Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-27 / 48. szám

• •

Öregek

cleie Síi ff

Az öregembert kivezeti a

folyosóra, mutatja az emeletre vivő utat. Azután visszajön, mosolyogva asszonyos rendben tartott dossziét vesz elő.

— Szerintem most már mindegyikről tudunk — mondja, s az adatokkal teleírt lapok közül találomra néhányat elém rak. Nevek, születési évek.

— Beszélni akar velük? Látni akarja őket? — kérdezi.

— Ha lehet. Igen.

Szerencsés ember. Éppen indulni akartam három öregünk, höz is, csak a bácsi dolgát rendeztem még.

Öregünk. így mondja.

A szekszárdi városi tanács szociális gondozónője. Tokaji Gyuláné, gyors beszédű, gyors léptű asszony.

— Igen. A fásli — mutat a fehér kötésre. — Tudja, sokat lótok-futok. A múltkoriban megbotlottam a lépcsőn. Megrándult a bokám.

Átvágunk a városközponton, megyünk a zuhogó esőben. Tokaj iné eközben utcaneveket, házszámokat, emeletek, lakásajtók számát, neveket, idős férfiakat, nőket említ.

A lakás előtti folyosóról rálátni a művelődési központra, a Wosinsky utcai panelekre. Berreg a csengő. Kis ideig csend, azután bent, a lakás mélyén mozgás támad. A bejárati ajtó apró tejüveg ablakán látni az árnyékok játékát.

Az öregasszony — kis idő múltán, amíg a zárral babrál — nyitja az ajtót. Tekintete megélénkül, ráncok játszadoznak az ajka körül.

— Nőné csak, Annuska. De jó, hogy jött.

Ülünk a szobában, s hallgatjuk az öregasszonyt, ömlik, árad belőle a szó.

— Olyan ritkán jön hozzám valaki.

— És a lányok? — kérdezi

Tokaj iné.

— Ök jönnek. De rajtuk kívül gondoltam.

Hallgatom S. nénit. Történeteket mesél a kórházról, mivel a közelmúltban hosszabb ideig feküdt a belgyógyászaton. Előbb az orvosról, azután a nővérről beszélt, aki rászólt, amikor utcai ruhában ágyra ült. A hálóingre várt, mivel hogy az övéi éppen szennyesben voltak, nem tudta mosni, vasalni őket. Gyenge volt. A házmesterről beszél, összerúgták a port a közelmúltban. Most azután nem szólnak. Az öregasszony végül is csekket kért a házkezelőségen. „Nem beszélünk egymással, hát hogyan fizethetném a házmesternek a lakbért”.

A sablonos kérdés:

— Hogy tetszik lenni, S. néni?

— Hogy lennék? Hetvenen felül? Magam vagyok. Nem tudom én már a folyosót se felmosni. Mondja is a szomszédasszonyom eleget. De ezek a gyerekek, ha fel is mosnám a követ, összetrappolnák egykettőre.

A lányokról beszélünk. Az

egészségügyi meg a műszaki szakközépiskola tanulóirói.

— Ó, olyan aranyosak. Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg nekik.

Tokajiné közbeszól:

— S. néni mindig azon töri a fejét, hogy mennyi pénzt adjon nekik. Nem kell. Tessék megérteni, ingyen csinálják a gyerekek.

Az öregasszony a szenesvödör felé mutat.

— ők hordják a szenet is. Azután a múlt hét végén a- aitókat pucolták. Nem tudor

mi lenne nélkülük. Nem tudom...

Az erkély korlátjára vadgalamb szálL Felénk fordítja apró fejét, de nem száll eL Áll és néz.

— Tudja, hogy innen nem zavarják el — mondja S. néni.

Nyitva a lakásajtó, a levegőben még érezni a füstöt

— Tudtam, tudtam, hogy ma jön valaki. Miért van ez Így, a mindenségit. Nézzék, tiszta csatatér a lakás — mentegetőzik G. néni. — Máskor mindig rend van.

A szobába megyünk.

— Beleesett a kályha ajtaja a parázsba. A füst meg kifelé— Hát, hogy igy fogadom én a vendégeimet

G. néni nyolcvanon jóval felül jár. özvegyi nyugdíjból él, a férje után kapja. No, meg ott a zongora a szoba egyik felében, órákat ad. ugyanígy német nyelvből is. Pénz az is.

— Beregszászról kerültünk ide — mondja. — Német az anyanyelviem. Hagy hosszú életű vagyok? Na, hát ez csak természetes. Mi Beregszászon nem boron nőttünk fel, hanem tejen, meg krumplin.

— Hogy viselkednek a lányok? — kérdezi Tokajiné.

— Mint a gyerekeim Segítse* nek majd nekik ha tovább akarnak tanulni, csak tolják a szekerüket Orvosnak valók az ilyenek. Mint az igazi nővérek Babusgatnak, fáj, hol fáj, meg ilyeneket kérdeznek. Mennek a boltba, hozzák a kenyeret tejet túrót... Mondtam, ugye, hogy beregszászi vagyok.

Azután hirtelen másról beszél:

— De nem szerettem az öregasszonyokat valamikor. Mindig zúgnak, perelnek. Most meg én is állandóan morgok Ez nem jó, az nem jó. Ilyen vagyok Gyújtsunk rá —' mondja.

Csontos, vékony ujjaival cigarettát vesz elő, rágyújt, s fújja a füstöt. Mintha nem is nyolcvan-valahány éves lenne.

•

H. néni a hangjáról ismerte meg Tokajinét

— Maga az Annuska? Kérdése inkább kijelentés,

megállapítás, ö is özvegy.

— Éppen most töltöttem olajat a kályhába. Olyan sokáig tart Mivel hát a bal szememre egyáltalán nem látok, a jobbra még éppen csak az alakokat, fényeket, árnyékokat. Hogy hány éves vagyok? Ne is kérdezze. Nyolcvanhárom múltam a napokban.

— Éljen még legalább százéves koráig — mondja Tokajiné.

— Azt ne kívánja Annuska. Sok lenne.

A falakon reprodukciók, régi fényképek. Az asztalon nagyító, apró zsebrádió és szemüvegek.

H. néni az ablak elé ül, sután az égre kémlel, s bizonytalanul annyit mond:

— Nem vagyok biztos benne, de ugye esik az eső?

Az utcán menet Tokajiné

különféle kedvezményekről beszél, melyeket a rászoruló öregek kapnak. Házigondozás, mosatás jutányos áron a Patyolatnál, sokuknak ingyen ebéd az önkiszolgáló étteremből.

És persze a lányokról, akik hetente háromszor-négyszer felkeresik őket. Takarítanak, szenet, fát visznek, vagy olajat töltenek a kályhába.

Mindezt ingyen, társadalmi munkában. Emberségből.

VARGA JÓZSEF

Az egészség otthon kezdődik!

Az egészség otthon kezdődik! — ezt a jelszót adta ki az Egészségügyi Világ- szervezet az idén az egészségügyi világnapra, amely április 7-én lesz. Legelőször a jó levegőről kell gondoskodnunk, ha egészséges környezetet akarunk biztosítani a lakásban — tanácsolják az egészségügyi szakemberek.

A helyes fűtés is lényegesen befolyásolja a lakás belső levegőjének egészség- ügyi értékét. Sok kellemetlenséget okozhat a cserépkályhák, vaskályhák füst- szivárgása, ezért ezt szakemberrel nyomban meg kell szüntetni. Akik központi fűtéses lakásban élnek, ne feledkezzenek meg arról, hogy biztosítani kell a levegő megfelelő páratartalmát (a fűtőtestre párologtatásra odakészített friss vízzel). A jó világítás, a csend is fontos követelmény.

Asszonyok trappistára!

Kölesden, a Szekszárdi Tejüzem sajtkészítő részlegében, körülbelül ötven nő dolgozik. Két műszakba járnak. Munkájuk nem könnyű: fizikai. Ma már csak hagyján. Sok mindent gépesítettek az utóbbi években. De volt idő, amikor kézzel keverték a kádakban a baktérium-színtenyészet- tel alvasztott tejet. Ide-oda lépdeltek a kádak, a speciális kádak mellett, másfél, két óra hosszat. A kádakat fűtik. A meleg, nedves levegő, s a munka alaposan próbára tette a szívet

Azokat, akik a nyers sajtmasszát vágják és hordják a formázórészlegnek, ma sem lehet irigyelni. A szögletesre vágott darabok nehezek. Férfiizom kelL

Aki a sajtot csinálja — tehát a kádak mellett dolgozik — körülbelül 10 forintot keres óránként Aki nemrég

kezdte, kisegítő, vagy éppen mosogat, átlag hét forintot

És most itt a fizetésrendezés. Azt várja mindenki a kis

üzemben.

Az üzemvezető elárulja, nyílt

titok: szakmunkások átlag egy forint, segédmunkások hetven fillér órabérjavítást kapnak.

Sokféle szempontot vesznek figyelembe a pénz elosztásánál. Azt szeretnék, ha mindenki

legalább viszonylag elégedett lenne. Abszolút elégedettség aligha lehet (Lesz, akinek a fizetésén 400 forintot is emelnek. De az átlag eléri a két* százat)

A cél köztudott: csökkenteni kell a női és férfidolgozók fizetése közötti különbséget Mert valljuk be: szégyen ha azonos munkáért egy nő kevesebb bért kap, mint egy férfi. Ha a nő fizetése lenne magasabb: az lenne a természetes.

A kölesdi asszonyok előlegként megszolgálták a fizetésrendezést. Tavaly több mint kilencmillió liter tejet dolgoztak fel, 782 ezer kiló trappista sajtot készítettek. Az egész mennyiség 92,3 százalékát exportra szállították. Az eredmény — mint mondják büszkén — országos csúcs. Nemcsak az üzemnél példátlan, hanem az összes sajtüzemek között is az. A kölesdi trappista a legjobb minőségű hazánkban.

Gondos munkával, elsősorban tisztasággal, a technológia pontos betartásával érték eL S szakértelemmel, minden második asszony szakmunkás.

A jövő hónaptól kezdve 7— 8 ember kivételével az órabér kilenc forint fölött lesz a kölesdi sajtüzemben. Ez is dicséretes.-r. -p.

üarom care

A dombóvári ÁFÉSZ cukrászüzemében jártunk. Kívülről nézve kissé nagyképűnek látszott az üzem megjelölése. Az ilyenekre terjedt el a „kó- cejár” szó. A termelési adatokat nézve azonban egykettőre megváltozott a véleményünk. A dombóvári cukrászok (tizenhármán) tavaly mintegy 25 egységet láttak el. hárommillió forint értékű süteménynyel, fagylalttal.

Krémes, képviselőfánk, mi- nyon, gesztenyés sütemények, nyáron hat-hétféle fagylalt naponta — ezek viszik a prímet.

Az üzem vezetője Kuti József. Régi dombóvári cukrász- mester. Tessék megnézni a kezeit, harmincéves gyakorlat van bennük.

— Mitől lesz jó a sütemény? — mondja — Attól is, hogy szeretjük. Csinálni.

bizonyítványt, de olyan elmélyült figyelemmel keni a lekvárt a tortalapra, mintha a boldogsága függne ettőL — „Szereti, amit készít?” — kérdeztük Attilától. Fel sem nézett. — „Aki ide kerül, két hét alatt elmegy a kedve az édességtől” — válaszolta. Azért lehet, hogy egy kis óvatosság is volt a válaszban. Ott állt ugyanis az üzem vezetője. Csak azért gyanakszunk némiképp, mert Sudár László, aki tőle tanulja a szép szakmát, aligha lehet több ötven kilónál.

t-i*— „Hat év gyakorlat, két év katonaság” — válaszolta — „az is valami! De még tanulom a szakmát. Meddig? Ameddig a jó pap — tudja —

A legfiatalabb. Bujáki Attila tavaly szerzett szakmunkásifjú Németh Gyula nyolc éve cukrász. Azt mondja lemérhetjük a habcsókokat, fogad rá, hogy nincs közöttük egy se, amelyik két grammal könnyebb vagy nehezebb lenne. Aki ért a kézi tölcsérhez, annak nem nagy dolog.

— „Cukrásznak tartja magát?” — kérdeztük. Nem sértődött meg.

Három generációt tanított a íesterség fogásaira Kuti Jóiéi. Az üzem vezetője, de nőst is, nap nap után felköti a kötényt. Nézzék az arcát a képen: elégedettség van rajta. Minden sütemény megkapja pontosan a hat kis csokolá- iészarvacskát.

Nemsokára nyugdíjba megy. „Mi lesz akkor?” — kérdeztük — „Hogyan bírja majd krémek, tészták, süteményszag nélkül?”

— „Nem tudom” — válaszolta. Látszott a tekintetén, hogy tényleg nem tudja, hogyan lehet kibírni úgy.

(kádár)

Fotó: Gottvald Károly