Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-13 / 60. szám

Cipőcsere — olcsó csere © Cipőt mindenki hord, cipő­gondjai csaknem mindenkinek akadtak már. Talán ez az oka, hogy néhány éve hol keveseb­bet, hol kampányszerűen, de szinte mindig beszélünk, írunk a cipőkről. A minőség bizony — hogy is szokták óvatosan fogalmazni? — kívánnivalót hagy maga után. Szeretném leírni, hogy az utóbbi időben javult a cipők minősége. — Ne írja le — mondja Ki­rály Péter, a szekszárdi Korzó Áruház vezetője. — Ne írja le, mert nem igaz. Körülbelül ugyanannyi a reklamáció, mint tavaly, vagy két éve. A jogos, mert a jogtalan reklamációk száma még nőtt is. Egyedül a Minőségi Cipőgyár javított a technológián. Most kisebb lá­dákkal küldünk oda vissza. Mintha a kedves vevők rá­jöttek volna arra, hogy lehet cipőt kapni ingyen is. ötha- vonkánt vissza kell vinni a ré­git, s választani helyette. Sok­szor az ember szíve fáj: ki­bírna még az a cioő egy sze­zont, de ha a vevő ragaszko­dik hozzá, cserélnünk kell. Amit itthagv, elvész. összeór- lik, vagv néhánv forintért el­adják. Naponta húsz pár cipőt hoznak be. Ebből két-három reklamáció mindig jogtalan. Nézze meg a raktárban. Mi­csoda kár! A raktárban bűz. Nagy ha­lom cipők. Letaposott kérgűek, lyukas talpig hordottak, félsar- kúak. Töröttek, szakadtak, piszkosak. — Ezt miért cserélték ki? — Leszakadt a zippzár. — De hiszen itt a biztosító, így, ha beakasztják, ipáris nem szakad le. — Ugrál a gyerek, elmozdul. Ki kell az ilyet cserélni. — Ez teljesen újnak látszik. — Nézze meg közelebbről. Kicsit megrepedezett a lakk. Hatszáz forintos a csizma, cse­rélni kellett. Éppen tegnap. Szandált, víkendcipőt és egy fapapucsot kapott érte a tu­lajdonosa. Hiába, most már ta­vasz van. aztán majd nyár kö­vetkezik. — Vannak notórius cseré­lők? — Hogy vannak-e? Tudja mit mondok? Van olyan ve­vőnk, akiről már akkor tudom, amikor kiválasztja, hogy visz- szajön vele a szezon után. — Mert már ismeri, hogy az a fajta cipő rossz? — Mert már ismerem a ve­vőt, aki még egyetlen egyszer sem tette meg azt a szívessé­get, hogy vissza ne hozta vol­na, amit vásárolt — Számon tartják őket? — Olyannyira, hogy a me­gyei tanács kereskedelmi osz­tályára is elküldtük a név­jegyzéküket. Ha reklamálnak, hadd tudják a felügyelőségen, kikkel állnak szemben. @ Telefon az igazgatónak: — Kérem, felháborító, hogy a Rottler nem cserélte ki a cipőmet. Hat nap még hátra van a félévből, addig jogos a reklamációm. Én tudom a jo­gaimat, engem nem fognak át­verni, hogy addig húzzák, ha­lasztják, amíg elkések. Ha fél órám lenne a határidőből, ak­kor is kötelesek lennének ki­cserélni, érti? — Nem — mondta az igaz­gató. — Nem vagyunk köte­lesek. Hozza be a cipőt, el­küldjük KERMI-vizsgálatra. Elküldték. Jött a szakvéle­mény: a vevő reklamációja jo­gos. A cipőt kicserélték, a pénz egy részét visszatérítet­ték — az újonnan választott olcsóbb volt. — Most tegye a szívére a kezét és úgy mondja, hogy ön szerint minden rendben volt ennél az esetnél. Hat hónapig ingyen hordani egy lábbelit, aztán egy másik újat kapni és még költőpénzt is hozzá... o Szemben ülök a notórius cserélővel. Alacsony, fekete hajú, középkorú férfi. Kiabál. — Maguk engem ne tanítsa­nak! Inkább jobb cipőket gyár­tanának. Azt hiszi, nekem öröm ide járkálni? — Kérem, várjon egy perc­re. A cipőosztályon vásárolt ci­pőknek körülbelül két és fél százaléka érkezik vissza. Az öné mindig ezek között van. A két és fél százalékból kö­rülbelül az egytized jön vissza kétszer, ön mindig ezek között van. Aki hatszor cserél, mint ön, az fehér holló. Az áruház vásárlói között lehet­nek körülbelül húszán. Szek- szárdról és környékéről. Mond- jut ötvenezer ember közül húsz. önnek nem lenne fel­tűnő? — Úgy látszik, balszerencsés kezem van. — Ennyire? Egyszer, leg­alább egyetlen egyszer már véletlenül is találhatott volna jót. És még valami. Nem gon- dolkoztatja el az a tény, hogy mindig tél után és ősz végén romlik el a cipője? Hordja egy nyáron, egy télen át, aztán visszahozza. Miért ez a pontos időbeosztás? — Ne faggassanak! — mondja a kis ember és dühös. — Gyártsanak inkább jó ci­pőt. © Mi a megoldás? — A múltkor vettem egy autógumit — meséli az áruház vezetője. — Mondták, tízezer kilométer, vagy fél év garan­ciát adnak. Használtam, egy­szer csak látom, hogy kezd tönkremenni. Visszavittem a szaküzletbe. — Mennyit hasz­nálta? — kérdezték ott. Mond­tam, hogy körülbelül ötezer kilométert. — Akkor — mondták — a fele árát visszatérítjük, s tes­sék. válasszon egy másikat. Rottler Tibor a cipőosztály vezetője és Palkó Lászlóné egész kötetre való esetet mond ej. Kívülállónak néha mulat­ságosakat. Például arról az asszonyról, aki egy egész sza­tyor cipővel érkezett, unokáé­tól a nagyapáéig, arról a vevő­ről, aki mindenhová elment, a szakszervezettől a nőtanácsig, csak a KERMI-nek nem volt hajlandó átengedni a cipőt vizsgálatra. Én nevetek, a me­sélek el sem mosolyodnak. Azt mondta egy vevő: — Ideges? Hozok mágának kálmápirír.t. A nagy áruházban a rekla­mációk kilencven százaléka a cipőosztályra érkezik. — írja meg, — mondják — csak írja meg bátran azoknak a gyáraknak a hevét, melyek cipőit legtöbbször cserélni kell. Nem ez lesz hitelrontás, a hi­telrontást a szalagokon követik el. Meg a technológusok és az újítók. Mi itt valamit értünk a cinőkhöz is. Van olyan gyártmány, amiből már-már kiújították a cioőt. Vacakabb az anyag. paD,-r a talobélés Aztán jön a reklamáció. — Ez a nagy halom a Savá­ria cipőgyárnak megy vissza. Egyedül több. mint az összes többi. A másik két doboz a Duna cipőgyáré, az a kisebb a Minőségi selejtje. — Erről a cipőről itt a szek­rény tetején külön regényt le­hetne írni. Bejött a tulajdo­nosa és közölte, hogy ö egy ki­csit ideges ember. Aztán or­dított, aztán elküldtük KERMI- vizsgálatra a cipőt, ahol kide­rült, hogy a reklamáció jogta­lan.. Nincs annak a cipőnek semmi baja az égvilágon. A mi emberünk megint kiabá1* egy verset, aztán elrohant. Itt­hagyta a cioőt. Őrizzük, mint az aranyat. Ha elveszne... Az a kedves vevő olykor bejön és vitatkozik. Mi néha kitisztítjuk a cioőt, tönkre ne menjen a raktárban. KÁDÁR PÉTER PosEarlcis ess környéke 2. A kihallgatást végző rendőrtiszt a fehérbárányságát bi­zonygató delikvenstől állítólag megkérdezte: és mondja, mi maradna a házából, ha elkiáltanám magam, lopott anyag kilépni ? A kihallgatáson nem nevetett senki. Ebben az építőanyagban nem bővelkedő világban min­denesetre elgondolkodva járja az ember a szekszárdi Her­mann Ottó lakótelep környékét. Képeslap Svájc. Többszin­tes épületek, lakkozott faburkolattal, teraszos kertek, nyá­ron hatalmas pálmák alatt színes napernyők, hintaszékek. A házak — ez látszik — nem bontott anyagból épültek, a berendezést pedig nem a Bizományi Áruházban vásárolták. Egy télikertbe kukucskálok, s hirtelen nem is tudom, hogy mit lehet egy télikertben csinálni. Ha jól emlékszem, ame­rikai filmben láttam legutóbb ilyet, de ott is zöld, kék, sár­ga részeire bomlott minden, tehetetlen, értelmetlen halmaz­zá a film végén. Nagyvonalú, elegáns környék. A nyomozó firtatta ház­nak kifele enyhe szögijén lejtő katedrálüvegből lett volna az emeleti fala. Esztendeje lassan, hogy a tulajdonost nem érdekli a ház sorsa, egy szöget sem tett arrébb, s másutt lakik. Kinek, mondják kinek van szüksége külföldet, század- eleji úrhatnám épületeket utánzó palotára. Nem tudja sen­ki. A völgybe épült fennhéjázó széplány titoktartó, és sze­mérmesen lecsukja redőnyszemeit a vasárnapi áhítozók előL Zárt világ. A hivalkodó, magát kellető, s jó módot harsogó Alpes láttán a jóistenhez fohászkodik az albérlő, a lakástulajdo­nos, s másnap tán két anyacsavarral akarja megváltani a világot. A feleletet keresem. Az itteni háztulajdonosok nem tetőt akartak a fejük fölé. Nem védelmet a meleg, a hideg, az eső és a hó elől. Nem átláthatatlan falakat a tolakodó tekin­tetek elé, pincét a szénnek, és padlást a lomnak. Jelképet a módnak, a pénznek, a hóbortos nagyzolásnak, s a vele rokon pazarlásnak. Keverednek a fogalmak. A nagyzolás határesete a pazarlás, s fordítva. S vajon nem tekinthető-e össztársadalmi szempontból pocsékolásnak, ha egy ötszobás házban három ember lakik, s két-három szobát egyáltalán nem használnak. Akkor, mikor a városok­ban öt-tíz évet várnak lakásra több gyerekes családok, falu­helyen pedig a kis keresetűek, a nagy családosok negyven­negyvenöt esztendős korukra jutnak önálló lakáshoz, házhoz. Kinek használ az efajta pazarlás? Jóllehet, van aki azt mondja, nem szidni kéne a takaré­kos embereket, hanem dicsérni. Ámde. Gondoljunk csak ar­Az úttörő kulturális szemle helyi döntője Szekszárdim Vasárnap délelőtt, a Babits Mihály megyei művelődési központ színháztermében tar­tották az úttörők hagyományos kulturális szemléjének helyi döntőjét a szekszárdi pajtások. A zongoraszóló kategóriájá­ban aranyfokozatot ért el Mán- di Erzsébet és Szekulity Agnes, a IV-es számú, Blázer Júlia, a ll-es számú és Baka Judit, az I- es számú általános iskola ta­nulója. Ugyancsak az egyéni kategóriában, klarinétszólójá­ért arany fokozatot ért el Rácz Elemér a ll-es számú, és he­gedűszólójáért Sarlós Zsuzsan­na, a tll-as számú iskola ta­nulója. Versmondásban arany foko­zatot ért él Báli Erzsébet, á II- es számú énekszólóban pe­dig Hegedűs Márta, az I-es számú általános iskola tanuló­ja. A nyolctagú zsűri arany fo­kozatúra minősítette az egyéb kategóriában Philipp István­nak, a 111-as számú általános iskola tanulójának bűvészmu­tatványát. Csoportos kategóriában a Magyar Üttörők Szövetsége Országos Elnökségének arany oklevelét kapta a Babits Mi­hály megyei művelődési köz­pont úttörő (haladó) néptánc- csoportja, az I-es számú álta­lános iskola 7. B osztályának kamarakórusa, a Babits Mi­hály megyei művelődési köz­pont úttörő bábcsoportja és az I-es számú általános iskola énekkara. A március 18-án, a forradal­mi ifjúsági napok keretében az úttörő néptáncfesztiválon Szekszárdot a megyei művelő­dési központ úttörő néptánc- csoportja képviseli. Az év első felében megrendezendő megyei úttörő kórustalálkozón pedig az I-es számú általános iskola énekkara képviseli Szekszár­dot. ra, mennyit ér a munkahelyén az az ember, aki örökké azt lesi, mikor lóghat haza tapétázni, kazánt javítani, ablakot tisztítani — hisz egy kétszintes ház karbantartása, fenntar­tása rengeteg időbe telik. Tehát egyik helyen szigorú taka­rékosságról, a másikor — a munkahelyen — felelőtlen pa­zarlásról van szó. A meszesügy már hetek óta furdalja az oldalamat. A helyszín — véletlen-e vagy sem — megintcsak a Hermán Ottó lakótelep. A meszesgödörben senki se tudja, hogy mennyi mész van. A TOTÉV 1969—70-ben építette a nagyon impozáns és sokszor mutogatott 40 lakásos társasházat. A leoltott mész egy nagy gödörbe került és az építkezés befejezésével ott is maradt. A kőművesek elmentek, a gödör tetejét földdel beszórták. Az agyagon fű sarjadt, és pár hét múlva úgy tűnt, mintha a_ puszta anyaföld lenne a gaz alatt. Később jöttek az útépítők, s ha a markolónak szíve lett volna, nem hara­pott volna bele a mészbe. Csakhát a markoló nem tud gon­dolkodni. Az útépítőknek nem az a dolguk, hogy utánajárja­nak, kié a mész, és miért van ott, továbbá nincs joguk fele­lősségre vonni senkit. Nem bírálnak, utat építenek és kö­nyörtelen módon alárendelnek mindent a munkájuknak. A több méter magas mészfal mellett naponta száz—százötven ember jár munkába. És tudja, hogy nem az isten különös és bőséges kegyelme folytán került oda a mész. Valamint sejti, hogy a lakása beázása és a mésztemető között valami titokzatos, kideríthetetlen összefüggés lehet. Egész napos értekezlet egy „gazdag” termelőszövetkezet­ben. Délben ebéd, főzi: a sofőr, felszolgálja: a főkönyvelő. Raguleves, paprikás csirke, kemencében sült rétes. Kérdem a főkönyvelőt, hol lehet fizetni? Azt hiszi, viccelek. — Ezt kérem ingyen és bérmentve adjuk, ön ma a mi vendégünk. — Igen, de ez az ebéd legalább húsz forintba kerülhet Hol számolják el ennyi embernek? Feleletre sem méltat. Karján törlőruhával az elnök szé­ke mögé áll és a fülébe súgdos. Az meg hahotázni kezd. Hagyom. Értelmetlen lenne vele vitatkozni úgyis. Pedig a „gyerekes” dolgokról nem ártana egy kicsit beszélgetni. Történetesen arról, hogy nem baráti összejövetelen, pince­szeren, házibulin, zsúron, hanem fontos értekezleten vagyunk. Dolgozunk. Ha dolgozunk, azért fizetést kapunk, ebéd­hozzájárulást, napidíjat. Azért is dolgozunk többek között, hogy megkeressük az élelemrevalót. Következésképpen má­sok számlájára senkinek sem jár ingyen trakta. Kinek jutott ez akkor ott eszébe? Senkinek. Megszokták. D. VARGA MARTA (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents