Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-17 / 40. szám
\ Visszhang Hz ingerszegénység másik oldala Több mint egy évvel ezelőtt egy újságíró látogatta meg in. tézetünket és behatóan érdeklődött az iránt, mi az igazság abban, hogy a nevelők börtön, nek érzik a nevelőotthont és büntetésnek az itt végzett munkát. Röviden csak annyit válaszoltam, hogy nem igaz. Legalábbis a mi testületünkben ilyesmi fel sem vetődhet, hiszen mindenki önként vállalta ezt a hivatást, munkáját kedvvel és nagy odaadással végzi. Elismerem, hogy nálam sokkal jobb riportalanyok is vannak, de mit mondhattam az ilyen, egész gyermekvédelmet sértő kérdésfeltevésre? A fenti esetet azért említettem, mert hasonló érzést váltott ki belőlem Szekulity Péter „A tehetségkutatás tapasztalatai Nagymányokon” című, február 11-én megjelent cikke. A félreértések elkerülése végett nem az újságíróval van „vitáznivalóm”, (ő legfeljebb csak annyiban hibáztatható, hogy mint tényt fogadta el az egyoldalú tájékoztatást) különben a felvetett problémák túlnyomó része va. lóságos, létező és előttünk, akik nap mint nap találkozunk velük, ismeretesek is. Vitatkozni kell viszont azzal a helytelen szemlélettel, amely a kívülállók részéről az egész gyermekvédelemmel szemben megnyilvánul, s amely sokszor nem is tudja, hova tegye ezt az egész kérdéskomplexumot. Mint kuriózumot, hadd említsem meg ezzel kapcsolatban, hogy 1972-ben, egy pedagógus hivatalos iraton a következőképpen nyilatkozik: „A gyermek javitóintézeti elhelyezését javaslom.” (Kilencéves gyermekről van szó! Még szerencse, hogy nem menhelyre akarták irányítani szegénykét.) Bosszantó ez, legalább annyira bosszantó, mint az „állami gondozott gyerekek szívszorító elhanyagoltságát” emlegetni. Aki ugyanis nyitott szemmel, előítéletektől mentesen betéved egy nevelőotthonba, az nem ezt tapasztalja. Sokan éppen a külső benyomások hatására azzal a megjegyzéssel távoznak, hogy: otthon egy szülő bizony nem tudja mindezt biztosítani gyermekének. (Ami tudjuk, hogy túlzás, hiszen a gyermek testi-lelki fejlődéséhez szükséges szülői sze- retetet még a legjobb nevelő- otthon sem képes biztosítani.) De igen sokat jelent a nevelőtestület lelki telítettsége, az intézetben uralkodó pszichés klíma. Ahol szeretetet kapnak ezek a lelkileg sérült gyermekek, ott az intézet belső élete és a normális családi nevelés között nem tátong olyan mély szakadék, mint hinnők. Ettől függetlenül nem tagadjuk, hogy növendékeink hátrányos helyzetűek, ha ezt állítanánk, a valóságot akarnánk meghamisítani. Ez egyrészt a gyermek—szülő kapcsolat hiányából adódik, másrészt a negatív családi környezetből kifolyólag (vagy éppen a káros szülői ráhatás miatt) a nevelőotthonokban még szép számmal akadnak antiszociális beállítottságú, neurotikus, hos- pitalizálódott gyermekek. Bizony előfordul, hogy februárban, vagy még később kapunk ilyen növendékeket a gyermekvédőtől. Gondot okoz ez nekünk is, meg az iskolának is, mégsem kárhoztathatjuk miatta az „irányítást” hiszen mit tehet a Gyermek, és Ifjúságvédő Intézet ha történetesen a rendőrség félév tálán visz be öt-hat olyan gyermeket, akiknek otthon-tartózkodásuk bármilyen oknál fogva lehetetlenné vált. (Pl. a szülők szabadságvesztés-büntetése.) S ha ezek a gyermekek rajtuk kívülálló okokból (a szülők hibájából) nem, vagy csak alig jártak iskolába, és egy, vagy uram bocsa’ négy évvel túl- korosak, zavarjuk őket az őserdőbe? Munkánk sava-borsát éppen ezeknek az elveszettek, nek hitt gyermekek megmentése, felemelése jelenti! Mert egyáltalán nem „biztos, hogy ez a gyerek a maga kilátás- talanságával az osztályban visszahúzó erő”, mj legalábbis nem így látjuk, és főleg nem ilyen szellemben közeledünk hozzá. Igaz, hogy a túlkorosság bizonyos probléma-szituációkkal járhat, az eredmény azonban az esetek túlnyomó többségében bennünket igazol. Ezek a túlkoros gyermekek nemcsak itt az intézetben, hanem az osztályukban is megállják a helyüket, s idővel a legaktívabb, leghasznavehe- tőbb tanulókká válnak, mint a cikkben szereplő négy évvel túlkoros kisfiú is. aki tavaly decemberben került intézetbe, itt az első osztályt 3,8-es eredménnyel végezte el, s most félévkor 4,4-es tanuló lett. Zenét tanul, fellép az ünnepélyeken, híre még az óvodába is eljutott, ahova meghívták. Úgy érezzük, — s ez jelenti számunkra a munka örömét — hogy sikerült ezt a fiút megmenteni, és minden remény megvan arra, hogy dolgos, rendes emberré válik. Egyedi eset, de sok hasonlót lehetne még felhozni. Az, hogy növendékeink jól érzik magukat az otthonban, az eltávozottak is szívesen jönnek visz- sza. a szökéseket szinte teljesen sikerült kiküszöbölni, és nem utolsósorban a 3,5-es intézeti átlag (mely megegyezik az iskoláéval, mindössze egy tanuló bukott), nem indokolja a „kétségbeejtően hátrányos helyzetet.” . „Mit kellene tenni?” — veti fel a cikk. Véleményem szerint semmi esetre sem „panaszkodni”, mert attól még a „tanítónők kiborulhatnak”. Például a valóban magas létszámú, problematikus első osztályok helyzetén korrekciós osztályok beindításával lehetne segíteni, melyhez a művelődésügyi osztály minden támogatást megad. Érdemes (és érdekes) lett volna az iskola- igazgató véleményét kikérni azokról a „magasabb szempontokról”, melyek miatt ez nem valósulhatott meg. Aztán nem ártana néha olyan hangnemben beszélni beosztottakkal és másokkal is, amit azok jogosan elvárnak. Csupán a kapcsolat érdekében. Vagy: a hiányosságok észrevételezése mellett a gondok megoldására is szakítani néha egy kis időt, hogy ne kelljen a nagy elfoglaltságra hivatkozni. mikor ez a kérdés felmerül. (Egyébként amit fontosnak tartunk, arra időnk is van.) Az, hogy a községben diákotthon és nevelőotthon is működik, ténylegesen több terhel ró az iskola nevelőire és nem kis mértékben nehezíti meg munkánkat. Ezt mi is elismerjük, és eddig is köszönetün- ket fejeztük ki azoknak a nevelőknek, akik fokozott szeretettel és törődéssel közeledtek a mi valóban nehezebben nevelhető gyermekeinkhez. Szerencsére ők vannak többen, nem a „kiborulósak”, akik legszívesebben kiebrudal- nák a községből a diákotthont és nevelőotthont. Ezzel kapcsolatban szabad legyen megjegyeznem, hogy itt az intézetben is nevelők, sőt gondokkal küszködő, gyermekeket nevelő családanyák is vannak, akik heti 30 órában dolgoznak, minden harmadik vasárnap is szolgálatban vannak és a szabadságuk is szűkre szabott, hiszen gondozottjaink többsége a szünetekben sem mehet haza. Tevékenységük — a közhiedelemmel ellentétben — nem merül ki a délutáni tanórával, a korrepetálással, hanem a tanulók étkeztetésétől a szabad idő tartalmas fel- használásáig nagyon széles skálán mozog. Ennek ellenére senki sem akar kiborulni. Végül szeretném hangoztatni, hogy hozzászólásom célja nem a helyzet elmérgesítése, csupán a sokat emlegetett objektivitáshoz való ragaszkodás. TÓTH DÉNES nevelőotthon-igazgató A gyönki gimnázium a következő tanévtől új épületszárny.' nyal bővül, melyben többek között kémiai és fizikai előadó, szertárak, valamint nyelvi tantermek kapnak helyet. A több mint másfél millió forintba kerülő épület elkészítését július 25-re vállalták az építők, a TOTÉV szakemberei. Szekszárdi nívódíjasok Hír: A Népművelési Intézet első ízben adta ki nívódíjait amatőr művészeknek. Szek- szárdra kettő került a megtisztelő kitüntetések közül: Bogár István és Szabadi Mihály kapta, átmegye népművészetét bemutató műsoráért. BOGÁR ISTVÁN Sárközi ember, öcsényi születésű, ma is ott él. Huszonnyolc évet tanított és tevékenykedett Sárpilisen, ma munkaterülete az egész megye: népművészeti felügyelő. Az országban az egyetlen, aki ilyen munkakörben dolgozik. Személye — országosan ismert értő érdeklődése a folklór iránt — és a megye féltése, amivel népművészetét övezi, találkozott a felügyelői „hivatal” létesítésekor. Gyermekkorát, eszmélő éveit Öcsény átitatta művészetével: meséivel, táncával, éneTsz-horgászegyesiilet Baranyában A Péct közelében levő Po- gányban megalakult Baranya első termelőszövetkezeti horgászegyesülete. A negyventagú egyesület a Minisztertanács vándorzászlajával kitüntetett pogányi Tavasz Tsz keretében működik. A horgászok megkapják a termelőszövetkezettől a hulladék takarmányt, amit a halak etetésére használnak fel, ezenkívül önköltségi áron igénybe vehetik a járműveket takarmány- és halszállításra. Az egyesület tagjai szövetkezeti gazdák, ily módon tehát a horgászoknak nyújtott támogatás egyúttal a dolgozók pihenését szolgáló juttatásnak felel meg. kével, zenéjével. A nagykőrösi tanítóképzőben aztán kiderült ezeknek az élményeknek a fontossága: az önképzőkörben megtanulták a gyűjtés módszereit, rájöttek a néprajz fontosságára. Bogár István élete 1943-tól, amikor Sárpilisre került tanítani — összefonódott a népművészettel. ö alakította meg a sárpilisi népi együttest. A 800 lakosú községben huszonegy- néhány év alatt majd ötszázan fordultak meg az együttesben. Kétszeres kiváló együttes volt, kitüntették a .Szocialista kultúráért” éremmel. Több tagia a „Népművészet mestere". Amióta Szekszárdon van a munkahelye. Bogár István Ócsényben vezet csoportot, de sát ez csak a mellékes elfoglaltsága. Egyébként a sárközi és a székelv népművészet felélesztése mellett ebben az ■sztendőben a Kapos, menti folklórral foglalkozik. A nívódíjas műsor ötlete és szerzése az ő munkája volt, de a nívódíj mögött egész eddigi munkája, híre ott van. Ebben az évben ötven éves. Rengeteg dolga van: Naponként elvégzendő, és olyan, amit a nyugdíjasévekre tartogat. A szellemi néprajz számtalan általa összegvűitött dokumentuma vár feldolgozásra. SZABADI MIHÁLY ö a nevezetes folklórműsor másik gazdája. A színpadra állítás volt elsősorban a munkája: a nívódíjat is mint koreográfus kapta. Nem volt egyszerű feladat a 240 embert egyetlen próba után magabiztosan mozgatni a színpadon. A műsor szereplői nemcsak biztosan, de szépen tették dolgukat Azt mondja, beleszületett ä népművészet szeretetébe. Ez lenne hát a recept? Mert ahogy Bogár István az őcsé- nyi, Szabadi Mihály a siő- agárdi néni művészet talajából táplálkozik ma is — vallomásuk szerint Táncolni szülőfalujában kéz-: dett, középiskolás korában. Komolyabban aztán Pécsett, a főiskolán ismerkedett meg a népi tánc művészetével, a főiskolai együttes alapító tagja, később vezetője volt. A diploma megszerzése után visszatért Tolnába: Majoson tanított három évig. Ottani táncosai kétszer is aranyérmet szereztek, 1962-ben Szek- szárdra került, ahol nagy feladat várt rá: ott teremteni népi tánckultúrát, ahol éppen csak a gyökerei vannak meg. A szekszárdi népi tánc- együttes pályafutása jól ismert, ma már országos élvonalban emlegetik őket. Szabadi Mihály új dolgokra készül. Természetesen a népi táncmozgalom keretében. Szeretné, ha csoportja egyik előfutára lehetne az új szellemű népi táncnak: úgy előadni a táncokat, ahogy azokat valóban táncolták, csupán annyi változással, amit a színpad — mint színhely — megkövetel. > (vfé) r Kép: kz Népújság 5 1973. február 11
