Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-25 / 71. szám
\ Homoródi József: Válasz egy palackpostára Brisits Frigyes és a bonyhádi Vörösmarty-emléktáhla A Heine-évforduló juttatta eszembe, hogy a klasszikusok közül az ő műveit is ritkán forgatom, némi bűntudattal gyorsan kivettem hát a fővárosi könyvtárból néhány kötetét, hogy pótoljam kevéssé az elmulasztottakat, már amennyire az efféle adósságoké pótolni lehet. Elsőként vallomásainak és emlékezéseinek az Insel Bücherei elegáns sorozatában megjelent kötetecs- Scéjét vettem kézbe, s nem tudtam letenni: sziporkázó szellemességle, maró iróniája, ragyogó írásművészete úgy elragadott, hogy egyhuzamban olvastam végig. Azaz: egyszer dühösen félbeszakítottam az olvasást. Nem Heine miatt mérgelődtem. Egy helyütt ugyanis kis cédulát találtam a lapok közé csúsztatva, rajta kézírás. Kíváncsian böngésztem. Ez állt rajta: „Heine itt figyelemre méltó megállapításokat tesz a kommunizmusról.” No lám, palackposta egy könyv lapjai közé zárva, behajítva a kölcsönzés körfolyamába, üzenet egy ismeretlen olvasótól a következő ismeretlen olvasónak: „Olvasótárs! Ne fuss át ezeken az oldalakon, ne lapozz tovább, állj meg, olvasd el. ami itt írva vagyon, mert bizony mondom neked, hogy figyelemre méltó! Előbb értem a figyelmembe ajánlott részhez, mielőtt a cédulácskát megnéztem volna. Mosolyogtam a naív sorokon, s eltűnődtem rajta, mily különös. hogy a lángelmék korlátái is mily óriásiak, s micsoda paradoxon, hogy a rebellis Heine ebben a kérdésben egy gyékényen árui a reakciós Baudelaire-rel? Heine ugyanis arról vall ezekben a sorokban: visszariad a kommunizmustól, amely leplezetlenül a népet akarja uralomra juttatni, mert a nép nem szép, jó és okos, mint egyesek hirdetik, hanem bizony mocskos, gonosz és tudatlan. Előbb fürdetni, jóllakatni és pallérozni kell, mert amíg ez nem történik meg, addig „a költő tiszta, érzékeny természete visszariad attól, hogy bármiféle közelebbi érintkezésbe kerüljön a néppel, s a hátunk is borsódzik belé, ha a dédelgetéseire gonÁ hét könyvei: Dedina: Szőrmetolvajok. Bishop: Lincoln utolsó napja. Sunyin: A szerelem szentsége. King, Martin Luther: Nem hallgathattam. Köves—Pämiczky: Általános statisztika. Nagy K.: A világ legrosszabb gyereke. Revuz: Modern matematika — Élő matematika. Horn: Szarvasmarha-tenyésztés. Szociálpszichológia. Társadalmi tervezés és szociológia. Tóth—Dénes J.: Gyermekíogászat, fogszabályozás. Varga T.: Játsszunk matematikát! Bihari: A tanító. Czabán Samu élete. Polevoj: Egy igaz ember története. György: A nehezen nevelhető gyermek. Ibsen: Nóra (Diákkkönyvtár) Magyari B.: Elektroncső atlasz. Mann Th.: Marió és a varázsló. óvodai nevelés programja. Solem Alechem: Tóbiás, a tejesember. Thaclteray: Hiúság vására. Vécsey I.: Hunyadi Sándor. Heiduczek: Búcsú az angyaloktól. Bernáth: A bírói emelvényen. Brook: Az üres tér. Kovács D.-né: Kirándulás az ÄBC-hegyre. Tcljesítményelektronika. Uj magvar lexikon 2. kötet. Csillagok és szívek. Kádár J.: Rondó. Kemény: Apollo megtérése. Zsukov: Emlékek, gondolatok. dőlünk, amelytől az Isten óvjon bennünket.” Baudelaire persze nemcsak finnyáskodik, nemcsak riadózik a büdös paraszttól és prolitól, hanem azt írja: „... nem éreztétek-e ugyanazt az örömöt, mint én, hogy láthattátok, amikor a rendőr összevert egy republikánust? S mint én, nem azt mondtátok-e: üsd, szívem rendőre a férfi, akit versz, ellensége a rózsáknak és a parfőmöknek, a közönséges használati tárgyakon csügg, ellensége Wat- teau-nak, ellensége Raffael- nek (...). Üsd rendőr.. Ezen is mosolyogtam, s itt is eszembe jutott a paradoxon: ugyanez a Baudelaire tevékenyen részit vett a 48-as forradalomban és torka szakadtából üvöltözne utcahosszat, lőjék agyon Aupick tábornokot — aki a mostohaapja volt. Egy hajszálnyival sem lett kisebb ezért a szememben sem Heine, sem Baudelaire. Hiszen ki vethetné a szemükre, hogy több mint 100 évvel ezelőtt nem ismerték az osztályharc alaptörvényeit sem, figyelembe véve származásukat, neveltetésüket, s a társadalmi környezet hatását, amelyben éltek? Hogy még nem tudták: ahhoz, hogy a nép igénye szerint fürödhessen és ehessék, képességei és hajlamai szerint tanulhasson és képezhesse magát, előbb hatalomra kell jutnia, mert elnyomói és kizsák- mányolói ezt önszántukból aligha fogják néki lehetővé tenni, csak harc árán vívhatja ki magának. • “ ■ ^A kis cédula a Heine-kötet- ben ezért dühített fel. Hiszen azt napjainkban írták! Félreértés ne essék: nem azon mérgelődöm, hogy akad olyan ember, aki még ma sem marxista, hanem azon, hogy 25 év tapasztalata sem győzhette meg róla: néphatalom nélkül ugyan fürödhetnének-e nálunk a milliók, jóllakhatnának-e. gimnáziumba, főiskolára járhatnának-e? És még azon mérgelődöm, ha valaki annyira sem tájékozott a világeseményekben, hogy Heine sorainak olvastán nem jut eszébe például Chile, ahol a tulajdonosok sztrájkkal, a kereskedelem, a közlekedés megbénításával, az élelmiszerek elrejtésével és megsemmisítésével harcolnak a nincstelenek földszabadításáért küzdő Népi Egység kormánya ellen, vagyis az ellen, hogy a mocskos, gonosz és tudatlan nép tiszta, jó és okos lehessen, eszük ágában sincs ehhez hozzásegíteni. Persze, nagyon valószínű, hogy aki ezt a sanda üzenetet a Heine-kötetbe csempészte, mindezt jól tudja Ugyanolyan jól, mint az NSZK egyes lapjai, amelyek merő véletlen- ségből ugyanezt a Heine-részletet találták fontosnak közölni a Kommunista Kiáltvány megjelenésének évfordulóján, így például a Süddeutsche Zeitung is, amely pedig haladó polgári lap hírében áll, s a Brandt-kormányt támogatja. Szomorú, hogy a Süddeutsche még „objektívebto” mint ami paíackpostásunk, mert azt a címet adta Heine-idéaetének: „Egy nép, amely megmosakodott, s az alcímben nem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy Heine a korabeli kommunizmusról irta, amit írt Sajnos, az az igazság, hogy a nép még nem mosakodhatott meg mindenütt, még Európában sem, s ahol kiharcolta is magának már a létminimumot, vagy annál valamivel többet, még igen távol áll például attól, hogy hajlamai, s képességei szerint tanulhasson és művelődhessék. Ezért válaszoltam a palackposrtára. Nem csak ezzel az írással, a Heine-könyv- ben is. Nem gyűrtem össze, nem hajítottam el a belécsem- pészett cédulácskát. Nagy fordíts .'-jelei rajzoltam az üzenet alá, s a másik oldalára ráírtam, amit lényegében már kifejtettem: „Ahhoz, hogy a nép megfürödhessen, jóllakhasson és tanulhasson, előbb hatalomra kell jutnia, mert elnyomói és kizsákmányolói jószántukból nem teszik ezt lehetővé.” Most már két palack, két üzenet úszik a könyvtári kölcsönzés körfolyamába hajítva, csatázik az olvasók leikéért. Nem aggaszt ennek a harcnak a kimenetele. Hiszen olyan bajvívók álltak éppen napjainkban újból csatasorba a nép ügye mellett, mint legnagyobb élő poétánk, Illyés Gyula, aki a Kortárs márciusi számában közölt Betőfi-drámájával, mintha éppen Heinének, Baude- laire-nek felelne, mindazoknak a „tiszta és érzékeny” költőknek, tudósoknak, értelmiségieknek, akik még ma is riadoznak a „nagy és nyers” néptől, a nép uralmától. Petőfi a maga bőrén érezte ezt a nyerseséget, amikor leitatott és félrevezetett választói vasvillával kergették el Szabad- szállásról, s menekülnie kellett, nehogy érintésnyi közelségbe kerüljön a néppel, mert talán megölték volna. Mégsem szappanért, s keféén kiáltott utána, , mint Heine, nem rendőrért. mint Baudelaire. Jókaival vitatkozva Petőfi — Illyés drámájában — még ekkor is hűséges marad a néphez, vallja, ha gonoszul cselekszik is néha, nem saját bűnéből teszi, s csodálatosan szép és bölcs példával világítja meg, hogyan kell helyesen szolgálni a nép fölszabadítását. Azt mondja Jókainak: „Láttad már, hogyan szokás a pincéből fölgörgetni a teli hordót? Nem úgy, hogy felülről húzzák, hanem úgy, hogy lentről tolják. Ahogy annak előnyére már Sziszifusz is rájött.” Valóban. A népet nem lehet „fölemelni”. Csak azonosulni vele és segíteni, támogatni, „alulról tolni” felszabadító harcát Másként nem kerülhet „fölülte”. Pár éve a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának kézirattárában dolgoztam, ott láttam utoljára. Kimért, súlyos léptekkel járult az egyik páncélszekrényhez, kiemelt egy kéziratcsomót és ünnepélyes lépésekkel vitte oda az egyik asztalhoz, mintha legalábbis az Oltáriszentséget tartaná a kezében a misén. Vörösmarty összes műveinek kritikai kiadásából a dráma- kötetet rendezte sajtó alá, az volt az áhítattal és fölmagasz- talással érintett kézirat. A Tolna megyei Mázán 1890- ben született és Pécsett diá- koskodott nagy tudós cisztercita tanár lett, 1939 óta a budai cisztercita gimnázium igazgatója. közben a Magyar Irodalom történeti Társaság egyik vezetője és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kazinczy antológiája és más régi magyar írók műveinek gondozása mellett, azonban mint Vörösmarty legnagyobb modem kutatója szerzett hírnevet és tekintélyt magának. Finom stílusa és nagy hozzáértése olyan szigorú kritikus. mint Szabó Dezső becsülését és olyan nagy irodalmár, mint Babits barátságát is kiérdemelte. Az élete vége felé járó Babitsot esztergomi nyaralójában is fölkereste, lehet, ott beszélték meg, hogy elhalálozása esetére Brisits fogja őt eltemetni.. Valóban, a fölajánlkozó püspökök helyett Brisits végezte az egyházi szertartást és mondott Vörösmarty számvaló nyelvén búcsúbeszédet sírjánál. Brisits nemcsak Tolna megyei, mázai születésű volt, más tolnai kapcsolatai is voltak. a Völgységgel, Bonyhád- dal és Börzsönnyel, természetesen Vörösmarty révén: Igv kerültünk össze egyszer jó négy évtizede, éppen a helyi Vörösmarty-kultusz megindítására. Az 1930-as évek fordulóján forrongott a magyar diákság, nemcsak a Felvidéken és Erdélyben, hanem még az ellenőrzött Magyarországon is. Talán a legeredetibb mozgalom a Vajthó László diákjai által megindított Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozata volt. Bessenyei kiadatlan műveit saját zsebpénzükből adták ki. Föl- lelkesülve ezeken a kezdeményezéseken saját Alma Materem, a bonyhádi reálgimnázium végzős diákjaihoz fordultam a Tolnamegyei Újság hasábjain azzal, hogy az érettségi bankettre szánt pénzükön emeljenek emléktáblát Vörösmarty bonyhádi vendégházára. Cikkem nyomán orezágos izgalom keletkezett. Karácsony Sándor és Kodolányi János is részt vett a sajtóvitában. A bankettről azonban az akkori diákság nem tudott lemondani, még Vörösmarty emlékéért sem. Az emléktábla azonban mégis meglett. Élt akkor Bonyhádon egy kitűnő apátplébános, Bauer József, Bányai Kornél és Fája Géza volt főnöke, akit a nácik 44-es zsidóbarát magatartása miatt a győri kazamatákba hurcoltak. (A háború után Pórra magyarosította nevét.) Pénze ugyan nem volt, de egy régimódi mosdójának hatalmas fehér márvány alja volt. Ezt leszereltette és rávésette Vörösmarty bonyhádi tartózkodásának adatait. Alig negyedévvel a szekszárdi újságban fölvetett ötletem után hatalmas méretű Vörösmarty-ün- nepség keretében helyezték el az emléktáblát a bonyhádi plébánia falán, abban az épületben, ahol Vörösmarty az akkori plébános és káplán, Egyed Antal és Teslér László író barátaival az antik és angol irodalomról szokott társalogni. Először maga Babits mutatkozott hajlandónak az emlékboszád megtartására, vé- kül is azonban Brisits Frigyes vállalta azt el. Brisits rendszerint Bonyhádon nyaralt a ciszterci rend főnökével, Bitter Illés Clair- vaux-i apátnál, aki a Szecska dűlőben, sógora szőlőjében szokta nyarait tölteni. Brisits szárnyaló röptű felavató beszédet mondott. (Az ünnepély részletes beszámolóját én írtam a Tolnamegyei Újságnak.) De van ennek az eseménynek folytatása is, Brisits, a Vörös- marty-kutató nagyobb társasággal kilátogatott Börzsönybe, a Perczel-kúriára és erről az Élet-be terjedelmes és költői ihletű tájleírást !és helyzetképet adott. GÁJ. ISTVÁN Le a túlzott választékkal! Mindennek az idegen módi az oka! Hazánk fiai rákaptak a külföldi holmikra. Asszonyaink, leányaink a francia kenceficével cicomázzák magukat, a férfiember — ha ez a szenvedélye — a német meg a cseh barkács instrumentumokra esküszik, de még az oktalan gyermek is ángol, meg japánus magnetofonért rimán- kodik. Egy Kossuth kéne ide, az ő védegyleti mozgalma, hogy korbáccsal kergetné ki a magyarság szent templomából az idegen kufárok holmiját, a sima nyelvű taljá- nét, az álnak németét, a fösvény dugóiét! Ki hallott ilyet? A gazdasági illetékesek, ahelyett, hogy védővámmal sújtanák, tilalomfával korlátoznák, sorompóval útját állnák a külföldi csecsebecséknek, becsalogatják ide, és eljárásuknak még olyan hangzatos neveket is adnak, mint válasz\ tékbővítés, a hazai ipar serkentése, versenyszellem, satöbbi. Győzzük meg a honi vásárlót, hogy a mi portékánk jobb? Strapálja magát az ördög! Ha az üzletekből eltűnik a külföldi holmi, meglátják, tüstént a miénk lesz a legszebb, a legkiválóbb! Ott van aztán « külkereskedelem. Mi dolog az, hogy kimegy az a sok fránya üzletkötő, összevásárol vadidegen országokban mindenféle automatikus gépeket, programozott vezér léseket, aztán eladja itthon a mi manufaktúránknak? Eb ura fakó! A «agyar lélek konzervatív, idegen tőle az agyafúrt gépi masina, a magyar azt szereti, amit a saját kezeügyével megcsinálhat. Hogy egyes gépeink még nem a legtökéletesebbek a világon? Hát ha nem, akkor is legyünk hozzájuk elnézőbbek. Elvégre ezek mégiscsak a mi lelkűnkből lelkedzett piros-fehér-zöld gyártmányaink, itt termettek ebben a szép, hegyes-völgyes, délibábos, akáclombos magyar népgazdaságban. Ihajla! Meg aztán a fogyasztókat is meg kéne már egy kicsinykét rendszabályozni! Az a baj, leérem szépen, hogy túl sokat tetszenek külföldre mászkálni! Mikor beadja az ebadta a pászportkérvényit, mind azt írja bele, hogy a tájban akar gyönyörködni. De nyavalyát a tájban gyönyörködik; azt kajtatja, melyik portéka szebb, meg joMfc münt minálunk. Szerintem az árpolitika sem tükröz hazafias szellemet Mert most úgy van, hogy drágábban árulják, mint a hazait. Ha azonban fordítva volna, ha a szittya áru kerülne több pénzbe, akkor a vásárló úgy okoskodna: o.'.ó, ez bizonyosait azért drágább, mert ez a jobbik. És akkor szívesebben vásárolná a miénket, mint az importot. Azt kérjük: tessék pártolni a magyar ipart! Erre jő a válasz: tessék jobbat gyártani! De hiszen a jobbat pártolni nem nagy kunszt, tartja az ősmagyar közmondás, akkor is tessék megtámogatni bennünket, ha rosszabbat produkáltunk! Egy szó, mint száz: magyar árut, a magyar fűi gyasztónak, a magyar üzletekbe, eszi, nem eszi, ne kapjon mást, azt « fűzfánfütyülö rézangyalát a firma- mentumos piaci kapcsolatoknak* Az Első Magyar Bóvtíkészletező Vállalat vevőszolgálata nevében: Olvashatatlan aláírás; — igazgató. Kös&tjtettei —novo—
