Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
Szabó Pálra emlékezve Most lenne nyolcvan éves KÁRPÁTI KAMILL: AZ EMLÉKEZET Áthatolhatatlan gazdagságod, a szegények karácsonyfája nevet, kékké vált szélrózsa szemed. Szagos fenyöbozontból hirtelen kisütő nyitott ajak, ijedt gyerek, üvegfoncsorral álcázott üveglabdába rejtező kastélyrengeteged, a tekinteted. Himbálózik, mint hintaló-fejek. Hintaló az óceánban: festett patáin kagylók, medúzák, térdig tapos tajtékot, jeget. tintakék posztótakarón comb-lenyomatokban utazó delfin lebeg. Durván faragott sörényén egy fárosz szakadó hálója bőrzik. A part. Az emlékezet. öreg évei sem hajlították meg szálfa termetét, s mesz- szeségekhez szokott tekintete, melyből sosem aludt ki a hit tüze, mindig a távolba figyelt. Nekem ez tűnt fel rajta először, ez a mindig nyugtalan tekintet, mely soha nem pihent meg, mert mindennek a titkát kereste, tájét, emberét. Nem érte be az első benyomással, s amit fontosnak tartott, nem bízta képzeletére, mert a valóság érdekelte, a megismerhető, emberre méretezett valóság, amit lépésről lépésre nyomon követhetett. A pusztákhoz szokott parasztember tekintete volt az övé, akit élete tanított arra, hogy mindig az ég alját kémlelje: nem kerekedik-e vihar, nem közelednek-e a csendőrök? Első emlékem is ehhez a mindig figyelő Szabó Pálhoz fűződik. Diákkoromban egy kalendáriumban láttam először; üvegezett verandán ül, gondolom a biharugrai házban, előtte háromlábú asztalon detektoros rádió, fülén a fejhallgató. A kép aláírása szerint Szabó Pál parasztíró is alkalmazkodik a modern technikához, a rádió Babits irodalomszervezői tevékenységével nemcsak a Nyugat szerkesztése, hanem a Baumgarten-alapítvány gondozása is szorosan összefügg. Baumgarten Ferenc tehetős budapesti nagypolgár volt, bérház- és részvénytulajdonos, aki vagyonából megengedhette magának, hogy Németországban és Svájcban tanult és élt hosszú évekig. A század első éveiben még a magyar történeti folyóiratokban is megjelentek cikkei, később csak német nyelven publikált. A magyar szellemi életet azonban Berlinből is figyelemmel kísérte és 1916 óta éveken ót ostromolta Babitsot a megismerkedés vágyával. Bcumgar- ten Babitsot tartotta a legnagyobb modern magyar írónak és gondolkodónak. Amikor a húszas évek elején sem Svájc, sem a Tátra nem tudott hanyatló egészségén segíteni, elhatározta, hogy végrendelkezik és vagyonát a magyar írókra hagyja. Terve az volt, hogy irodalmi alapítványt létesít, amely a humanista és haladó magyar írók megélhetését megkönnyítse; az évdíjak szétosztására az általa nagyra becsült Babitsot szemelte ki. A rokonok azonban megtámadták a végrendeletet és maguknak követelték a gazdag örökséget. Évekig tartó pörös- ködés kezdődött és ebben Baumgarten nagy német író- barátainak, köztük Thomas Mann-nak bátor kiállása a magyar írók érdekében döntötte el a port. A kuratórium mellett tanácsadó testületet szerveztek, ebben a vezető írók és tudósok vettek részt: Ambrus Zoltán, Fü- lep Lajos, Gellért Oszkár, Illés Endre, Mátrai László, Mikes Lajos, Osvát Ernő, Rédey Tivadar, Schöpflin Aladár, Sík Sándor, Szekfű Gyula, Thienemann Tivadar, Voinovich Géza és mások. Az alapítvány minden évben az adományozó halála napján, január 18-án osztotta ki évdíjalt és jutalmait, évközben pedig segélyeket adott az arra rászoruló íróknak. 1928 és 1950 között több mint 200 magyar író és tudós részesült évdíjban és sok száz jutalomban és segélyben. Elsősorban természetesen a Nyugat köréhez tartozó idősebb írók, valamint az esszé-író nemidőjárás-jelentését hallgatja. A kép minden részlete megmaradt bennem, okos, figyelő arca, vasárnapias öltözéke, fényes csizmája. „Nem emlékszem" — mondta közömbösen, midőn egyszer említettem neki, s látszott rajta, hogy nem is érdekli. e A személyét érintő dolgokkal se sokat törődött. Amit egy életből át lehet menteni az örökkévalóságba, a könyvek őrzik, s neki az írás egyformán jelentett feladatot és élményt. Amikor könyveiről beszélt, megszemélyesítette őket, mindegyiket úgy emlegette, ahogy mi rokonokról, barátról beszélünk. „Ez akkor történt, amikor Emberek nevű könyvemet írtam..." Mert könyveinek nem címük volt, hanem nevük, mint az élőlényeknek. Igazi elbeszélő volt, aki visszaadta a mese rangját. Amikor föllépett, nálunk ak- kpr kezdett hatni Proust, akinek neve valóban korszakot jelent, s a múló jelentőségű epigonok sorát teremtette. Márai neve kívánkozik ide, aki a harmincas évek legnagyobb, zedék, a népiek és különösen az erdélyiek kerültek sorra. Egy- egy évdíj legalább egy esztendőre nyugodt megélhetést és alkotómunkát biztosított. Az örökhagyó azonban Babitsról sem feledkezett meg: kikötése az volt, hogy a jövedelem egynyolcad része őt illeti meg, mint kurátort. Babitsnak 1919 után nem volt havi fix jövedelme, nyugdíját 16 évi tanári szolgálatáért csak 1928-ban kapta vissza, és az is csekély összeg volt. Anyagi helyzete így megjavulván, öröklakás vásárlására és külföldi utazásokra gondolhatott, esztergomi vityillójót nyaralóvá tudta bővíteni, telkét tágíthatta, úgy, hogy csaknem két évtizeden át néha az év felét is ott tudta tölteni. Babits az alapítvány anyagi és szellemi hatalmával példátlan tekintélyhez jutott, sem korabeli társaság, sem folyóirat nem tudta vele fölvenni a versenyt. Jellemző, hogy demokratikus és humanista hagyományai olyan elismerésben részesültek még a felszabadulás után is, hogy az alapítvány csak 1950-ben szűnt meg. Az alapítvány jogtanácsosának, dr. Basch Lórántnak hagyatékából most került állami tulajdonba a Baumgarten-alapítvány jegyzőkönyveinek, ajánlásainak és iratainak hatalmas tömege. Alkalmam volt elsőnek átnézni a rendkívül értékes irodalom- és művelődéstörténeti anyagot. Referálásom nyomán a Magyar Tudományos Akadémia illetékes szervei elhatározták a Baumgarten-alapítvány okmány- és levéltárának mielőbbi kiadását és ezek alapján a Baumgarten- alapítvány történetének megírását. Basch doktor hagyatékából értékes Babits-kéziratok is előkerültek, hiszen Basch nemcsak a Baumgarten-alapítványnak volt jogtanácsosa, hanem Babitsnak magának is tanácsadója jogi ügyeiben, és így bizalmasaként sok kéziratot és levelet őrzött meg. A Baumgarten-alapítvány iratainak földolgozása Babits életének egy széles körű és fontos tevékenységére fog fényt vetni és meg fogja világítani a magyar irodalomban példátlan súlyú és felelősségű irodalomszervező és emberbaráti szerepét. GÁL ISTVÁN bár nem teljesen indokolt sikerét jelentette. A Márai-regé- nyek egymás mellé illesztett monológok: valamikor történt valami, s a szereplők erről vallanak, szabatosan, egy kicsiszolt stílus eleganciájával. Gimnáziumi stilisztikán nevelt ízlésünk valami nagyon szépet és újszerűt sejtett ebben, amit a siker és hatás is igazolni látszott. Pedig múló jelenség volt, Féja Géza még abban az időben megfogalmazott hasonlatával nem a fa virágba borulása, csak a fagyöngy megtévesztő zöldje. Az ellenpélda, ami valóságosan megértette velem Féja hasonlatának igazát. Szabó Pál trilógiája volt, a Lakodalom — Keresztelő — Bölcső. A felfedezés kivételes élményét jelentette, s húsz esztendőm lelkesedését meg kellett fogalmaznom. Valahol még bizonyára megtalálható; az egyik, azóta elfelejtett folyóiratban jelent meg. Jó évtized múlt el, amikor levelet kaptam Szabó Páltól. „Te írtad annak idején azt a cikket rólam? — kérdezte, de a hirtelen feltámadt gyanú éles fordulatot adott levelének: „Ha nem ön írta, elnézést kérek a zavarásért”. Nem sokkal később Szek- szárdon járt, s itt találkoztunk. „Szóval te írtál rólam" — mondta, s elégedetten bólogatott * Voltak, akik provincializmussal vádolták. Ezek nem vették észre, hogy nem a világot szűkítette le biharugrai méretekre, hanem az ugrói határ tágult ki, s lett egész világ, világirodalom, iskola a magyarságra, de mérték is, ízlés és erkölcs mértéke. ítéleteit is ez határozta meg, néha meghökkentően, első pillanatban zavarba hozóan. Ez akkor történt, midőn Hemingway napja delelt, hírnevének a Nobel-díj is mara- dandóságot ígért. Pali bácsi így beszélt: — Ez az ember írt egy könyvet, ami arról szól, hogy valaki fog egy ménkű nagy csukát. Hát most mondd meg nekem, mi ez? Ez világirodalom? Kinek fontos ez? A Hemingway-láz sose fogott rajtam, növekvő sikere ellenére inkább Szerb Antalt csodáltam, aki jó két évtizeddel előbb „az egyszerűség affektálósára" figyélmeztetett, s arra, hogy Hemingway sikere és hatása „igen veszélyes jelenség". Szabó Pál sommás ítélete mégis meglepett, s valami buta gyanút keltett bennem: Az öreg halász és a tenger ilyen, már-már korlkírozott elutasítását fogékonysága hiányának véltem. Igazi elbeszélő volt, elméleti kérdések nem sokat foglalkoztatták. A legfontosabbat tudta, amit éles Hemingway-íté- lete is bizonyít, hogy a nemzeti irodalmak kora még nem járt le, s egy kis nép írója nem engedheti meg magának, hogy nagy sémákban gondolkozzék. A halász fog egy nagy halat, — maradjunk ennél a példánál — de ez a halász a Föld bármelyik részén élhet, nincs közösségi jegye, legföljebb sivár sportérdeklődése kapcsolja egy vidékhez. Ha melléje állítjuk Piros Gázt, a különbség azonnal szembetűnő: Piros Góz egy népet sűrít magába, életét ki lehet következtetni a nép sorsából, ahogy az őt magába fogadó közösség is fölismerhető Piros Góz életében. S ami az imént még csak egy ember életének koordinátáit jelentette, szemünk előtt válik esztétikai meghatározássá is. Szabó Pál csak így tudta nézni az embert, nem a semmibe vettetve, hanem kapcsolataival, életének gyökérszálaival együtt, egy tágabb sorsközösség egységében. S azt is tudta, hogy magyarul nem lehet mindent megírni, más a hazai táj, a nyelv akusztikája. Nem véletlen, hogy a Comédie Humaine gondolata francia író fejében született meg, ahogy az sem, hogy Eötvös vagy Kemény, akik pedig aligha voltak kisebbek, mint Balzac, csak hazai arányokban akartak és tudtak gondolkozni, ahogy majd egy évszázaddal később a népi írók. Szabó Pál nemzedéke, az emberiségre is érvényes magyarságot tették mértékké. Még egyszer a Hemingway- példát idézve: az öreg halász történetét Szabó Pál is meg tudta volna írni, de minek írta volna meg? Nem ez volt a dolga. Ha emberi alakját idézem, az jut eszembe: sugárzott róla a tisztaság. A régi képen, a hajdani kalendáriumban is ez tűnt föl először; minden tiszta volt rajta és körülötte, a rádió asztalkáján a frissen vasalt terítő, önmagán a patyolat ing, a tükrös csizma. S az emlékezet filmjén rögtön megjelenik felesége, Etelka néni — mintha az édenkert- ből jöttek volna, úton az örökkévalóságba. Piros Gáz tiszta szerelme lebegett fölöttük. Kevés boldogabb emberpárt láttam. Ma már a történet is legenda: 1922. október 22-én esküdött örök hűséget Pali bácsi és a berettyóújfalui juhászszámadó lánya. így, szó szerint, örök hűséget Vagy ennél is többet. Mert valójában nem is hűségre szövetkeztek, hanem boldogságra. Aki rájuk nézett, ezt olvasta le róluk. • Gyakran mondta, az író nem kap nyugdíjat haláláig kell dolgoznia. De ezt nem megélhetés kényszere mondatta vele, az erő, a fogyhatatlan termőkedv szava volt, mert mindig tudta és vállalta feladatát. Amikor pályakezdő éveiről beszélt, a paraszti nyomorúságra hivatkozott: „Olyan szegénységben éltünk akkor, hogy azt nem lehetett kibírni. Meg kellett írni, ki kellett kiabálni a világba". A paraszti nyomorúság kényszerítette vallomásra, de a könyörtelen megfigyelő mellett mindig megszólalt a művész, a költő is. Féja Géza pontos megfogolmazásával „lírája adja epikai hitelét". Ezt a lírát kifogyhatatlan nyelvi lelemény jellemzi, de „én csak leírtam azt, amit hallottam, megtanultam, nem én találtam ki” —■ hárította el a költő dicsőségét. S ezt is ő írta: „Ez a nap, elvágva mindentől, kitermelt magában olyan belső népi kultúrát, amelyre egész világot lehet építeni." Művészi és gyakorlati program volt ez egyszerre, mely egyformán volt érvényes életére, művészetére. * 1963 őszén fejezte be Uj- váry Lajos freskóját a hőgyészi általános iskola folyosóján. Szabó Pál mindig nagyra becsülte Ujváry művészetét, de nemcsak a kép érdekelte, hanem az iskola is, melyet a tanács bőkezűsége művészi alkotással ajándékozott meg. Saját törekvései sikerét is látta a hőgyészi freskóban: a művészet, egy eredeti alkotás formájában belép a falusi diákok életébe, hogy azt a „belső népi kultúrát”, amire Szabó Pál művészete valóban egész világot épített, más oldalról gazdagítsa. Ott állt az ünneplők között s látszott rajta, hogy boldog. * Saját Irodalomtörténeti szerepe nem sokat foglalkoztatta, de tudta, hogy nemzedéke, melyet a „népi írók" megfogalmazása fog egybe, fontos szerepet játszott. Nemcsak az irodalomban. Mert velük a legalulról jöttek kaptak hangot, s ha táborukat nem is kovácsolta egybe közös ideológia, sőt olyan is volt, aki eltévedt a nehéz években, puszta létük is a fennálló rend ellen lázadt. S ez szükségszerűen antifasiszta lázadás volt. — Sokat bíráltak bennünket, bírálnak ma is — ezek az ő szavai. — Néha okkal, máskor nem. De nem mindenki érti, hogy mi is az új Magyar- országért harcoltunk. Hát azt ne mondja senki, hogy a mi könyveink nem alakították az emberek gondolkodásmódját! Ha magáról beszélt, mindig nemzedéke nevében szólt. Ezt is nemzedéke nevében mondta; — Eljár fölöttünk az idő, előbb-utóbb mindnyájan elmegyünk. S ha mi meghalunk, ki fog írni Magyarországon? Nem tréfának szánta. Persze jól tudta, mindig lesz író, jó író is, nem erre gondolt. Hanem arra, hogy tollát, mint a legjobbakét, mindig a felelősség vezette, a tisztesség. Mert ez is az ő szava: nincs más segítség az ember számára, mint a legtisztességesebb emberi módon élni. CSÁNYI LÁSZLÓ Babits és a Baumgarten-alapítvány
