Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
Többféle gazdagodás Népszabadság közelmúlt számainak egyikében hosz- szabb cikk foglalkozott a Mecsek- vidéki Vendéglátóipari Vállalattal. A vállalat — egyebek közt — Baján is fenn. tart egy iskolai menzát, ahol a gyerekek, részben kollégisták, a cikk tanúbizonysága szerint nagyon bőséges ellátásban részesülnek. Sokan azonban, elsősorban a tanyáról jöttek, nem tudnak enni. Nem arról van szó. hogy esetleg az illemszabályoktól elütően forgatják a kést, villát, ezt előbb- utóbb meg lehet tanulni. Arról, .hogy a legszokványosabbakon (és persze legkevésbé egészségeseken) kívül jóformán semmilyen ételt nem ismernek, és gyanakodva méregetnek minden húst, ha az történetesen panírozva és rántva kerül a tányérjukra. Cseppet sem biztos, hogy ezek a tanyasi gyerekek egyben szegény gyerekek is lennének. A gazdagodásnak, anyagi jómódnak nagyon sokféle változata lehetséges, valószínű azonban, hogy csak három fő típusa van. Az egyikhez azok tartoznak, akik nem tudnak élni jómódjukkal, a másikhoz azok, akik rabjai lesznek, a harmadikhoz, akik tényleg hasznát látják. Valamennyi típus tagjai között akadnak olvánok, akik a nagyobb jövedelmet, jobb anyagi módot — természetesen a saját magukét — azonosítják az emberi értékek mércéjével is. Minderről kissé bőségesebben. 1708 forint Magyarországon 1970-ben a munkások havi jövedelme 1625 forint volt. A parasztságé 1622, az úgynevezett kettős jövedelműeké, ahol a család részben a mezőgazdaságból, részben más munkaterületekből él, 1691 forint. A szellemi munkásoké 2184, az önállóké 1805, a nyugdíjasoké 1279 fo- v rint. Mindez országos átlagban 1708 forintot jelent, amiből 1496 forint volt a személyes jövedelem, 212 forint értékű pedig a természetbeni és társadalmi juttatás. Nem csillagászati összeg, de semmi esetre sem nyomor, hanem megfelel annak a szintnek, amelyre a világstatisztika hazánkat sorolni szokta, a közepesen fejlett országokénak. Ez az átlag, tehát az az ösz- szeg, mely napjainkban a másfél millió koldus egykori országára általánosan jellemző. Természetesen van ennél lényegesen alacsonyabb, de sokkalta magasabb jövedelem is, és amíg az kinek-kinek munkáját, képességeit tükrözi, tudomásul lehet és kell vennünk. írásunknak eredetileg az „Újgazdagok” címet szántuk, de mivel a korábbi néhány évtizeddel ezelőtti helyzethez mérten tulajdonképpen az egész ország „újgazdag”, ez nem tűnt a legszerencsésebbnek. Z. bácsi ezresei Sógoromák úgy döntöttek, hogy házat vesznek. Faluhelyen sem gyönyörűség az albérlet, még akkor sem, ha az embernek két szobája van, de gyereke ugyanennyi és útban a harmadik. Volt valamelyes megtakarított pénzük, adott kölcsönt a takarékszövetkezet is, de még mindig hiányzott húszezer körüli forint. Valami télesti beszélgetés alkalmával sógorom egy félmondat erejéig elmondta gondját a szomszédban, Z. bácsinak. Z. bácsival a konyhában ültek, kényelmetlen, meredt 1973. február 4. hátú széken. A konyha földes volt, alacsony, füstös és piszkos, de legalább meleg, míg az egyetlen, málló vakolatú szoba hideg, nedves, savanyú szagú és barátságtalan. Z. bá- csiéknak egyébként se jutott volna eszükbe, hogy a szobát vendégfogadásra pocsékolják, hacsak nem maga a megyéspüspök kopogtat be hozzájuk, aki viszont még sosem járt itt. A konyhában ágy is volt, szűk, festett deszkájú, amelynek zsákjában esztendőnként cserélték a szalmát, szóval teljesen megfelelt a célnak. Z. bácsi hümmögött valamit az élet nehézségeiről, sercin- tett egyet a földre, aztán odaszólt a feleségének: — Terus! Adj már a Pistának huszonötezer forintot. Terus néni bement a szomszéd szobába, matatott egy darabig, aztán hozott ötven darab ötszázast. A tapintatos érdeklődésre, hogy még hány forintjuk van otthon, főkönyvelői pontossággal közölte: — Százhatvannégyezer! Z. bácsiék nem vezettették be a villanyt, nem járatnak újságot, borzongva gondolnak mindenféle takarékpénztárra, évtizedek óta nem vettek új bútort és egy ki tudja honnan hozzájuk került régi Stühmer- dohnzban őrzik több évi bika- hizlalásuk teljes ellenértékét. Egv cseppet sem érzik rosz- szul magukat és valószínűleg teljesen hidegen hagyja őket, ho«v a bevezetőben említett első csnoort tisztább képviselőinél keresve se lehetne különbet találni, mint éppen őket Óvodások beszélgetnek Ellesett beszélgetés az elmúlt szeptember első napjaiból. Óvodások, a nagy nyári vakáció után. egymás közt: — Te hol nyaraltál? — Én a nagymamámnál voltam, falun! — Én Pesten 1 — Mi a Balatonon! — Domborjban! — Apukám elvitt autóval Szegedre! Kis csend, aztán valaki beismeri: . . , — Én nem voltam sehol! Érdemes figyelni az arcokat, szemeket. A tekintetekben mégcsak nem is szánakozás tükröződik, hanem leplezetlen megvetés. Az óvodás kor őszinte, nem álcázza, takargatja az érzelmeket. — Sehol? Mi Jugoszláviában voltunk. Fürödtem a tengerben! A mindent lehengerlő tromf: — Mi Olaszországban, a kocsinkkal! Baj ez? Elsősorban is jó, hogy a gyerekek egyáltalán nyaralnak. Jó. ha az aszfalttól elszakadva a falusi nagymamánál. Jó, ha látják a fővárost, a Balatont, Dombori egyre zöldebbé váló vizét, a szegedi módot, az Adriát, vagy a Szent Márk teret. Élmény, élvezet, világképtágulás. Csak az nem jó, ami sajnos az emberpalánták beszélgetéséből félreérthetetlenül érződött, hogy a messzibb út, az édesapa kocsija, a több pénz nyújtotta nagyobb lehetőség értékmérővé, ember és ember közti, különbség forrásává válik. Van ilyesmire példa? Jelentkezzen. aki még sosem látott. Bakancs a Bizományiból Elromlik az olajkályhánk. A fűtőalkalmatosság doktora rokonszenves fiatalember. Reparálás közben figyelem, hogy milyen jó bakancsa van, alpesi túrákra is megtenné. — Ugyan mondja már hol vette? — A Bizományiban. Száz- nyolcvan forint, de van gyerekszámban is, most akarunk venni a srácoknak. Egyik ismerősünk hasonló tervekkel foglalkozik. Elárulom neki a kedvezményes lehetőséget: — Csak nem képzeli, hogy a Bizományiban vásárolok az én gyerekeimnek ? Vajmi könnyűszerrel el lehetne képzelni, de ezek után inkább nem képzelem. Másik eset. Kis hivatal, de mindenesetre hivatal író. asztalokkal. A dolgozók többsége nő, közülük kettőnek a férje az átlagosnál lényegesen magasabb keresetű. Az előbbi 1708 forintos átlagot képezők- nek a négyezer forintot felülmúló táborába tartoznak. Kimegy az egyik kollégina, kis keresetű férj kis keresetű hitvese. Az egyik bennmaradó: — Nem bírom a proliszagot! A megjegyzés nem negyven éve hangzott el, hanem tavaly és nem egy Úri utcai magánpalotában, hanem egy állami vállalat irodájában. A gyerekeik ruházatával egymásra licitálni akaró közepes módúak, nemcsak túl nyújtózkodnak a takarójukon, hanem tényleges helyzetüknél különb szinten élőknek akarnak tűnni. A nagy keresetű férj jövedelmének (legyünk őszinték, tulajdonképpen nagyon szerény) tornyából másokat a proletáriátus diktatúrájának idején, megvető nemcsak anakronisztikus, de ostoba is. A kutya sir ja Hol van tehát a baj gyökere? Hol van a ezólásbeli kutya eltemetve? '„Fejfájára*! alighanem azt a szöveget lehetne írni, hogy „értékítéletek torzulása”. Az önmaga kedvéért ládafiában őrzött pénz értéktelen, még ha jóval felül jár a másfél százezer forinton, akkor is. Ha valakinek autója van és igénye, hogy országot járjon, külföldre utazzon, gyerekének a velencei dómot megmutassa, ennek csak örülni lehet. Ha egy lakáshoz, szép keresethez netán még egy nyaraló is csatlakozik Harkányban, a Balatonon, Dombo- riban, vagy bárhol egyebütt — ismét csak jó. Ha az öltözködés egymáson túllicitálássá fa. juk. a vagyon, jövedelem öncéllá és ranggá, akkor kórtünettel és bizonyos mértékig kortünettel is találkozunk. Bár a magyar társadalom a nagy változások korát éli, ezt nem lehet elégszer hangoztatni, nem lehet eléggé küzdeni ellene. ORDAS IVÁN Szabálytalan elmélkedés a pályaválasztás mögöttes területeiről Valamennyi magyar állampolgárnak alkotmányban foglalt joga képességeit kibontakoztatni. Ez bennem az indító gondolat. A pályaválasztás mint olyan, a múltban, a szegénység körében nem jelentett semmit. „Ahogy esik, úgy puffan”, a lehetőségek korlátái közé alaposan beszorított proletár legtöbbször örült, ha egyáltalán munkát kapott. De ez rég volt. Napjainkban a pályaválasztás teljes joggal a családokban döntő és az egyénekben egész életre kiható esemény. Nagyon jól tudjuk, az erőszakos beavatkozás, a mesterséges akadályfelállítás bizonyos esetekben hatástalan, hiszen amelvik fiatalember eltökélten egyetlen foglalkozásra tette fel egész életét, az ilyen ember a megszállottak konobságával hajt az általa kitűzött cél felé, s elérve azt, rendszerint mély odaadással, nagy htvátás- tudattal dolgozik élete végéi«'. Még akkor is, ha nem ér el országra, világra szóló ejred-r ményeket Ilyenkor mindig eszembe jut az az orvosnő, aki az ötvenes években osztályidegen lévén elment villamoskalauznak, s közben Rákosi Mátyás szívét meglágyítva csak kiharcolta magának a legmagasabb protekciót, éis bejutott az egyetemre. Ezt az embert, ahogy mondani szokás, az isten is gyermekorvosnak teremtette. Vele kancsó1 atban minden más foglalkozás elképzelhetően, feltételezhető, hogy ezt látta me« rajta Rákosi Mátyás is, amikor kivételezett vele. i' Ezzel a pé'dával természetesen nem azt akarom mondani, hogv ne legven tervszerű, orientáló, szabályozó pályaválasztási koncepció, sokkal inkább azt, hogy legyen. Ha igaz. ho«v vannak eltéríthetetlen emberek, akkor talán még igazabb, hogy kevés kivételtől eltekintve. l“«°lább f»'tucat mesterségre valamennyien alkalmasak va«vuhk. Számításba jöhet tehát vagv az egvik. vagy a másik, vagy a harmadik. Helyes orientálással, tehát jó közérzettel szinte mindenki megtalálhatja a maga helyét a társadalomban. Csakhogy. Az életfemeret mondatja ve'em: pályaválasztáskor a bajok, a nehézségek, a konfliktusok, a kétségbeesések n°m a lehetőségekből származnak, sokkal inkább a szülők ..érték-mértékéből”. De csínján bánjunk az ítélkezéssel, az elmarasztalással. A szülő érték-mértékét u«vanis a tapasztalatok alakítják, és a közvélemény, a nem hivatalos társadalmi vélekedés formáiig olvanná, amilyen. S bizonv reménytelenül nehéz a pályaválasztási tanácsadó, a tantestületek irányító, befolyásoló, felvilá«osító munkája mindeddig, amíg léteznek előjogokkal rendelkező foglalkozások, továbbá divatos szakmák, amely utóbbiakat jobb lenne kertelés nélkül néven nevezni, hiszen a divatos szakma magyarra lefordítva pénzes szakmát jelent, olyat, ahová dől a forint. Blőiogok? Mi az. hogy előjogok? Vállalva a vállalandókat megkísérlem kifejteni,' hogy mire gondolok, s hol, miben látom a nehézségeket. Abból indulok ki, hogv társadalmunk közösségi társadalom, és ez eleve felhatalmazhatná bizonyos közösségi érdekek szem előtt tartására, a ..kiválasztottakkal” szemben.' Ez azonban nincs, illetőleg nincs úgy, miként lehetne. De talán lépjünk közelebb elmélkedésem lényegéhez. Hetekig olvastam a nagyközségi tanács hirdetését, orvost keres a község, illetőleg orvos házaspárt. Kézzen várja őket a lakás, csak bele kell költözniük. Nos, valami ezúttal is szöget ütött a fejembe. Legelőször az, hogy bizonyára sokan szívesen vállalnák hivatástudattól fűtve a vidéki élet vélt. vagy • valóságos hátrányait, ha ennek fejében minden más szemponttól megfelelve, bejuthatnának az orvos- egyetemre, Pécsre, Szegedre, Budapestre. Ebből következik a másik gondolat. Ha egy egyetemi férőhelyre három minden szempontból alkalmas fiatalember a várományos, akkor a szerencsés bejutónak nem lehetne esetleg feltételben megszabni, hogy bizonyos ideig ott köteles dolgozni, hová a közérdek rendeli? Nem egyedülálló az az eset sem, amit az alábbiakban elmondok. A húszvalahány éves érettségizett szakmunkás keserűen panaszkodott. A fővárosból költözött vidékre abban a reményben, gyorsabban jut lakáshoz. Nos, lekörözte őt a vele egykorú mérnök, aki feltételekkel volt hajlandó vidéken dolgozni, csak úgy. ha nyomban, tehát soron kívül lakást Jtap... Nélkülözhetetlen szakember, előállt a kényszerhelyzet, tehát megkapta. Egyszer, ha jól meggondoljuk, kivételezett vele a társa- . dalop? azzal, hogy egyetemre került, aztán ‘ meg azért kivételez vele, mert egyetemet végzett. Miét tanultam, hallom gyakran az igények nyomatékát. A világért sem akarom elvitatni az ezzel járó valóságos áldozatvállalást. De legyünk igazságosak: napjainkban sokkal inkább azok vállalnak lemondással járó áldozatot, akik alkalmasságuk ellenére kénytelenek belenyugodni abba, hogy helyhiány miatt, stb., stb. nem kerülnek egyetemre, főiskolára. Nyers, és nem valami kíméletes megfogalmazásban a folyamat az alábbi: a társadalom szükségletei szerint kiválasztja, olykor kisorsolja a jók közül a jobbakat az értelmiségi pályákra. Majd ugyanaz a társadalom később kiválasztottként kezeli őket, s csodálkozik. hogy ezenközben egész sereg szakma — bár biztos kenyér — devalválódik. Amit itt leírtam, az nem mindig ilyen egyértelmű, de általában így van. Nos, itt nem az a baj, hogy a mérnök a szó jó értelmében szűkebb, tágabb környezetében, hivatalban, munkahelyen mérnök úr, az a nagyobbik baj, hogy hasonló természetes társadalmi rangja az üzemi szakmunkásnak még érettségivel sincs, még akkor sincs, ha a maga mesterségét magasabb szinten műveli, mint a mérnök az övét. Ilyen kömyezetközegben nem meglepő, hogy lecsúszásnak számít, ha az értelmiségi szülő gyermeke csak a melósságig viszi, s mindenképpen felemelkedésnek minősül, ha a kazánkovács fia diplomát szerez. Arról most hallgassunk: a torz felértékelés következménye, hogy némelyik fiatal ..proli” származású diplomás tekintélyerősítő, kiválasztottságot hangsúlyozó pózokat vesz fel, életvitelében erősen a régi kisvárosi intelligenciát utánozza. Ebben az egész dologban az már csupán égy nagyobb lehetőségről való lemondás, hogy a gyerekemnek legalább íróasztal jusson. Mindegy milyen, csak íróasztal. A divatos szakmákról beszélni se nagyon érdemes, hiszen mindenki tudja, honnét fúj a szél. A szülő legfeljebb jót akar a gyermekének, de hogy egy szakma miért divatos, arról megint csak mi tehetünk, szóval a társadalom, amely nem mindig elég következetes, — Itt most kizárólag erre a területre gondolok, — nagykorúsága érvényesítésében. Jól tudom, elmélkedésemnek sok a támadható és vitatható pontja. De hát tény, hogy a pályaválasztás mai rendjének is sok a vitatható felülete, és végeredményben én a magam részéről most nem is magáról a pálya- választásról. hanem annak mögöttes területeiről beszéltem. SZ. P.
