Tolna Megyei Népújság, 1973. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-06 / 104. szám

AZ AVIATIKUS

GARA1 GÁBOR:

ASSZONY A NAPON

Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a pádon.

Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül a szeme íriszén.

Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak-homály? — mit ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen titok.

És mosolyogva beszélget vele, gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, já s rossz É lehet, de bármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt; és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s ő rabja marad.

Majd enni kér, s ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul apjára üt — vagy rá emel kezet?!

Ö vár, szül és nevel — mást nem tehet.

A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát.

A magasságot ma már esil- JagmérfölcteMcel jelölik. Volt idő, amikor még csak. arasz- szal mérték és csodaszámba ment egy-egy ugrásszerű emelkedés is. Né feled;ük el hát a merész kísérletezőket, akik először tépték el magúikat a földtől, hogy meghódítsák a levegőt.

És mert a mának és a holnapnak a tegnap a kulcsa.

o

Hangos robajjal dolgozott az „Anzani”. Kicsit várt még, hallgatta a motor egyenletes ütemű járását. Teste átvette a könnyű faváz rázkódását, villanyáramhoz hasonló rezgése bőre alá hatolt, húsa rostjai közé.

Meghúzta az indítót.

Uj érzés, egészen friss még, szárnyakkal a hátában. Igaz, nem először próbálkozik, de a szárny halott maradt, valahányszor megkísérelte az emelkedést. Nem sikerült még életre mozdítania, engedelmes nagy madárrá idomítania, mely akarata hullámain felvinné a levegőbe, ugrásnyival közelebb a mérhetetlen éghez. Repülni! Elszakadni a földtől — elroppantani a láncot, a lebilincselő nehézkedést. Repülni! A Franciának már sikerült. Látta körözni a háztetők felett, átsiklani a hidak ívénél-is magasabban a folyamon.

Hányszor nekikészült reménykedve: Na most, talán most neki is sikerül. Aztán csak futott, gurult a szárnyas gép a hepehupás rét füvén, meg-megbillent a buckákon anélkül, hogy arasznyira is elvált volna a földtől. Hiába rángatta-csavargatta a farokzsinórt, csak gurult-gurult.

A többiek is mind, mintha leragadtak volna. Egyedül a Mérnök libbent föl tavaly nyáron, ugyanitt, alig magasabbra mint a pillangó. A Mérnök js maga szerkesztette gépét.

Mindent maguknak kell kitalálni, felfedezni, mintha élőt. tűk senki sem repült volna még a világon. A Wright-testvérek a Franciát is megelőzték, odaát, túl az Atlanti- óceánon.

Mindent újrakezdeni, elölről, magányosan. Meg-megúju- , ló nekifeszüléssel őrlődni, újra meg újra próbálkozni már- már dühöngve a tehetetlenségtől. Sejtette már, ez a baj. Az indulat kioltja a megfontolást, a higgadt logikát. Ráeszmélt: csak annak sikerülhet nagy dolgokat megoldani, aki uralkodik önmagán.

Elszánt, szívós türelemmel, élesre fent figyelemmel gondolta végig a sikertelen kísérletek részleteit,

Az „Anzani” dübörög. Most először tolta ki’ gépét a hangárból úgy, hogy csak futtatja, figyeli, tanulmányozza. Nem szólt senkinek előre. Sárit, a mátkáját sem hívta, mint más alkalommal, hogy jöjjön ki, nézze, ő legyen az első lány, aki szállni látja.

Kapcsolt. A légcsavarcsapágyat kicserélte, mert rángatott. Most simán forog. Fokozatosan felpörgeti lendületét.

A repülőgép megdöccent, nyiszorogva gurult a mezőn.

Jócskán maga mögött hagyta már a hangárt, a messzire elnyúló, tágas rétről kis skatulyának tűnt fel, körülötte a fák gyufaszálakká kicsinyed tek.

Vakondtúrások lánca szel'te át a pályát, a pilóta ugratni próbálta a gépet. Megbillentette a botkormányt. Közben a feszülő zsinóron végigsiklatta a tekintetét, egészen hátra, a farokig. Egyszerre megszűnt a rázás, ringott a gép.

Mellkasa megdobbant, akkorát ütött, hogy belezsibbadt. Alom, vagy- valóság? Meg

kellene csípnie magát, de most nincs idő.

Ha álom is — száll a gép. Suhog a levegő, feszül a szárny. Szinte a vállában érzi. mintha a testéből nőne ki. A lélegzete sugárzik.

A levegőben villognak a kerekek.

Embermagasságban.

Mégis szólni kellett volna Sárikának.

(A gyerekkori Édenkertből kiűzte az Ur. Most az Ur fölé

emelkedett!)

Az úttest fölött suhant a gép. Ég felé, tárt arccal bámulták a járókelők. Kalapot lengettek, kendőt lobogtattak

Emeletmagasságban repült. A sebesség óránként ötven kilométer. „Anzani”, légcsavar, szárny — mind ugyanaz. A farokuszony új csak. Három hónap telt'el. Most ősz van, szeptemberi napsütésben ragyog alatta a város. És a cseresznyepiros ajkak. Sárika a Duna-parton, a megbeszéltbe, lyen. a Lánchíd kőoroszlánjá- nál. Külön meglepetést tartogat a számára.

Az újságok megírták, hogy átrepüli a Dunát. A király végignézi a Várból. A királynak nem hoz semmit; egy lyukas garast sem adott aviatikára. Saját műhelyük jövedelmét áldozzák rá. Még kölcsönt is vett föl. Most már nem lesz gond visszafizetni. „Látványos” repüléseket rendez majd vidéken, pénzért.

A motorzúgásba belecsendült az üdvrivalgás. A Francia a La Manche csatornát repülte át, ő most még csak a Dunát, de egyszer majd az Adriát. Regényt is írhatnának erről A repülő emberről, fent, egyedül a felhők fölött. (Elégtételt vehet az édenkerti kiűzetésért. Az Ur futárral levelet meneszt hozzá, csengő aranyakat ígér, ha fölviszi a felhők fölé. Válasza kurta lesz, néhány szó: Nem. Kegyelmessé- ged kiűzött. Én vagyok az a jöttment kölyök.)

A láthatár peremén fölívelt a Lánchíd. Megcsillant a folyó. A parton tarka sokaság, színes szalagok, harangszoknyák. Tekintete a cseresznyeajkú lányt kereste a kőoroszlán talapzatánál. Föntről nem tudta személyekre bontani a tömeget. Pedig biztosan ott van. A megcímzett bonbondobozt most kidobta. Kinyílt a kis piros selvememyő. egyenletesen ereszkedett lefelé.

Tapsra verődtek odalent a tenyerek. Hurráztak, éljeneztek.

A folyam fölé siklott. Át- ellenben a Vár, a zölden fénylő kupolák. Valahol ott lefcz a király;

Szél csapkodott, hullámzott a víz. A városban csendes volt a levegő. Itt kavargott. Lökdös t^, rángatta a gépet. A szárny nyikorgott. Összeszorította a fogát. Átjutott.

A domb előtt visszakanyarodott. A Vár magasan áll, odáig még nem szállt föl magyal’ repülő. Ha nincs szél, megkísérelhetné.

Most a szárnyat paskolta a szél, ahogy dőlt. fordult. Megbillent a gép.

Az „Anzani” köhögött. Süly? lyedt. A motor kihagyó ütemmel, szaggatottan járt. A pilóta a kormányba kapaszkodott. A benzinadagolót nyomkodta A motor nem húz. Súlya nő. A légcsavar lassul.

Alatta hegyesre korbácsolt hullámok.

A zuhanás eljter ülhető Uei4

Villámgyorsan határozott: inkább a víz, mint a szárazföld. A folyó nem töri össze, talán a motort is megmentheti.

Torkába szúrt a gyomra. Csobbanás. A világ elsötétült Aztán a feje fölbukkant. A légcsavarba fogódzkodott,

o

Újra repült. '

Tág körben szállt. Most látta először föntről a faluját. Az ott a szülőház! Lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a kéményt. A kovácsműhely előtt Apa kalapáccsal integet. Mama homlokához kapja a kezét. Mama ijedős — mo- solyodott el. Az aviatikus elfeledte azt a zuhanást. Fénylett az arca, most övéinek mutatja be a csodát. A falu apraja-nagyja kitódult a legelőre. Az Édenkert Ura is eljött. Kezét nyújtotta a startnál. Gratulált a bátorságához, a sikerhez. Persze, nem ismerte meg. ő nem szólt. Melengette magában a titkot.

Ez az Édenkert az övé, igazibb, mint amaz volt. Ezt akarat és tudás teremtette. Ide főúrnak nincs bejárás Örök Éden: emelkedés.

Fölemelkedni önmagunkhoz. Többnek, különbnek lenni ma, mint tegnap. Egyetlen jogos uralom: leigázni a félelmet, megnyitni az ismeretlent. Éden — sorsunk uralma.

Előredőlt, az ütemet hallgatta. „Anzani, Anzani” — mondta hangosan. Erős. megbízható motor. Kiheverte a zuhanást. A szárny letört. Másikat csinált. Újra kinőtt. Szüntelenül gondolkodott. Az okot kutatta, hol, miben hibázott. Nincs megállás. A félelem csak a veszteglők sarkába mar.

Lassan húzta a kormányt. Emelkedett. Simogatta a magasság.

A templomtorony hegyén rézkereszt csillog. Sosem látta ilyen közelről még. Csak lentről. Égre mutató ujj. Beszélték, hogy a valóságban nagyobb, mint az ember, a gömb hordónyi. Ez is csak mese.

ívben fordult, a birtok fölé. Kastély, piros tető, kis tornyok. Nyárfák. Varjak rebbentek föl. A fészekben tátongó csőrű, riadt fiókák.

Melyik volt az a fa? Az a sudár, a legsudárabb.

A tó milyen békés! Akkor is ilyen volt, azon a délután.

A kikötőben csónak pihent. A tó közepén apró sziget, fi- lagóriával. Asztal, pad. Mesesziget.

(Hány éve? A bokrok között lopakodva kúszik a tóig. Megtapogatja a csónakot, ujját a vízbe mártja.)

Egyszerre ott termett a fiú zaj nélkül, nesztelenül. A tettenérés mozdulatlanná bénítja. A fiú kíváncsian nézi az idegent. Élesre vasalt fehér nadrág és hosszú ujjú trikó az öltözéke. Kezében képeskönyv.

Megszólal:

— Akarsz evezni?

A dermedés oldódik:

— Ha megengeded.

— Akkor jó — mondja a fiú. — Bevihetsz a szigetre. Én vagyok a kapitány, te a matróz.

Később azt mondja a fiúnak, válassza ki a legmagasabb nyárfát, fölmászik és hoz varjútojást a fészekből. A fiú azt mondja. ha igazán hoz, máskor is eljöhet játszani.

<5 máris ugrik. lá"bával átkulcsolja a fa derekát. Sebesen kúszik fölfelé.

Egyszerre szóváltás üti meg a fülét lentről:

— Te már mindenféle jöttment kölyökkel cimborálsz?!

És csattan utána a parancs! — Tüstént gyere le onnan!

Rémülten lecsúszik, fölhor- zsolódik a tenyere.

— Zofort! Meg ne lássalak többet!

Zúgó motorral keringett a tisztás fölött. Hol van a fehér- nadrágos fiú? Merre jár?

Csak az Ur jött ki. Az öreg

főúr. Száraz volt a parolája.

Elfelejtett — gondolta. Csak én nem felejtek.

Az ülés alól előhalászta a levelet, a nehezékkel. Postázta. A parányi piros ernyő libegve szállt alá. A fiúnak címezte:

„Itt vagyok, Apád látja, mégsem kergethet el. Te csónakodon vittél a mesébe — én egyszer szárnyakon viszlek magammal a csillagok közé.”

DÉKÁNY KÄLMÄN

Két

történet

i.

A ligeti pádon egy lódenkabátos férfi ült és könnyes tekintettel bámult maga elé. Padtársa, egy idősebb ember, részvevőén érdeklődött:

— Tessék mondani, miért pityereg?

— Miért? Uram, rosszak az emberek. Itt van például a mi családunk. Az anyám ötünket nevelt fel egymaga. Az egyik testvérem vezérigazgató. a másik orvos, a harmadik filmszínész, a negyedik főosztályvezető. Azt hi. szí, hogy egyiküknek is eszébe jut anyánk? Ha én nem lennék... Tudja, minden hónap elején itt találkozunk az anyámmal. Persze sokra nem telik, de elmegyünk bevásárolni, meguzsonnázunk, egy kis készpénz a lakbérhez.

Fehér hajú néni tipegett a pádhoz. A férfi boldogan ölelte át. A nénike megsimogatta a gyereket.

— Drága fiam. Te vagy az egyetlen, aki soha nem feledkezik meg rólam.

A lódenkabátos büszkén kihúzta ma. gát.

— Anyám, tudom, hogy milyen nehéz magának. De rám mindig számíthat. Én itt vagyok minden hónap elsején. Gondolom, kétszáz forint talán segítene...

— Fiacskám! Most

többre nem telik. Tessék egy százas.

IL

Az igazgató előszobájában hetven év körüli bácsika. magyarázott a rokon, szenves titkárnőnek:

— Szeretnék kikerülni portásnak a telepükre. Jól jönne egy kis pótlék a nyugdíjhoz.

A titkárnő rosszkedvűen sóhajtott:

— Sajnos, ebben az ügyben az igazgató kartárs intézkedhet, de ő nem tudja fogadni.

Ekkor kinyílt a párnázott ajtó, és az

igazgató lépett ki a szobából, futó pillan, tást vetett az öreg emberre, és odaszólt a titkárnőnek:

— Olga, kérem, ne hagyja itt várakozni ezt az embert. Menjen át vele a személyzeti osztályra, és azonnal vegyék fel az öreget portásnak a telepünkre. Volt szerencsém! — biccentett az igazgató, és elsietett. A titkár. nő derűsen fordult a bácsikához!

■— Látja, hogy milyenek az emberek! Azt mesélik, hogy a mi igazgatónk rideg és szívtelen. És most kiderült, hogy derék, csupaszív ember.

Az öreg büszke tekintettel, dicsekedve mondta:

— Ilyennek neveltem. Az én fiam!

Galambos Szilveszter