Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
< Tanulmányok Tolna megye történetéből IV. kötet K. Balog János írja: „Az elmúlt étek során — több évi kutatás eredményeként — új ismeretek birtokába jutottunk. Ezek arról tanúskodnak, hogy hazánkban is sokkal nagyobb tömegek veitek részt a fasizmus elleni küzdelemben, mint azt korábban hittük, és azok a harci eszközök és módszerek, amelyeket a fasizmussal, de különösen a megszálló német fasiszta seregekkel szemben alkalmaztak, sokrétűbbek, gazdagabbak, mint azt feltételeztük’’. A Tolna megyei Tanács Levéltára kiadta a „Tanulmányok Tolna megye történetéből” sorozat IV. kötetét, s ebből vettük a fenti idézetet. Az első három kötetben 16 tanulmány jelent meg, s a maga helyén mindegyik értékes hozzájárulás ahhoz, hogy gazdagítsuk ' ismereteinket a szőkébb hazáról, arról a vidékről, ahol élünk, dolgozunk. A helyi patriotizmust is elmélyítő tanulmányok megérdemlik. hogy most újból nyilvánosságot kapjanak legalább a szerző és a téma felsorolásával. Első kötet: Ifjú Sza- kály Ferenc: A szekszárdi-konvent hiteleshelyi és oklevéladó tevékenysége 1526-ig. Dr. Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a törökök kiűzésétől 1848-ig. Dr. Horváth Árpád: A Tolna megyei 1848-as szabadságharcosok nyomában. Dr. Puskás Attila: A forradalom _ érése. Tolna megyében az I."'világháború alatt. Dr. Fehér István : Politikai küzdelmek Tolna megyében a II. világháború végén. II. kötet: Ifjú Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526—1566). Bán- kuti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban (1703—1711). Grósz József: A kőszénbányászat alakulása Tolna megyében az I. világháború küszöbén. Dr. Hadnagy Albert—dr. Prahács Margit: Liszt szekszárdi kapcsolatairól. Dr. Szilágyi Mihály: A Tolna megyei kereskedelem története 1848—1914- ig. A III. kötet: Dr. Csizmadia Andor: A szekszárdi pre- diálisok és utódaik a feudális korban. Csorba Csaba: A Sárvíz mente településtörténete a X—XVII. században. Dr. Horváth Árpád: Tolna vármegye és az utolsó nemesi felkelés. Dr. Katona Géza: mozzanatok a Tolna megyei bíróságok ítélkezési gyakorlatából az abszolutizmus első szakaszában. Dr. Puskás Attila: A Tolna megyei 1918—19Í9- *s képviselőtestületek és tanácsok tevékenysége. Csányi László: Babits és Szekszárd. S íme a IV. kötet tartalom- jegyzéke: K. Balog János: Tolna megye felszabadítása Dr. Puskás Attila: Történelmi fordulat Tolna megyében 1944—1945-ben. Kisasszondy Éva: Az 1945-ös földreform Tolna megyében. Sipter Gé- záné: Bibliográfia felszabadulásunk történetéhez. A témák felsorolásából félreérthetetlenül „kitetszik” az átfogó igény, a teljességre törekvés abban a vonatkozásban, hogy a levéltár bőség- anyagából a tudomány, a szorgalom közkinccsé tegye Tolna megye történetét Még mielőtt a IV. kötet méltatására sor kerülne, említést Népújság 6 szeretnék tenni-arról, ami megítélésem szerint a sorozat elindítóinak, támogatóinak, szerkesztőinek, íróinak a legnagyobb érdeme. Bizonyítják: A megyei levéltár nem egy befelé élő, méltóságteljes és 1 ismeretlen világ, hanem a ■ tömegek számára hozzáférhető közkincs. Ha azzá teszik; S azzá tették oly módon, hogy a régi megyeháza boltívéi alól kilépve, elindult a dolgozók közé, oda, ahol — miután megismerik — egyre szívesebben fogadják. A IV. kötet elsősorban a tanulmányok történelmi közérdekűségével hívja fel magára a figyelmét. A szerzők körültekintő rendszerezéssel, alapos felkészültséggel, az események objektív feltárásával, dokumentumok ezreinek felhasználásával dolgozták fel tanulmányuk tárgyát. Hitelesség a kötet legfőbb erénye, s érdekfeszítő olvasmány mindegyik tanulmány, annak ellenére, hogy helyenként, például dr. Puskás Attila a dolgok jobb megértése címén aránytalanul nagy teret szentel a más forrásból jól ismert megyén túli események leírására. Igaz, a túlrészletezés kizárólag az olvasottabb embert zavarja, tehát a kisebbséget. A kötet értékéről szólva, nyugodt lelkiismerettel mondom: Tolna megve fölszabadulásáról, az előzményekről, majd a negyvenötös földreformról . lehetetlen úgy, írni, úgy beszélni á jövőben, hogy ne ismerjük a három szerző tanulmányát. Elsősorban a témának, de nem utolsó sorban a megírás módjának köszönhető, hogy a három tanulmány, megmutatva az összefüggéseket, ismereteinket úgy gyarapítja, hogy egyúttal felejthetett en olvasmányélményt nyújt, s ez utóbbi a tanulmányoknak "nem mindig sajátja. K. Balog János írja: „A megyeszékhely felszabadulására így emlékezik vissza Dániel Béla, a szekszárdi ellenállási csoport egyik vezetője: »1944. november 30-án reggel már a város körül lehetett a géppuska kelepelését hallani, egészen közelről, mintha az ucca végén lőttek volna. Kimentem az uccára, amikor is negyven—ötven fegyver és sapka nélküli magyar katona rohant felénk és lóhalálban kérdezték: merre lehet Bony- hád felé menni, menekülni. Azt mondták, hogy a szovjet csapatok bekerítették az egész várost, de talán Bonyhád felé még elmenekülhetnek. Mint később megtudtam, arra sem menekülhetlek már, mivel arról is megközelítették a várost. Leszaladtam a városba, és már boldogan láttam a szovjet csapatokat a Garay-szobor körül. Senyével elmentünk a parancsnokságra. Azt mondtuk, partizánok vacrjunk ... Nem akartak elengedni bennünket. Megvendégeltek, enni, inni adtak ... Örökké felejthetetlen élmény marad életemnek 1944. november 30-O-«”. A tanulmányírók foglalkoznak Tolna megye lakosságának antifasiszta küzdelmeivel, a fasiszta seregek januári, márciusi ellentámadásainak visszaverésével, a német fasiszta megszállással (1944. március 19.) és annak következményeivel, a nemzeti bizottságok munkájával a felszabadulás első heteiben, a földosztás megindításával, a községi földigénylő bizottságok tevékenységével, hogy csak a leglényegesebb fejezetekre utaljunk. Akik átélték, most újból a maga teljességében élik át a kötetben tárgyalt, sorsdöntő évek eseményeit. A tizenévesek, a huszonévesek számára meg olykor egy-egy fejezet vetekszik a legizgalmasabb krimivel. Október 15-én: „lsépy Andor százados Szekszárdon az erődítési parancsnokság egyik alakulatánál szolgált, mint futártiszt... Október 15- én a vasárnapi ebéd közben itt hallotta a Horthy-féle prok- lamációt és hadparancsot. Azonnal eltávozott lakásáról, egy amerikai eredetű géppisztolyt vett magához, amelyet hadműveleti területen szerzett, egy ^ téves helyen partizánok részére ledobott utánpótlásból... lsépy százados mintegy hat rendőrrel és vele levő magyar katonával sietve elindult a mozi mellett volt német tiszti étkezde felé, őt később még több felfegyverzett rendőr követte. Menet közben kioktatta a rendőröket magatartásukra, hivatkozva az erdélyi eseményekre. Ahogy a tiszti étkezde épületébe beléntek és a rendőrök megszállták a bejáratot, egy német őrnagy ugrott ki az egyik szobából és pisztolyt szegezve tiltakozott Isépyék behatolása ellen, főleg az ellen, hogy rendőrök szállták meg a kapubejáratot. Az étkezde legénysége ekkor már fegyverekkel tüzelőállást foglalt el az ablakban és a folyosón. Csupán pár tiszt tartózkodott ott. a többit feltehetően riasztották. lsépy látta, hogy a németek felkészültek és felmérte, hogy pillanatnyilag hátrányos helyzetbe került. A német őrnagynak azt mondta, hogy az állomásparancsnok rendelkezésére jött és feladata a megváltozott helyzetben a két parancsnokság között közvetíteni. Erre a német tiszt eltette fegyverét és Isépyvel felment az étkezdébe. A rendőrökkel a százados közölte, ha 10 pere alatt nem jön le, a németek letartóztatták és aszerint cselekedjenek. Pár percig tárgyalt a német tiszttel — nem éppen szívélyes hangon — majd távozott. Eközben a rendőrök az érkező és távozó németeket parancsa szerint lefegyvereztékt így amikor a százados lejött, szép számú, német pisztoly volt a rendőröknél. Ezekből egyet eltett. A Garay téren ekkor már felvonultak a németek, géppuskákat állítottak fel és a házak falai mellett tüzelőállást foglaltak el. A rendőröket lsépy bevonulásra szólította fel, maga pedig a fegyveres német katonák között, igen szorongó érzéssel, megindult a laktanya felé. A németek fellépése fenyegető volt. A laktanyában a tisztikar már összegyűlt és felkészültek a fegyveres összecsapásra. Arra vártak, hogy felsőbb parancsnokságuktól további utasítást kapnak. Később beolvasták a rádióba Vörös vezérezredes kiigazító parancsát, majd este a Szálasi-féle proklamációt és így tudomásul vették az előállott helyzetet.” A negyedik kötet és a többi három is megrendelhető a Tolna megyei Levéltártól (Szekszárd, Béla tér 1.). Szp. Szubjektív sorolt • • Ünnepi történet 1973. március 4. Rendes, megszokott hétköznap reggel volt. A szerkesztőségben mindenki múnkához cihelődött, az olvasószerkesztők az üres fiókot mutogatták, kézirathiányra panaszkodtak, az újságírók telefonáltak, vidékre indultak, hogy megtöltsék az újság éhes, hatalmas, nyolcvan gépelt oldalt elnyelő gyomját Olyan volt ez a reggel is, mint a többi. Tíz óráig nem is történt semmi különös. Akkor jött a titkárnő és azt mondta: — Várják. — Telefonhoz? — Nem. — Ki vár? — Nem tudom. Egy alacsony, sovány ember. A szobámban valóban e#7 alacsony, sovány ember várt. Divatos, műszőrme béléses kabát volt rajta, sapkája a dohányzóasztalon. Bemutatkozott. — Eljöttem, hogy... — zsebéből előhúzta a Népújság egyik számát. Rápillantottam és a képről felismertem: ez a vasárnapi számunk, a legutóbbi. Pillanatok alatt felkészültem arra. ami ilyenkor történni szokott. Hellyel kínáltam, hogy ezzel is időt nyerjek és végiggondoljam mit válaszolok majd neki, ha azt mondja: „Kérem, engem jogtalanul meghurcoltak, engem tönkretettek, én elégtételt követelek...’” így szoktak kezdődni mindig ezek a beszélgetések, és legtöbbször úgy végződnek, hogy az, aki azzal jött, hogy „meghurcoltuk”, hogy „belegázoltunk” a becsületébe —vagy azzal távozik, hogy feljelent bennünket — ez nagyon ritkán, de előfordul, még akkor is, ha nem tévedtünk —, vagy azzal, hogy megérti: nem az a célunk, hogy bárkit is meg- hurcoltassunk, ha haragszunk, akkor az emberért haragszunk, szeretnénk, ha mindenki becsületesen végezné a munkáját, és nem lógna senki, ha nem lennének betörők, ha... Gondolatban idáig jutottam, amikor az alacsony, vékony ember ismét megszólalt. — Kérem, én azért jöttem, hogy megköszönjem önöknek a rólam írt (nagyon) korrekt cikket. Nagyon sokat segítettek nekem ezzel. így legalább a faluban mindenki megtudhatja az igazságot. Önök elmondták azt, az egész falunak, minden, kinek, amit én csak néhány embernek tudtam volna elmondani. Nem vihettem házról házra a jegyzőkönyveket, hogy: nem igaz az, amit összevissza fecsegnek. Az igaz, hogy.. Szóval tudja™ Nem hittem a fülemnek. Húsz éve vagyok ezen a pályán, de ilyen még nem történt velem: egy elmarasztalt ember bejön megköszönni azt, hogy elmarasztaltuk egy egész aegye közvéleménye előtt. — & most kíváncsi vagyok, mi az On véleménye a dkkról! Tehát a1 előbb csak gúnyolódott! — gondoltam. Mert ilyen is megesik. Először kitűnőnek mondják a cikket, hogy utána váratlanul lecsapjanak a szerkesztőre, aki egy pillanatra mindenről elfeledkezik: csak az foglalkoztatja, hogy egy olvasó kitűnőnek mondta a cikket. Jó lesz óvatosnak lenni] — gondoltam. — Egyetértek a cikk írójával. — Tehát önnek is az a véleménye, hogy amit tettem az elítélendő? — Igen. Feltétlenül elítélendő. Nem a száz forint miatt, elsősorban, hanem azért a hatásért, amit ezzel a munkahelyén kiváltott.. — És is így gondoltam! Persze nem akkor. Akkor valahogy kihagytam. Nem is tudom, hogy miért tettem azt, ami miatt később nagyon szégyellnem kellett magamat. Megtörtént. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy máskor se ilyen, se másmilyen ne történjen velem. Elgondolkodott. — Még egyszer köszönöm a korrekt cikket. Ne higgye, hogy érdekből jöttem ide. Nem. Senki nem küldött, és semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy önök előtt jó szín. ben tűnjek fel. Én ma vagyok utoljára Szekszárdon és Tolna megyében. Visszamegyek a régi gyáramba, Pestre, kutatónak. Most hoztam a kikérőmet. Még egyszer köszönöm a korrektségüket. Nagy lecke volt ez nekem. A viszontlására. Kezet szorított és elment. Én pedig végigkérdeztem mindenkit a szerkesztőségben: történt-e már újságírói pályafutása során vele ilyen? Senkivel nem történt, de még arra sem emlékezett senki, hogy bárkivel is, az újságíró-ismerősök közül megesett volna ehhez hasonló. Ez elszomorított Hát csak egy ember akad, aki megérzi, elhiszi, hogy az újság érte haragszik és nem ellene? Biztosan nem így van. Többen is vannak, akik ezt tudják, érzik, de nem mondják el. Pedig időnként jólesne, ha elmondanák az újságírónak, aki önmagával is kínlódva bírál, lázong a hibák ellen. A barátait is megírja, ha azok hibát követnek el. vállalva azt a kockázatot is, hogy elveszti barátait Az újságíró, a szerkesztő írás közben nem gyűlölhet senkit. Mindenkit embernek kell tartania, embernek, akiért érdemes küzdeni még a kilátástalannak látszó helyzetekben is. Gyötrelmesen szép pálya az újságírás. Mindennapos harc, küzdelem. Küzdelem az emberért, a jobbért, a szebbért. Őszintén bevallom: örülünk minden kis eredménynek, örülünk annak is, ha cikkeinkkel, riportjainkkal, glosszáink- kal naponta csak néhány embert is tudunk meggyőzni erről vagy arról, de különösen örülünk annak, ami ezen a szürkének induló hétköznapi napon — ünnepi történetként jelentkezett. SZAT.M JÁNOS
