Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

/

A Tisza-partről jöttek

3.

1945-ben a Szolnok megyei Tisza- bő és Nagykörű községből félszáznál több agrárproletár család áttelepült Dunántúlra, Tolna megyébe. Az át» település történetéről szól az az in» terjű, amit Bozsó János, volt kubi» kossal, nyugdíjas tanácselnökkel készített — hangszalagra vett — 1973 márciusában D. Varga Márta, Pál- kovács Jenő és Szekulity Péter újságíró.

— Tizenhatodikén mindenki fedél alá került Felsőnánán. Nagy segítségünkre volt, hogy Nádas elvtársék Nagykörűből három nappal korábban megérkeztek. Nekik nem volt any- nyi holmijuk és Szolnok is közelebb volt, és ők már előttünk elhelyezkedtek. A nagy- körüiek vezetője Nádas elvtárs volt: Nádas Pál. ők rendezték a kocsikat is. Délután már mindenki el volt helyezve. A burgonya, meg búza, meg egyéb, ami volt, takarmány, ez maradt kint, letakartuk,

«— Ki őriztet

— Ahol a lakásunk volt- ősszé lettünk csoportosítva, még akkor nem került, mindenki külön lakásba. Kaptunk egy nagy lakást és aztán a pajtában, az istállókban lett több család elhelyezve, és ott volt a portékánk is. Persze mi elfoglaltuk a helyet, a termény meg kint maradt az udvaron zsákokban. Mindenki megnyugodott, hogy vége a hosszú útnak. Következő napon, 17-én elkezdett az eső esni,' tehát a napfényes szép időt felváltotta az eső, amely egy hétig tartott. A tiszabői és. a nagykörűi telepesek hetek alatt egybe- "kovácsolódtak, azonban ez nem sikerült a bukovinaiakkal, akikkel hosszú hónapok alatt sem tudtunk összemelegedni. Ennek oka az volt, hogy nézeteltérések voltak közöttünk, főleg ideológiai téren. Mi, a telepesek, akik Alföldről jöttünk ide, mind kommunista nézetet vallottunk, ők meg vallásosak voltak. Még a gyerekek se tudtak az iskolában összeférni. Az alföldi gyerekek csángónak mondták őket, azok meg kommunistának mondták a gyerekeket, és a gyerekek veszekedtek.

A pártszervezetet megalakítottuk és elhatároztuk, megyünk a főjegyzőhöz, még akkor főjegyző volt. Pánczélnak hívták a főjegyzőt. Kértük, tegyen intézkedést, hogy a családok külön-külön el legyenek helyezve. A jegyző besegített a munkánkba, aztán volt egy székely, aki nagy szolidaritást vállalt velünk, Forrai Gáspárnak hívták, aki már ismerte a viszonyokat ottan, tudta hol van esetleg üres ház. vagy olyan hely, ahol megfér a német és a magyar család együtt. Forrai Gáspár segítségével, aki helyi ismerettel rendelkezett, 19-én már mindenki külön lakásba költözött.

— A pártszervezetet hol alakították

meg?

— Egy üres lakásban. Nem is lakás, egy vendéglő volt ottan, és annak az egyik termé1973, április 4.

ben ott alakult meg a párt- szervezet, Varga György lett a párttitkár akkor. A Forrai Gáspár is belépett a pártba, és egy Erős Pius nevű, aztán egy Verebes nevű, ez is székely volt, Öten-hatan beléptek hozzánk. Felsőnánán mi nem gazdálkodtunk, az őslakosoknak, azoknak segítettünk szőlőt bekapálni, meg egyéb gazdasági munkákat elvégezni. Az általunk hozott élelemből éltünk, külön főztünk, mindert. Majd mikor rendeződött Kistormás igazoltatása, 1946 tavaszán minket a Megyei Népgondozó Hivatal az előző ígéretéhez híven áttelepített Félsőnánáról Kistormás községbe, ez március 18-án történt. Akkor jöttünk át 53 nagykörűi és tiszabői család mert két család ott maradt. Habony István maradt ott és Tóta Mihály, Ezek egy nagyon nagy házba mentek be, jó gazdasági körülmények közé kerültek és nem tartottak velünk. Gondolták, jobban nem jönnek ki, akármilyen helyre kerülnek, mint amilyenbe ott vannak. Kistormáson már akkor néhány Tolna megyei telepes volt. Azok a volksbundisták, akik nem mertek visszajönni, azoknak az üres lakásaiba betelepült Kö- lesdről is úgy hat-hét család. Volt még itt. hat-hét kibombázott család is Budapestről, akik itt laktak a svábokkal együtt, amikor mi idejöttünk. Na most, mikor idejöttünk mi, ötvenhárom család, nem tudott mindenki üres házba menni, hanem egy részük — magam is — kénytelen volt az ősszel kitelepítendő őslakossal együtt lakni, 1946. szeptember végéig, akkor ment ki' az utolsó csoport innen. *

.....

— Amikor kitelepült a községből az összes német lakosság, akkor kezdtek a Tolna megyeiek is betelepülni, ök véleményünk szerint korábban azért nem mertek idetelepülni, mert féltek. Na most, 1946-ban már az egész község betelepült úgy hogy 33 Tolna megyei család lakott már akkor a községbén, Budapestről kibombázott hat család volt, és mindössze négy család őslakos maradt a községben, aki máma is itt lakik, mi több mint kétszázan jöttünk. Érkezett még Csehszlovákiából 12 család. Egyéb helyekről, egyik Nógrád megyéből, a másik nem tudom, Bács-Kiskun megyéből, ilyenek körülbelül harminckét családot alkotva települtek a községbe. A lélekszáma körülbelül 585 volt akkor a községnek.

— A párt sorait rendeztük azonnal, majd lakást hagytunk párthelyiségnek. Annál is inkább szükség volt a párt sorait rendezni, mert volt egy szoc. dem. párt, sőt néhány parasztpárti is. A parasztpártnak nem volt párthelyisége, de azért összetartottak. Rendeztük a párt sorait és szerveztük a párttagságot. Az itteniek szimpatizáltak velünk és rövid időn belül több mint száz tagja volt Kistormáson a pártszervezetnek. Hogy ez a pártszervezet miiven ütőképes volt, azt el tudnák mondani a régi megvei vezetők is. A járási yezető, Hoffmann elvtárs legtöbbet tudna mondani. Ügy, hogv minden megmozdulásban a kistormási pártszervezet ösz- szes tagja részt vett. Például Kölesden soha nem ünnepelték május elsejét. Mi nesvvenhat-ban Kistormásról átmentünk, nemcsak a párttagok, hanem a fél: íálü és május elsejét ünnepeltünk. És egyéb megmozSsubjektiv sorok

TANÁCSOT ÁLLUNK A DOMBON

Inasgyerek voltam, amikor az iskolaigazgató kezembe adott egy József Attila-kötetet. Ujjával rábökött a Szocialisták című Versre és azt mondta: „Ezt. szavalod majd a párt zászlóavatási ünnepségén. A végén ne azt mondd, hogy »-én pedig északra elvtárs«, helyette »keletet« mondj” Nem vitatkoztam. Igazat adtam neki, mert a szocializmus, a felszabadítás Keletről jött, ezt mindenki tudja és hogy nézne ki, ha én József Attilával együtt Északra mennék éppen egy párt zászlóavató ünnepségén. Akkor így gondoltam. A mozihelyiség — istálló volt azelőtt — dermedt csendjébe beleordítottam a kezdő sort: „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak ..És Keletre mentem.

Azpta is sokat foglalkoztat ez a vers. A történeten jókat derülök, de a vers mélysége gyakran meggondolkoztat. Különösen ezek a sorok:

tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából kubikus gödörből feljutottunk — viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal. tartalék nyomorunkkal.,

A felszabadulás óta sokszor álltunk tanácsot a dombon, melyre pincéből, bányából kubikus gödörből feljutottunk. A messzi csúcsokat mindig tisztán láttuk, de a közeliek, a naponta megmászandók gyakran ködben álltak előttünk. És ráadásul minden megmászandó csúcshoz kacskaringós, veszélyekkel tűzdelt út vezetett. Mindig a legveszélytelenebb, a legjobb utat kellett volna választani. Volt amikor sikerült, volt amikor nem. Volt, amikor visszacsúsztunk, horzsolásokat, töréseket szenvedtünk, de tartalék nyomorunkra, az előttünk álló feladatokra gondolva ismét nekivágtunk az útnak. Volt, amikor örömujjongva értünk fel a kisebb csúcsokra, volt amikor véresen, nyögve, sírva és mégis boldogan, mert mindannyian ott álltunk a sebesültjeink is, a halottaink is, a lemaradók is, akiket váilunkra véve felvittünk a dombra, hogy lássák ők üs a megtett utat, szívják ők is magukba a friss levegőt, merítsenek új erőt a továbbhaladáshoz, lássák a következő, csúcsot és gyönyörködjenek az általunk megváltoztatott tájban, hogy lássák gyötrődéseik, fáradalmaik eredményeit. ‘

Megszámláltuk halottainkat, meghajtottuk előttük a tisztelet zászlaját, emlékeztünk arcuk vonására, emberségükre,

dulások ha voltak, például

Gyünkön, mi kistormásiak felvonultunk, gyalog mentünk. Még Tolna községbe is elkerültünk. Ügy, hogy nagyon jó erős pártszervezet volt. most se rossz.

— Kistormáson U Varga OySrgr

voll a titkár?

— Varga volt, itt is a titkár. Majd azután szépen megindult itt is a gazdásági élet. Mindenki itten elhelyezkedett, meg volt elégedve, akiknek gyengébb fogat jutott, azoknak a fontos gazdasági munkáknál besegítettünk, vagy aki elfogultabb ember „volt — mint jómagam is — telepes gazda voltam itten, én intéztem a ki- betelepítést stb. A 12 éves fiam gazdálkodott és a többiek segítettek neki. Az én fogatom is ment másnak dolgozni. Iparkodtunk elvetni,' rendes munkát csinálni, és az állam iránti kötelezettséget minden körülmények közötti még ha nehéz is volt, vagy nem maradt is, azt teljesítette a község lakossága, annyira tudtuk magunkkal vinni a nem párttagokat is. Ezt .az állam adta nekünk, nekünk ebből vissza kell adni, mert Budapesten szükség, van az élelemre: a babra a burgonyára, a sertésre, és odaadtuk. Mikor jöttek a terv- és békekölcsönjegyzések a község mindig élenjárt, és meg is fizették nemcsak lejegyezték az ösz- szeget.

— Összesen négy őslakos csatád

maradt. Hogyan igazodtak el az ismeretlen határban f

— Mozdulni sem tudtunk volna egy bizonyos Szameth Henrik nevezetű egyén nélkül. Az itteni vezet5ség,,;hizalraá.ba Szameth Henrik helybeli Iákos beférkőzött, és olyan szolgálatokat végzett, amire nekünk

nagy szükségünk volt. Felke resett, aztán gazdasági kérdésről beszélgettünk. Elmondotta,’ hogy tulajdonképpen ő nem volt semmi, tisztázta magát, a magyar hadseregben szolgált, altiszt volt, hát ő magvar érzelmű ember. És fölajánlotta a szolgálatát, hogy ő nekünk szíwel-lélekkel segít mindenben. Ismerte a községnek minden zegét-zugát, a határokat, a mezsgyéket, a földeket, melyik kié volt, ki milyen bűnös volt, és miért kellett nekik elmenni. Rengeteget segített ez az ember, mondhatnám, hogy elárulta az egész helyi lakosságot. Azelőtt Okos Szameth-nek hívták, mert minden helyzetben föltalálta magát. Kitelepítéskor őt is föloakolták kérem szépen, szabályszerűen kivitték az állomásra, hogy kitelepítik. No, most kérem any- nyira tudott szimulálni, hogy visszahozták, mint beteget, nem lehetett kitelepíteni, az anyósa szintúgy volt és visszahozták őket. Amikor a többiek elmentele, jobban lett a Szameth mindjárt. Ekkor már teljes bizalmat kapott tőlünk. Elmagyarázta, hogy a kistormási határban kukorica után nem lehet búzát vetni, megmagyarázta, hogy lucernát hol lehet elvetni, termelni, hegy ne vessük a lucernát a Hosszú dűlőbe, mert ott úgysem lesz belőle semmi. Oldalba baltacím kerüljön, oda hiába vet bármit az ember, nem gazdaságos, szóval nagy segítségünkre volt ez az ember.

— Űj nevet adtunk az utcáknak: a Nánai utca Dózsa utca, a Belac Bem utca, a Varasdi utca Kossuth utca, a Kölesdi utca Petőfi utca. Két köz: a nép nevezte el. Egyik a Petőfi utcából nyílik, Dabis nevű lakott ott, ez a Dabis köz. És van egv Bozsó köz, a termelőszövetkezeti tagok össze- vérva egymást innen indulnak dolgozni.

(Folytatjuk)

harcaikra és ismét tanácsot álltunk a dombon: merre? melyik úton?

És vitte az idő a ködöt.. 1

Sok dombot megmásztunk. Hol kacskaringós, hol egyenes, hol váratlan akadályú, bukkanós utakon, de mindig fáradhatatlanul vittük tovább az időt, amit mi hoztunk magunkkal: pincéből, bányából, kubikus gödörből.

Mindenki tette a dolgát: vizet hordott, fát aprított, gépekkel vágta az utat, számolt, szerszámokat készített, tervek fölé hajolt, az elméleti iránytűt pontosította — egyszóval az emberek számára apró, kitartó, bonyolult munkával csinálták a történelmet.

Dombról dombra haladtunk.

Szemünk előtt a közeledő csúcs.

Előttünk a legyőzésre váró, felderítendő dombok.

Sokszor kell még tanácsot állnunk.

Évek óta vonulunk a történelem kacskaringós útjain, gonddal, örömmel, küzdelemmel rajzolva a történelemírás kacskaringós betűit. Azt mondják: a történelem bár kacskaringós betűkkel ír, de mindig egyenesen. A történelemírók is kacskaringós úton mennek egyenesen a csúcs felé.

A csúcs felé, amely, egyszer közelinek látszik, mert közelinek szeretnénk látni, másszor távolinak, mert valóban távol van.

De. aki megmászta a dombokat, aki érezte a küzdelem jóleső fáradtságát, az tudja: a megmászott dombokról is gyönyörű az, amit magunk mögött hagytunk.

Még akkor is szép, ha néha rossz tájolásból adódóan nehezebb úton, több sebesülttel, megfáradt emberrel értünk fel a dombra.

Az élet szép: harc, öröm, küzdelem, boldogság.

A mi élétünk különösen szép, mert magunkért harcolunk, magunkért küzdünk. És a kivívott öröm, boldogság a miénk.

Minden megmászott domb is a miénk.

Az alattunk elterülő táj is a miénk.

A megmászandó dombok is a miéink.

A csúcs is a miénk lesz.

De addig még sokszor kell tanácsot állnunk a dombon, elgondolkodnunk a megtett úton, kijelölni a továbbhaladás irányát, helyrekiabálni a rossz úton haladókat, ápolni sebesültjeinket, megemlékezni halottainkról, váilunkra venni az elfáradtakat, lelkesíteni a csüggedőket, meggyőzni önmagunkat, hogy fáradhatatlanul, kitartóan követhessük a célt, a majdan elérendőt, ahonnan soha nem látott kép tárul majd, ki tudja mikor, a pincéből, bányából, kubikus gödörből feljött ember elé, aki magával hozta az időt, hogy nyílt színen mérkőzzön meg vele az emberért.

„Rengeteg az elevenünk és a halottunk” — mondja a költő.

A küzdelem az elevenekért is, a holtakért is folyik. Az elevenekért, hogy szebb legyen az életük, a holtakért, hogy méltók legyünk ahhoz, amit ők elkezdtek.

Azt hiszem, bármilyen címen is állunk tanácsot a dombon — a napirend mindig ugyanaz: tegyen többet minden ember az emberért, önmagáért.

SZÁLAI JÁNOS