Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-11 / 59. szám
Ralf Wiener: r > 1 Ha meytfiiuic a siivassepi... Dorothea Plier, a tizenhét éves laboránsnő még soha életében — na, ne pont arra gondoljanak! De mivel már megpendítették a témát: úgy iátszott, Dorothea még valóban sohasem csókolt meg férfit és léha gyanúsításnak tartotta volna, ha szürkéskék szemében bárki egyebet fedez fel, mint a látás eszközét. Természettől piros szájának sem volt más rendeltetése, mint hogy kis tömlő segítségével kémlőcsőbe juttassa a beteg vérét. Ami pedig szép, formás kezét illeti, annak hivatása kimerült bizonyos folyadékok hevítésében, a mikroszkóp beállításában és táblázatok kitöltésében. Do-otheának a kórházban, ahová enyhe lefolyású tüdő- gyulladással kerültem, az volt a híre, hogy a legszebb, de a szerelem iránt legérzéketlenebb női lény. Ez annál sajnálatosabb volt, mert bájossága egészen más dolgokra tette volna érdemessé, s mert ha a szokásos vérvételnél megkarcolta a fülcimoámat, úgv éreztem, hogy a szívemig hat. Viselkedése valószínűleg sohasem változott volna meg, ha nem következik el március 21-e a tavasz kezdetének napja. Langyos szellő fújdogált, rejtett ösztönök mozdultak és én mint lábadozó, a kis tele- fonközDontban ültem, hogy Willi barátomnak gratuláljak a születésnapjára. „Nem tenne egy szívességet?” — kérdezte a beszélgetés után Ascher úr, -a kórház telefonosa. „Szívesen”, válaszoltam, „miről lenne szó?” Ascher úr elővett egy kisebb dobozt. „Az előbb hozták. Ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné... ?” Két perccel később a nyolcas számú szoba előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, azután kopogtam. Dorothea nyitott ajtót. „Jó estét! Mit óhajt?” „Bocsánat”, mondtam és meghajoltam. „Megkértek, hogy adjam át Önnek ért a dobozt.” „Ő, ez igazán kedves”, felelte Dorothea. „Kérem, jöjjön be.” Ez több volt, mint amit reméltem. Kis szívdobogással beléptem a szobájába, letettem a ! dobozt az asztalra, és máris indultam volna az ajtó felé. Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a folyosóról. „Kérem, ne menjen most”, suttogta Dorothea. „Ez a főnővér. Még azt gondolná, hogy férfilátogatóm volt, ami kínos lenne számomra,” Beláttam, hogy igaza van, és leültem a felkínált székre. Elmúlt egy negyed óra. Elekor hallottuk, ahogy a főnővér elköszönt: „jó éjszakát!”. Amikor felálltam, a folyosón újabb beszélgetés kezdődött. „Dorothea kisasszony”, szólaltam meg egy idő múlva, „most igazán mennem kell. Biztosan keresnek már a kórteremben." „Hova gondol”, felelte izgatottan. „Már egy fél órája is elmúlt hogy bejött a szobámba. Senki sem fogja elhinni, hogy csalt egy dobozt adott át” Beláttam, hogy Dorotheá- nak igaza van. Közben a folyosón a kórház igazgatója is beleszólt a vitába és kevés remény volt rá, hogy egyhamar abbahagyják. Dorothea is mind idegesebb lett. Színházba akar menni, mondta, és még él sem öltözött. „Tudja mit?” suttogtam, „öltözzön át nyugodtan, én majd hátatfordítok.” És míg a folyosón a főnővér és az igazgató egyre jobban belemelegedett a beszélgetésbe a hátam mögött csobogott a mosdóvíz. Dorothea ruhát váltott, berúzsozta a száját, megfésülködött — és minden jól ment volna, ha nem áll előttem á tükör. Először kikerültem a tekintetemmel, később lopva belepillantottam, azután már nem is néztem másfelé. Végül Dorothea elkészült. Az órájára pillantott „A színházat lekéstem”, jegyezte meg és először nézett figyelmesen rám ezen az estén. „Ma van a tavasz kezdete”, állapította meg. „Ne főzzünk magunknak egy kávét?” Nem értettem ugyan, hogy mi köze a tavasznak a kávéjához — de amikor később a heverőn daráltam a kávét és 6 olyan szorosan ült mellém. hogy a könyökömmel állandóan súroltam a derekát, nem kételkedtem benne, hogy ezt a március 21-ét nem fogom egyhamar elfelejteni. „Először vagyok kettesben egy férfival” — súgta a fülembe Dorothea. Erre kicsúszott a kezemből a kávédaráló és amikor fél órával később felvettük, Dorothea legyintett: „hagyd csak, inkább hozok egy pohár likőrt!” így történt. Dorothea a megközelíthetetlen kapitulált a tavasz ébredésének hatása alatt. Annál nagvobb volt a meglepetésem mikor néhány nap múlva a telefonközpont előtt elhaladva hallottam. hogy Ascher úr így szól egy fiatalemberhez: „az előbb hozták, ruha Plier kiasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...?” „Sose mérgelődjön”, jegyezte meg egy arra sétáló őszes halántékú úr, aki észrevette, hogy a telefonfülke előtt hallgatózom. .(Egyszer már én is felvittem a ruhát!” Az esetről mindenkinek meglehet a véleménye. De a magam részéről azóta sokkal óvatosabb vagyok azoknak a nőknek a megítélésében, akik a nyilvánosság előtt olyan tartózkodóan viselkednek, mint Dorothea Plier. Boldog Balázs fordítása Az új Kritika egy éve Ezekben a napokban jelent meg, talán már el is fogyott, az új Kritika második évfolyamának második száma, Egy folyóirat életében egy esztendő igen rövid idő; jószerivel ennyi kell, amíg kialakul a profilja, amíg felveszi az igazi kapcsolatot az olvasókkal, amíg tudomására jutnak a közönség „visszajelzései”. Mert ha az embereknek kell a lap, ha tetszik az újság, akkor olvasói keresik a kapcsolatot a szerkesztőséggel, elmondják véleményüket, közlik javaslataikat, gondolataikat. Úgy véljük, az új folyóirat méltán lett népszerű, művelődés- politikai, kritikai írásai méltán keltettek széles körben visszhangot. A lap rövid idő alatt a magyar kulturális élet fontos fóruma lett. Ha futólag áttekintjük egyesztendei munkáját, megértjük, miért. Nagy súlyt adott a lapnak, hogy első számának első cikkét Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára írta, Emlékezés Veres Péterre címmel. E cikkben Kádár János elismeréssel és tisztelettel ír a politikus íróról és gondolkodóról, akinek nézetei — noha a párt sokszor éles elvi vitákat folytatott vele — segítették a szocialista közgondolkodás alakulását. A Kritika első számának emlékezetes — és a magyar irodalom hagyományainak ápolása miatt igen fontos — vitaírása volt Illés Endrének Diófát ültetni című cikke. A magyar irodalom eddigi alkotásait — a kezdetektől napjainkig — összefoglaló könyvsorozat tervét vázolta fel benne. A cikk élénk vitát váltott ki az irodalmi életben, igen sokan szóltak hozzá, mondták el véleményüket, kiegészítő javaslataikat Ezekkel a publikációkkal a Kritika hozzájárult ohhoz, hogy o megalkotandó nagy sorozat a lehető legteljesebb legyen, s a magyar irodalom eredményeit a lehető legteljesebben foglalja össze. A Kritika vitacikkei, dokumentum-összeállításai ugyancsak nagy figyelmet keltettek a hazai sajtóban, s egy-egy alkalommal a külföldiben is. így a vita, amely Heti zsűri cimmel folyt, s amelyben képzőművészek, műkritikusok, újságírók mondták el véleményüket az állami képvásárlások jelenlegi rendszeréről, a másik, amely a szocialista kultúráról és szórakozásról szólt. Ebben az eszmecserében írók, kritikusok, közéleti emberek fejtették ki nézeteiket a szocialista kultúra jelenlegi helyzetéről. Emlékezetes dokumentum a Kritika szemelvényes összeállítása a Lukácsnekrológokból. Dózsa György halálának ötszázadik évfordulója alkalmából a lap érdekes véleménysort közölt — Kispista István tollából — a ceglédi Dózsa-szoborról, Somogyi József szobrász- művész alkotásáról. Élénk visszhangot és érdeklődést váltott ki az olvasók körében Révai Józsefnek néhány kiadatlan levele (Bartók Béláról), Vértes György közleménye Szántó Judit József Attila- emlékeiről, az Illyés — tükörben című összeállítás, amely 70. születésnapja alkalmából véleményeket, kritikákat közölt a költő munkásságáról, életművéről. Több pártdokumentumot is közölt első évfolyamában a Kritika. Pártdokumentumok a kritikáról címmel egy összeállítást a tavaly októberi számában: itt látott napvilágot. A pedagógusok helyzetéről című elemzés, az MSZMP Központi Bizottsága által felkért munkaközösség kollektív munkája, s a Kritika közölte elsőként teljes terjedelmében az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalását irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdéséről. A Kritika fennállásának egy esztendeje alatt a magyar irodalmi-képzőművészeti, zenei életnek csaknem valamennyi időszerű kérdésébe beleszólt, — felelősségtudattal, értően, igényesen. S tegyük ehhez hozzá egy nagyon fontos határozót: közérthetően. A Kritikának sikerült — nagyobbrészt sikerült, mondjuk így — megvalósítani azt, hogy szerzői, legyenek bár a különböző szakterületek elméleti irányítói, filozófusok, esztéták, teoretikusok — a széles olvasóréteg számára írjanak, a téma engedte maximális közérthetőséggel. T. JÁNOSI GYÖRGY: ELKÉSETT KÖSZÖNET Ágyad szélére ültek a fénytelenül egymásra zunant évek álmaid tisztaságát csodálni ha esténként párnádra — ájultan aludtál; Fényszálak fonódtak lassan már őszülő hajadba s váltadra ültek játszani kibomlott fürtjeiddel ha megtömött szatyrokkal jöttél át az utcán; A fák karcsú ágai ablakod elé hajoltak s vigyázva eltakartak a közönyös világ elől hogy senki se lásson, ha bántottak, s te sírtál; A hajnalok sohasem tudták megköszönni éveid s tudora, hogy ezek a fénytelen, tompa szavak is kései csörömpöléssel hullnak eléd; anyám. GALAMBOSl LÁSZLÓ: S I R AT Ó i. Sirattalak vad hómezők fölött s te nem hallottad zokogásomat a fagy szekereitől. Nem láttál meg; fáradt arcomat árnyék takarta súlyosan. II. Sirattalak. A nyár bokrai mögött lopakodtál. Nem láttad, hogy suhan felém a fájdalom. Évtizedekig tartott a huzavona. Évszázadunk egyik legnagyobb európai festője, Ottó Dix mindeddig nem tudta rászánni magát arra, hogy megváljon kedvenc képétől, a „Nagy- város"-tól. Dix azonban végül nem tudott ellenállni többé Stuttgart unszolásának és eladta a városnak értékes háromrészes festményét. Baden-Württemberg fővárosa először csak kikölcsönözte a művet, majd pedig nemrégiben hosszú alkudozás után rávette a 74 esztendős mestert, hogy egymillió márkáért adja el festményét. Dix Drezdában festette meg a „Nagyváros” című festményét 1928-ban, ahol az akadémián adott elő. Alkotása egy k ső- gótikus szárnyas oltár formájában középen a felső tízezer vidám charleston táncolását ábrázolja, míg jobb- és balol 'alt a húszas évek nyomorát kelti életre az utcalányok miliőjében. ’S-ociálk-'.t'kus realizmusa miatt Otto Dixnek a nemzeti szocialisták uralma alatt nem volt szabad kiállítania műveit.
