Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-08 / 132. szám
Házat épít és tanul Alacsony, keménykötésű, amolyan „sűrű” fiatalember. Kifejezetten jóképű, arca jellegzetes cigányarc. Beszédje viszont mentes mindenféle akcentustól, sőt választékos mondatokká formálja közölnivalóját. Zavarnak leghalványabb jele sem látszik rajta, nem szerény, de nem is hivalkodó, olyan mint általában a munkásemberek. Neve Kalányos József, Öcsényben született 1949-bert, itt is dolgozik a termelőszövetkezet szárítóüzemében. Karbantartó. A párttitkár azt mondja, jó munkaerő, meg vannak vele elégedve, amit a beszélgetés során megerősít az elnök is. Eszükbe sem jut, hogy úgy beszéljenek róla, mint cigányról, egy a szövetkezet szakmunkásai közül, a jók közül. A barna bőr legfeljebb érdekesség, s az is csak kuriózum, hogy nem elégedett meg a szakmunkás-bizonyítvánnyal, hanem tovább tanul Palánkon, a mezőgazdasági technikumban. — De beszéljenek személyesen Jóskával — indít útba a párttitkár, s csupán az utat mutatja meg. a beszélgetésben már nem kíván részt venni, ..bábáskodásra” semmi szükség. A találkozó ugyancsak köny- nyen létrejött, mert az üzem előtt mikor mondjuk — Kalányos Józsefet keressük: — Én vagyok. A beszélgetés egy pillanatig sem vontatott, eleinte legfeljebb kerülgetjük a téma velejét. — Öten Vagyunk testvérek, kettő fiú, három lány. Közülük egy már férjhez ment, a kicsi még általános iskolába jár. öcsém Zircen tanul, emelt szintű szakmunkásképzésen, mezőgazdasági gépszerelő lesz. Én pedig itt vagyok. Eredeti •szakmám mechanikai műszerész. Azelőtt a műszergyárban voltam. Ide hívtak, eljöttem. — Miért? — Hívtak, jöttem. Nem mondom, egy üzem az más, ott jobbak voltak a munkafeltételek, de itt meg itthon vagyok. Nem kell a háromezer forintos kereset, itt is megtalálom szerény számításaimat. — Már megkérdezem, mit ért azon, hogy „szerény” számítás? — Annyit keresek, amennyi a szövetkezetben a szakmunkásátlag. Hát — elmosolyodik és végül kimondja: — a havi 2400—2500 megvan. — Szép kereset. — Meg vagyok elégedve. Ennyit illett a bevezetésre szánni, s ő is érzi, hogy most következik a lényeg, mert azt mondja: — De tulajdonképpen a cigánykérdésről kellene beszélni. — Egy beszélgetés keretében- nem tudunk a dolog mélyére jutni. — Oda nem, de talán mégis mondanék valamit. Nekem az az érzésem, hogy az őcsénvi cigányok fejlettségi szintje valamivel magasabb, mint a megyei átlag. Máshol élő cigányokat is ismerek, sokat. Másutt sokkal nagyobb a feszültség a magyarok és a cigányok között. Egyik lenézi a másikat, amazt meg valami kisebbségi érzés nyomasztja. Hogy néha nálunk is tapasztalni ilyet, valóban, a saját bőrömön is éreztem már. De ha a bőröm színe más is, szellemileg fel tudom venni a versenyt a legtöbb munkatársammal. Ez jó érzés, mert biztonságot ad. — És az őcsényi többi cigány? — Sokan azt mondják, nekünk nem minden sikerül. — Csak azon múlik, hogy „rtem sikerül”? — Nemcsak azon. Az őcsényi tsz-ben nincs megkülönböztetés, csak a munka szerint. Ki mennyit dolgozik, annyit részesedik. De mégis hátrányban vannak a mieink. Kévésért vannak a cigányok között, aki írni-olvasni tud és pláne kevésnek van szakmája. Négyen vannak, akik szakmát tanulnak, vagy már szakmunkásként dolgoznak valahol. Az idősebbekkel sajnos már nem sokra megyünk. A fiatalok már járnak iskolába, rendesen öltöznek, ha nem is jómódúak, a szükséges javaik már megvannak. — Mit mondana még magáról ? — A második osztályba járok Palánkon, tanulmányi átlagom megfelelő. Nagyon sokat segített és segít még most is, ha kell, volt osztályfőnököm Király József. Házat építek, az anyag már együtt van. ha megkapom a „cigányköl- csönt” (kamatmentes kölcsön) hozzákezdek az építkezéshez. Unokanővéremék is ott építkeznek az enyém mellett, az övék körülbelül egy hónap múlva már kész lesz. — Nős? — Még nem. Előbb össze akarom szedni magam. Édesanvia a növénytermesztésben dolgozik I960 óta. A brigád, amelynek tagja, szocialista brigád, 1972-ben aranykoszorús jelvényt kapott. A brigádvezető azt mondja. vele még több a probléma mint magyar munkatársaival, de sokkal mélyebbről i,s indult. S hisznek a brigád nevelőmunkájának erejében. A beszélgetést be kell fejezni, mert Kalányos József türelmetlen, valami sürgős munka várja. LETENYEI GYÖRGY Az író : Moldova György Könyvhéten megjelent könyve nagy sláger: máris többször hallottam részleteket idézni belőle. A vékony kötetkébe szatírákat gyűjtöttek össze Moldova újabb terméséből. Aki emlékezett még az Elátkozott Hivatalra meg a Lakinger Béla zsebcirkáló című szatíra- kötetre, az belelapozgatás nélkül is elvitte a Titkos záradékot. Moldova humora „nem ismer határokat”, egészen különböző ízlésű és irodalmi igényű emberek szeretik. Moldova tehát népszerű ember. Porcelánkék szeméből bizalom sugárzik az olvasóra, amikor dedikálásra nyújtják át valamelyik könyvét. Elsősorban az látszik Moldován, hogy szereti az embereket. Az emberek — alkalmasint olvasók is — pedig nagyra nyílt szemmel méregetik: némelyik még a köszönését sem viszonozza szeppenetében, hogy találkoztak. (Vannak persze más típusú dediká- ciókérők is: ők megragadják az alkalmat, hogy bizalmas értesüléseket szerezzenek az író viselt dolgairól, sőt némelyik nem átall kívánságlistával előhozakodni.) Moldova pedig rója a neveket és a nevét, közébiggyesztv , hogy „szeretettel”, „barátsággal !” — Van amikor azt írom, hogy „régi barátsággal”, pedig kapcsolatunk a dedikálás; idejéig tart. Miért ne írnám? — mondja. Kuncog a gondolaton, hogy tíz-húsz év múlva a könyvek gazdái milyen történettel kerítik majd körül a dedikált könyvet, hogy az emlékezet addigra katonacimborát, iskolatársat de mindenképpen egykori barátot alakít majd belőle. Nem bánja. Az író-olvasó találkozón rögvest maga teszi fel magának a sablon-kérdéseket: hogy jutott eszébe, hogy író legyen, ő találja-e ki a figuráit, mi a véleménye az ifjúságról? Azt ígéri, válaszol rájuk, de ebből nem lesz semmi. Ugyani* életéről kezd el mesélni, hangulatosan, színesen és fordulatosán. Az olvasók egykettőre felvillányozódnak, érzik hogy az író most nekik alkot. Beszél élete színtereiről, arról honnan jött, hogyan és mit látott az életből. Legtöbbet riportjai születésénél időzik, és elsősorban is a „híres-nevezetes” komlói riportkötet előzményeiről, születéséről beszél, meg is élénkülnek a széksorok, a Volán szocialista brigádjainak tagjai közül jó néhányan átélték a Komló hőskorszakát. Szó esik futólag erről-arról, például, hogy Moldova szenvedélye a foci, és három évig edzette a Pénzügyőr úttörőcsapatát. Nem véletlen hát az új kötet Börtön válogatott című szatírája, ahogy a többi futball-sztori sem a Moldova-kötetekben. Beszél találkozásairól nagyszerű emberekkel — egytől egyig ún. „egyszerű emberek”. Ahogy róluk szól, tulajdonképpen elmondja ars poeticáját. (Bár Moldova azt mondja, ars poeticára szegény írónak nem telik, az csak képviselőtől fölfelé dukál.) Aztán Moldova a maga részéről befejezte. Jön a szokásos kínos csönd, amikor mindenki várja, hogy valaki megszólaljon végre. A bátor duplán bátor, mert a'/.zal kezdi, hogy ő összekeverte Moraviával az író urat... Szó esik az író kötelességeiről és a riportírásról. „A földön fekvőbe nem szabad, belerúgni — egyszer. A véleményét mindenkinek szabad legyen elmondani — másodszor. Tudni kell, hogy azért, hogy az író dolgozhasson, mások munkálkodnak. Helyettük is szólni kell, mert vagy nem tudnak, vagy nem akarnak szólni. Nincs felmentés. Az igazságot, amit ismerek, köteles vagyok elmondani.” A riportírás fortélyairól ennyit árult el: mindenütt úgy kell viselkedni, ahogyan- azok. akikről írni akar. „Rómában, mint a rómaiak.” És vége is lett az író-olvasó találkozónak, amely a hagyományok szerint közelebb hozott egy illúziót: a művész is hétköznapi lény. Hazafelé ballagva jön rá az ember hogy mégsem sikerült lelepleznie, kifürkésznie a titkot. A művész — az író — él, jár-kel. beszél, eszik és téved, de tud még valamit. Amit csak könyveiben kutathatunk. — vfé — Könyvhéti mérleg — zárás előtt Az idei ünnepi könyvhétre 101 művel tisztelegtek a könyvkiadók a könyv ünnepe és a magyar könyvnyomtatás 500. évfordulója előtt. A fél évezredes jubileum tiszteletére díszes kiadásban — nem is olcsón — jelent meg a Chronica Hungarorum és a Magyar Anjou Legendárium. Az előbbi 200, az utóbbi, — kötésétől függően — 550, illetve 700 forintba kerül. A Chronica Hungarorumból Szekszárdra öt példány érkezett és talált gazdát már az ünnepi könyvhét első napjaiban. A Magyar Anjou Legendáriummal is hasonló volt a helyzet, tíz példány érkezett és valamennyi elkelt. Mindkét könyvből szép számú előjegyzést tartanak nyilván. Az idei könyvhéten a különböző antológiák voltak a legkeresettebbek és legkapó- sabbak is. Különösen sok fogyott a mai magyar költők évről évre megjelenő antológiájából, a Szép versek 1972- ből. A prózai -antológia, a Körkép ’73 hasonló sikernek örvendett. Sajnos az előbb említett, két könyvből — mi.- vel azok az ünnepi könyvhét alatt féláron kaphatók —nem volt elegendő a szekszárdi könyvesboltokban és a felállított pavilonokban. Hogy miért? A terjesztő a kiadóra hivatkozik. A kérdésre, hogy ki volt az ünnepi könyvhét legnépszerűbb írója, Moldova Györgyöt, a költők közül pedig a nem régen elhunyt Váci Mihályt említették. Különösen nagy volt a sikere a Szépirodalmi Kiadó Magyar Remekírók sorozata első két kötetének. A Csokonai Mihály minden munkája című kötetből száz érkezett, s ez a mennyiség még a megrendelőket sem elégítette ki. Á sikerre jellemző, hogy a Babits Mihály könyvesboltban kétszázan iratkoztak fel a Magyar Remekírók megrendelőinek listájára. Ami a pénzforgalmat illeti; jóval felülmúlta a tavalyit. A két szekszárdi könyvesbolt szombaton, vasárnap, hétfőn, kedden és szerdán — a csütörtöki adatok ottj értünkkor még nem álltak rendelkezésre — összesen 180 ezer forintos forgalmat bonyolított le. Ebben természetesen benne van a város különböző pontjain felállított hét pavilon forgalma is. Visszhang Ez is a községpolitikához tartozik Lapunk május 27-i számában rővidebb összefoglalást közöl-' tünk „Községpolitika Decsen” címmel, mely részletesen foglalkozott elsősorban az iskola bővítése körüli társadalmi megmozdulással és számot adott az óvodai helyzet terén még perspektivikusan is várható gondokról. Dér Miklósné olvasónk (Decs, Ady -utca 1.) tevéiben egészítette ki cikkünket, , részben az alábbiakkal. „Sok lényeges dologról, amelynek megvajpsítása szintén fon-, tos lenne, nem esett szó. Például a bölcsőde kérdése. Nem véletlen, hogy éppen ezt a kérdést emelem ki, ugyanis én is érdekelt szülő vagyok. Gyermekemet, aki két és fél éves, két év óta naponta „ingáztatom”, mert Szekszárdon kapott bölcsődei elhelyezést. Van szülő, aki gyermekét Bátaszékre, Öcsénybe viszi bölcsődébe. Vannak sokan, akik kénytelenek 800—900 forintért, gyakran a korszerű gyermekneveléshez nem értő, alapvető higiéniát nélkülöző nyugdíjas pótmamához adni gyermeküket, mert jobb megoldást nem találnak. Köztudott, hogy a gyermekgondozási segély, jelen összege mellett csak bizonyos fizetési fokozat alatti anyák esetében ösztönző. Véleményem szerint komoly segítséget nem jelent az egyke felszámolásában. A bölcsődei elhelyezés lehetősége annál inkább. S amíg kisebb, sőt kis községekben, falvakban ez már rég megoldott kérdés, addig Decsen szó sincs róla. Miért?" * Az olvasónk által felvetett probléma élő, bár az a megállapítás, hogy a bölcsődei helyzet a kis településeken megoldott, sajnos enyhén szólva túlzás. A decsi várható változásokkal kapcsolatban a nagyközségi tanács jogosult felvilágosítással szolgálni.-s. -n. Alkotók Komáromi Zoltán felvétele
