ragadozó, maga húsába tépő indulat. Meleg ámyékredők pihegnek a kígyópad alatt. Fénycsövek bordáira fagyva megállt a vad muzsika. Mered az elhült szenvedély. Tündöklő kaloda. Virágzó, hosszú szárú füst kötözi fönt a végtelent. Ki hinné, hogy tüzek kínjából épült mindez a gyönyörű csend? EMLÉK A JÖVŐNEK Ahogy a késve kapkodott ebéd után. a futva elért villamos kegyelme vitt. veled, ahogy keresztutak csapdáin, lépcsők torkában le-föl peregve siettünk, fogtam a kezed, emlékezeted öfzi-e majd a fordulót, a görbe fasoros út könnyebbülését? Házsorok árka, összehajtó ágak között mindig kinyílt fölöttünk valami kékség. Ahogy évődő képzeleted új csodákkal írta körül a mindig sivár kirakatot, — mellékutcából a várt autó játszó parancsaidra buzgón ügetve mindig bekanyarodott. Ott lesz-e majd fejedben a furcsa megoldhatatlan krétafölirat, mely téllel-nyárral dacolva a sarkon vidám csodálkozással mindig kérdő szemünkbe tapadt? Emlékszel-e magadra, hónod alatt fekete táskát szorító arany szál-fürtű fiú, mikor esőbe. hóba. sárba, ujjaid boldog bilincsbe zárva sohase voltál szomorú? Egy régi bonyhádi óvoda Napjaink egyik legnagyobb gondja az iskolaköteles évek előtti gyerekek elhelyezése és foglalkoztatására. Magyarán szólva: az óvodák léte vagy nem elegendő létszáma. Egy- egy napjaink építészeti színvonalán álló új óvoda méltán kerül a tv képernyőjére. Uj lakótelepeken nyájas környezetben, napfényben, zöldben, virágágyak között szebbnél szebb óvodákat látunk. Nincs nagyobb kívánalom az óvodák elhelyezésével kapcsolatban, mint a megfelelő betájolás, a kedvező elhelyezés. Abban az óvodában, ahová én jártam, mint bonyhádi kisgyerek 1917—18-ban, semmi olyasféle föltétel nem vo}t adva. amely óvodának predesztinálta volna a házat és udvarát. Bonyhádnak akkoriban 6—7000 lakosa volt és így vagy 1500 háza. Miért éppen abban a házban helyezte el a községi elöljáróság az óvodát, máig rejtély előttem. De el- borzasztóbb példát arra, hogy ilyenbe nem lehet, sőt nem is szabad óvodát elhelyezni, nem találtam azóta sem. A ház két részből állt. Alsó fele, az utcára néző, szemmel- Játhatóan egy háromszobás iakásból lett közintézménnyé átalakítva, a közfalak kivételével. A ház felső felében műhely vplt, és nem is akármilyen. Asztalosműhely, koporsókészítő asztalos műhelye. Tavasztól őszig az udvar felső részében a szabadban folyt a munka, kisebb-nagyobb koporsók ácsolása, szögelése, fösté- se, agyusztálása. Az asztalosműhellyel szemben fészer, benne kocsival, éspedig az asztalosműhely-tulajdonos temetkezési vállalatának halott- szállító üveges kocsija. A koporsókészítő asztalos ti. a község egyetlen temetkezési vállalatának tulajdonosa is volt. A koporsókat legtöbbször közöttünk, óvodások sorfala között; szállították ki az udvarból rendeltetési helyükre. Kü- zöttünk, óvodások között, hiszen az udvar olyan szűk volt, hogy a kocsi éppen csak hogy kifért rajta. Háború vége volt, járványok jártak, pusztult az emberiség, mindennapos volt a temetés. Ilyenkor megszűnt a kisgyerekek játéka, éneke, ug- rándozása. Naponta együtt éitünk életünk tavaszán a halállal. Nem lehetett kikerülni. Még a WC előtt is koporsók halmaza, tanulmányozhattuk rajtuk, színezésükön, díszítésükön, hogy fölnőtt, vagy gyerek halott kerül-e beléje, gazdag-e. vagy szegény, öreg óyó nénik rogyadozó térdeivel, cérnahangú énekével, fáradt mosolygásává) sem tudta elterelni figyelmünket a szomorú látványról. Belénk ivódott, az egész életünkre belénk rögződött a halál műhelye. Lehet-e nagyobb ellentétet elképzelni mint az élet kezde-, tén álló kisgyerekeknek any- nyira szükséges optimizmust és derűt a temetésrendező asz- talosműhellyei ? A halál kézzelfogható valóság lett számunkra, mindennapi foglalkoztatásaink egyik programpontja azért, mert szemtanúi lettünk az élet befejezéséhez szükséges ceremónia mindennapi újrarendezésének. GAT ISTVÁN
