Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
titkárság a szó betű szerinti értelmében azért van, hogy titkokat őrizzen. Őriz, ha ugyan őriz, ilyesmit is, de ha ma valaki a feliratot olvassa, vagy a kifejezést, hallja, aligha erre gondol. A titkárság a vezető állásúak előszobája. Többnyire szépen berendezett, tágas szoba, bőrfotelekkel, szekrényekkel, irattartókkal ékes íróasztallal, írógépasztallal, telefonnal, vagy telefonokkal. Ha telefon csak egy van, akkor az többnyire sok gombbal, billentyűvel, kapcsolóval felszerelt, egyszóval olyan, amilyet az utcasarki füjkében egy forint bedobása árán senki se tudna működtetni. Amikor a telefon „külső” hívásra csendül, akkor egy általában kellemes női hang mindenekelőtt azt kérdi, hogy „Ki kéri?”. Ettől a hívók zöme ingerült lesz, de célszerűnek tűnik már most előrebocsájtani, hogy nincs igaza. A titkárság ugyanis szűrő. Egyik fontos rendeltetése megválogatni a jelentkezőket, akik a vezetőkkel beszélni akarnak és ez egyáltalán nem arisztokratizmus. Nagyon furcsa zűrzavar kerekedne abból, ha a szekszárdi k írház főigazgató- főorvosát azért lehetne zaklatni, mert a konyhára fonnyadt zöldség érkezett, vagy az Állami Építőipari Vállalat főmérnökét, mert hatvan kilo- rtiéterrel odébb az egyik dömpernek kiesett a kereke. Az órabéremelési vita sem fel-' tétlenül tartozik az igazgató elé, éppúgy nem, mint, a számviteli csoport beosztott adminisztrátorának szabadságkérelme. A gazdaságirányítás, egy üzem, intézmény, hivatal vezetése differenciált munka és egyre inkább azzá . válik. Patriarchális módszerekkel jól el lehetett dirigálni egy tizenöt alkalmazottat foglalkoztató, magánkézben lévő bőrcserzőt, de aligha lehetne a Simontor- nvai Bőrgyárat. Amivel persze egyáltalán nem akarjuk azt állítani, hogy a titkárságok „szűrő” szerepe minden esetben kifogástalanul működik. Sajnos nemcsak a vicclapokból lehetne idézni példákat. Olyanokat, amikor a beosztás öncéllá válik, a titkárnő a főnöki funkciók egy részének előszobái gyakorlójává, aki lelke mélyén őszintén sajnálja, hogy nem lobogtathat kezében arkangyali lángpallost annak a szobának küszöbén, melynek belsejében a főnök abban a pillanatban lehet, hogy — éppen a napi sajtót tanulmányozza. Mégsem akarunk most ezzel foglalkozni, mert nem a titkárnők milyenségét indultunk firtatni, hanem jó néhány példa alapján azt, hogy milyen — nem szűrő, hanem — visszatartó szerepe van a titkárságoknak a vállalatok nem vezető, nem műszaki, még csak nem is adminisztratív beosztású, hanem fizikai állományú dolgozói részére. Bemehetnek-e? Bemennek-e? Ha a szükség úgy kívánja, be- mennének-e? Néhány példa. ♦ SZEKSZÁRD, MEZŐGAZDASÁGI ELLÁTÓ VÁLLALAT, ismertebb nevén Ágro- ker. Közepes méretű szobányi titkárság, egy jobb irodától csak annyiban különböző, hogy négy skay-huzatú ülőalkalmatosság áll a várakozók rendelkezésére. A „titkárság” egy barátságos fiatal lány, aki a legőszintébben sajnálkozik azon, hogy az igazgató hazament ebédelni. A helyettese, Gfiesályi László, néhány perc múlva érkezik. — Természetes, hogy mindenki bejöhet, — válaszolja a kérdésre az igazgatóhelyettes. — Többnyire azonban inkább mi megyünk ki. Vállalatunk kicsi, százhuszonöt dolgozót foglalkoztat csupán. Az igazgató, elvtárs mindenkit személye- s n ismer, ez természetes. Tessék kinézni az ablakon, sort állnak a teherautók. Az egyik műtrágyáért jön, a másik gépekért, ezért-azért. Dolgozóink napközben jócskán lekötöttek, itt ki kell használni a munkaidőt. Ha valakinek a gondja- bajáról személyesen véletlenül nem értesülünk, a pénteki osztályvezetői értekezleten többnyire úgyis szóba kerül. Fogadónap nincs, minek? De épp az előbbiek, a nagy elfoglaltság miatt azt a rendszert vezettük be, hogy ha valaki az igazgató elvtárssal, esetleg velem személyesen akar beszélni, a munkaidő kezdetén, vagy közvetlenül annak befejezése előtt bejön. Hogy a titkárság gát lenne, visszatartaná a dolgozókat? Ugyan, kérem! SZEKSZÁRD, MEZŐGÉP VÁLLALAT. Nagyhírű, sokszorosan kitüntetett üzem. A titkárság az irodaépület első emeletén. Lényegesen szebb az előbbinél, pálma, dísznövények. A várakozóhelyek száma három. Balra a főmérnök nagyobbnak tűnő, elegánson berendezett szobája, tanácsko- zóasztallal. Jobbra az igazgatóé, itt a beszélgetők előtt alacsony dohányzóasztal van. Zsigovits Ferenc igazgató: — Legelőször is szögezzük le. hogy a jól működő titkárság nagyon sok gondot vesz le a vezetők válláról. Én ezen a téren szerencsésnek mondhatom magamat, titkárnőmnek kisu í jában van a. vállalat belső életének minden mozzanata. 1750 embert foglalkoztatunk, csak itt a központban halszáznál többet, ez nem csekélység. Kell szűrni? Természetesen! Külsőket és belsőke! egyaránt. Újabban ugyanis mintha divatba jött volna, hogy mindenki az igazgatót keresi, pedig az iiayek zömének van megfelelő szakreferense, akihez az előbb-utóbb úgvis kerül. A belső áramlás ettől függetlenül egyértékű a külsővel. — Bárki jöhet az igazgatóhoz a dolgozók közül? — Bárki, de tudni kell, hogy nálunk immár három éve érvényben van az írásba fektetett és az eddigi tapasztalatok szerint jól bevált ügyrend. Van tehát „szolgálati út” és azt hiszem, természetes, hogy ezt — rendkívüli esetek kivételével — be kell tartani. — Néhány rendkívüli eset? — Lakásproblémák, egészségi gondok, a gyerek óvodai elhelyezése, de az sincs kizárva, hogy az órabérre vonatko- Zj panaszok. Ismét hozzáteendő mindehhez. hogy vannak olyan munkahelyi problémák, amelyeket pusztán hatásköri okokból esetleg a művezető gyorsabban és hatásosabban tud elintézni közvetlenül, mintha — az előbb említett szolgálati út betartásával — megbízza ugyanezzel az igazgató. — A MEZŐGÉP dolgozói közül hányat ismer személyesen igazgató elvtárs? — Biztosan túlzásnak érzi a következőket. Többet, mint amennyi van. A volt Állami Mezőga lasági Gépállomáson dolgoztam és egykori munkatársaim közül rengetegen működnek most a legkülönbözőbb termelőüzemekben. De a je- lemeg-eknek jó kilencven százalékúról is elmondhatom, hogy ilyen vagy amolyan fokon, de ismerősöm. SIMONTORNYAI BŐR- ÉS SZÖRMEFELDOLGOZÓ VÁLTTAL AT. Az ezres létszámú, komoly exnortmegrendelése- ket is teljesítő üzem simon- tornyai központjában hatszáz körülien dolgoznak. Még négyszázan az otthonukban, jövedelmüket kiegészítő módon „bedolgozók”, Körtés István igazgató szobájában „T” alakban áll a tárgyalóasztal és az íróasztal. Belépéskor ügyelni kell. mert az ajtó könnyen egy szék hátán koppanhat. A titkárság, ha lehet még kisebb. A vendégfogadó szék a fogas aljában szoronkodik. Az igazgató, karcsúnak éppen nem mondható, jól megtermett, őszülő hajú. nevető szemű és nagyon szókimondóan fogalmazó férfi. A kérdésen derül: — Ez a rohadt ajtó? Ez egész nap nyitva van. Ide az jön be, aki akar és amikor akar, hacsak éppen nem tárgyalok valamelyik üzleti partnerünkkel. — Baj ez? — Döntse el más. Nekem alapelvem. Együtt dolgozunk, ha valaki úgy érzi, hogy más nem segíthet, akkor természetesen hozzám fordul. Ebből néha furcsa (vagy nagyon is természetes?) esetek adódnak. Az igazgató helybeli és természetesen nem mindig volt igazgató, de valamikor táncos kedvű ifjú ember is. Bejön egy asszony, a régi bálok egyik szereplője. — Hogyan szólította meg? — Hogyan? Juliskám (An- nuskám, Zsófikám — mindegy) miben segíthetek? Titkárság tulajdonképpen olyan értelemben, mint amilyenben keressük, nincs is. VASIPARI VÁLLALAT, SZEKSZÁRD. Van titkárság. Nem is egy, hanem az üvegajtókon két felírás is: „Titkárság I.”, „Titkárság II.”. Az egyes szám alatt az igazgató és főmérnök melletti, a kettes mögött a főkönyvelőé rejlik. — Ami tulajdonképpen egy adminisztratív osztály — magyarázza az I. sz. titkárnő, amíg a főmérnökre várunk. A szoba szép, igazgatóé, főmérnöké éppúgy, mint a csatlakozó tanácsterem. Nem is lehet akármilyen, a Vasipari Vállalat termékei közt akad messze a határainkon túl terjedő hírű. Az idelátogató kereskedelmi partnereket nem fogadhatják kecskelábú asztak nál, lócákon és sámlikon. — A belső berendezést egy helyi fiatal művész. Bakó László tervezte, készítette — mondja a főmérnök. Békési Mihály. A titkárságra vonatkozó információk lényegében a korábbiakkal azonosak. — Én naponta végigjárom az üzemet, — így a főmérnök. — Ez persze nem minden. Nyilvánvaló a szolgálati út, nálunk is van ügyrend. De aki be akar jönni, szükség esetén bármikor teheti, a gyakorlat azonban az, hogy műszak végén. — A szükségszerűen szép környezet nem akadály, hátráltató tényező? — Miért lenne? Az eddig kialakult kép ilyesformán szép, pontosan olyan, amilyennek lennie kellene. Senki szavát nincs okunk, jogunk kétségbe vonni, de az úisúeiró mégis gyanakodó fajta. Részben az előbb megkérdezettek hozzájárulásával, részben tudtuk nélkül valamennyi helyen, de az üzemen kívül, többnyire műszak végén, vagy váltáskor, dolgozókkal is beszéltünk. Mi velük, ők egymással nem. Közös vonásuk egy volt. Valamennyien ellene mondtak annak, hogy leírjuk „.újságba tegyük” a nevüket. Sorrendben: AGROKER: — Bernietek-e? Miért ne? MEZŐGÉP: — Ha éppen akarok. Nem akarok. Minek? — Ha érdemes? — Biztos az lenne. De miért zavarjam éppen az igazgatót? SIMONTORNYA: — Voltam is, leszek is. VASIPARI: — Amióta ez a kékre pin- gált irodaház megvan, mehetek. Amíg a város közepén volt a központ, mi meg itt melóztunk, ha kellett, se mén- tem volna. • írásunk helyzetképet igyekszik összegezni. Idő és terjedelem hiányában nem valamennyi megyebeli titkárságról, ez nyilvánvaló. Az itt ábrázoltakról azonban reméljük, hogy őszintét. ORDAS IVÁN A járdán sok minden van: szemét, széthullott cukorka, ép, csak éppen elejtett és otthagyott cigaretta, kifli, zsemlye... és alma. Ezúttal három alma történetét mondom el. Napsütéses, tavaszias idő volt. Mentem az úton hazafelé. Lassan, sétálva, gondolkodva-nézelődve. Az utca olyan volt, mint máskor. Emberek jöttek-men- tek, köszöntötték egymást, beszélgettek, kutyát sétáltattak, autót tisztítottak, szatyrot cipeltek, rózsás arcú gyerekeket toltak haza a bölcsődéből... Egyszóval hétköznap volt, mAzZ*\ml bteijZ hétköz- Szubiehtív HOroh í napinak tűnt. Egy alma a járdán. Szép, piros alma a jár- _ # dán. Gondoltam, valaki elej- I {/tti > tette, elgurult és restellt leha- jolni érte. Szép, mosolygós alma volt A másik kettő is. Mert három alma volt a járdán. Egymástól nem meszsze. Egy alma kiesett a szatyorból. Aki elvesztette, talán észre se vette. Három alma az már legalább negyed kiló... Három szép alma. Csak le kellene hajolni érte, felvenni, hazavinni, megmosni és megenni... Húsz évvel ezelőtt lehajolok, felkapom, zsebre rakom, hazaviszem és megeszem ... Emberek mennek el mellettem. Egy-egy pillantást vetnek a három almára: „Jé, három alma!” — és továbbmennek. Az almákhoz érve ők is lelassítják a lépteiket, mint ahogy én tettem, talán az ő agyukban is megfordul a gondolat: „Csak le kellene hajolni értük, felvenni, hazavinni, megmosni...” ök sem hajolnak le. ök is, lelkiismeretfurdalással bár, de továbbmennek. ' ök is attól tartanak: meglátja őket valaki az ismerősök közül és még azt gondolják róluk: olyan szegények, hogy még almára sem futja nekik, vagy olyan kapzsiak, hogy még a járdáról is felszedik az almát... Ezért ők is kiegyenesítik a derekukat és úgy mennek el a három alma mellett. Már nem is sétálok, bandukolok, majdhogynem imitálor a járást, csakhogy minél tovább láthassam a három almá Érdekel a három piros alma sorsa. Gyerekek jönnek. Az egyik közülük egy pillanatra megtorpan a járda ke zepén heverő almánál. Farkasszemet néz vele, beharapja szája szélét, meglendíti a jobb lábút és a labdának kineve zett alma darabjai az úttestre hullanak. A két alma a járda szélén várja a sorsát. ök ketten lapítanak, csak az veszi észre őket, aki me netközben a járdát is néz Visszafordulok. Annyira éi dekel a két alma, hogy kivár esi vagyok ßorsuk beteljesü F lésére. ÄZPtn f1! Ha odaérek és még ott les OtiGlllGl a két alma, felveszem. Fel én Nem törődöm azzal sem, h meglátják, azzal sem, ha kap zsmak néznek. A két alma mégiscsak két alma. Megtermel ték. Megnyesték értük a fákat, virágzáskor megvizsgálták ; kötést, permetezték, ez a két alma is ott piroslott a fán . többi között. A többit talán már el is fogyasztották. Dolgoz tak e két alma életéért, vigyáztak az egészségükre, hogy 6zé] pirosán fejezzék be életüket valamelyik család asztalán. Ha odaérek, felveszem. Mégis, várok egy kicsit — gondolom és lassítom a léptei met. Talán ez a suttyó gyerek, aki táskát lóbálva a kezébei közelít a két almához, felveszi. Észrevette. Egy pillanatra meghökkenti a két alma. Talán arra gon dől: „Egyszerre két alma. A múltkor két almáért ugrottán át a kerítésen a szomszédba. Elkaptak és megnadrágoltak.' Egy gyors mozdulat és a két alma eltűnik a nadrág zsebben. A gyerek a táskáját lóbálva, fütyörészve továbbmegy. Eldőlt a két alma sorsa. Egy gyerek döntötte el. Egy gyerek, aki nem szégyellt értük lehajolni. Pedig ő nem is gondolta végig: az almát megtermelték a két almában is munka van... ö csak azt tudta: az alm. arra való, hogy megegyék. Szégyelltem magam. Önökkel nem fordult még elő, hogy úton elszórt kukoricáért, répáért, búzáért, almáért... szégyelltek magukat? Sz T.ii János
