Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-09 / 6. szám
A faragókés mestere Készül a dísztányéfc. ülök az ablak mellett, amely szőlős domboldalra néz. öt évvel ezelőtt még itt is öreg szőiőgyökerek görcsösöd te fc a főidben, ahol az a ház áll, amiben lakom. Lám, milyen faiánk a növekvő város. Csak öt év alatt rengeteget képes befaini az embert dajkáló, fölüdítő természetből, amit így szoktunk becézni: anya- természet. „Anya, mert eltart, de nemcsak enr.l, inni cd, hanem menedéket is, hogy kifüstöljön belőlünk időnként —- amikor erre van nagy szükség — mindaz a megtöretettség, ideges fáradtság, ami a városlakással, az élet gyorsuló ritmusával jár. Ahogy a város növekszik, úgy csökken körülötte a természet csöndjének, békéjének védőgyűrűje, úgy fogynak a gyümölcsösök, szőiőskertelc. Jó, jó, hogy így van, hiszen újat csak a régi romjaira lehet megbízhatóan építeni, és áldozatok nélkül ez nem megy. Na de azért fáj, sajog kicsikét. Még akkor is fáj, akkor is sajog, ha tudván tudja az ember — mert a józan esze mondja neki — hogy másként ez nem lehet. Szóval, itt van ez az ablak. Szekszárd kis háztáji múltjára néz. innen nem látni a rekonstrukciós munkának azokat a büszke és termőre forduló vonulatait, amelyek a történelmi borvidék korábban pusztulásra ítélt hírének helyreállítását ígérik. Sőt, egyre-másra váltogatják is már az ígéretet szóra, azaz tettre, még pontosabban termésre, és nem is csak nekünk, hanem az országnak és a világnak, öreg szekszárdiak mondják, hogy a nevezetes szekszárdi vöröset egykor nemcsak híres emberek ízlelgették, szerették meg, eljutott az még Rómába is, elnyerni a pápa őszentségének tetszését. Most ott tartunk már megint, hogy neve van a szekszárdi bornak és ez jó, nagyon jó. De azért csak eldarvadozunk néha a kicsike szőlők sorsán, ozokén, amikre ránéz és róná a város. Az új és szüntelen újulást diktáló. Miért írom mindezt? Mert kinéztem az ablakon ebben a tele- nlncsen januárban és visszabámultak rám a domboldalra fölfutó mezsgyék és most újféleképpen értem mi az az urbanizáció. Szégyen, nem szégyen, így van. A fogalom mindeddig csak az eszemet hódította meg, mert ha a jövő szó! a jelennel, csak behódolhat az ész. De most közbeszólt a szívem, ami semmiben sem különbözik más szívektől. Nincs szőlőskertem, gyümölcsösöm, ami azt illeti egyebem se nagyon van, mégis hadd szomorodjam kicsikét azon, hogy a város eszi a természetet. És bármi messzi a város, a város urbanizációval eszi a falut, ami nem olyan, mint ötven, vagy huszonöt évvel ezelőtt volt és változásaiban tengersok olyan elem található, amit csak ünnepelni lehet. Van viszont, tagadhatatlanul van e változásoknak sok olyan momentuma is, ami méltán fájhat. Azoknak elsősorban, akiket érint. A helyben lakókat, a bölcsőhelyüket szülőként, testvérként, alig cseperedő gyerekként szeretőket. Aztán meg, van olyan is, ami nem, annak a jo istennek sem akar változni, S ebben egyforma a varos es a falu. A köztisztaságra gondolok. Ennek kapcsán meg azokra az okos, embert szolgáló, jövőre nevelő tanácsrendeletekre, amelyek a köztisztaság megteremtését hivatottak biztosítani. No de, nem, vagy csak éppen hogy biztosítják™ Lassan véget ér a tanácsi ciklus. Helyi tanácsaink nem sokkal új felállásuk, funkcióba lépésük után megalkották köztisztasági szabályrendeleteiket, csakhogy számos közülük írott malaszt maradt. Pedig hát rendeletekkel, törvényekkel jól beszabályozott életünk minden eszközt megad ahhoz, hogy az ember, a környezet védelmét szorgalmazó köztisztasági szabályrendeletek élő valóságot képviseljenek egy-egy lakott helyünkön. Már nem Is nézem a katonás rendbe sorakozott szőlőkarókat, amelyek indák, levelek nélkül, kiszolgált mezítelenségükben nem nyújtanak szívderítő látványt. Emlékezetemben az ködlik föl, amit egyik megyei tanácskozáson hallottam. Az U-alakú tárgyaló- asztalt lokálpatrióták ülték körül, akik azon keseregtek, hogy a tudatos környezetvédelmünk gyerekcipőben jár, meglopjuk, szennyezzük, mérgezzük a bennünket eltartó és megtartó környezetet A tanácsok pedig — igen népszerűtlennek találva a végrehajtó következetességet és szigort — alig, vagy semmiképpen sem szereznek érvényt az ember védelmére hozott köztisztasági tanácsrendeletnek. Nemrég Kaposvárott járva, az állomás környékén hanyagul földre pottyantott gyufásdobozért 20 forintos helyszíni bírságot rótt rám egy mosolygós képű fiatal rendőr, s „fájdalomcsillapítóként" elmondotta, hogy naponta legkevesebb harmincszor 20 forint bánja a szemetelést. Nyakoncsípetésem bosszantott kicsit, de ha jól meggondolom csak örültem azért. Annak örültem, hogy másutt már „merik” azt, amire nálunk is olyan nagy szükség lenne. Szükség és nemcsak a megye két városában, hahem minden valamire való településűnkön! De az a helyzet, hogy a köz- tisztaság ellen vétők mifelénk nyugodtan bűnözhetnek, majd nyugodtan, szinte szemrebbenés nélkül szidhatják a tanácsokat, hogy azok nem gondoskodnak megfelelő módon a köztisztaságról. Nagy kár, hogy az elmúlt évben alig kétszer egy tucatnyi szabálysértési eljárás indult az utcák, közterek szennyezői ellen. Az szintén nagy kár, hogy a helyszíni bírságolás mérlege nulla. Kár bizony, mert ki vigyázzon a környezetünkre, ha nem mi, akik benne élünk?! ügy tűnik, kissé messze kanyarodtam a gyümölcsösökkel, szőlőskertekkel hímezett szekszárdi domboldaltól. Az aggodalom kényszerített erre a látszólag értelmetlen vargabetűre, aminek van értelme, ha népszerűsége nincs is. Adjunk rangot az ember védelmét, a megbolygatott, -csonkított természet harmóniáját szolgáló okos rendeleteknek, amelyek csak papíron olyanok, mintha nem is lennének— —• lászló — „Műhelye” — az ablak melletti sarok a konyhában, munkaeszköze a faragókés, munkatermékei pedig szebbnél szebb, díszes faragású gyertyatartók, hamutálcák, díszdobozok, mindig az, amit rendel a szövetkezet. Hogy milyen minták legyenek, mivé alakuljon a fa, azt nem írják elő Szekeres István dombóvári népi iparművésznek. Rábízzák. De még nem fordult elő, hogy valamit visszaküldték volna, mert eladhatatlan. A „műhely” továbbra is megmarad, csak a „termelés” lesz kisebb. Szekeres István betöltötte a hatvan évet, nyugdíjba megy. A faragást azonban nem hagyja abba, azt, mint mondja, nem is lehet. — Hogyan kezdődött? — Apám is uradalmi kanász volt, engem már nyolcéves koromban kivett az iskolából, maga mellé vett féikommen- ciós bojtárnak. Névnapjára faragtam egy szép ostornyelet, örült is neki, de meg is piron- gatott. — Inkább a jószágra figyelj fiam, nehogy elbitangjo'J'i'Yn Részlet az egyik díszkürtből. •— Hát figyeltem én a jószágot is, apám nem vallott szégyent velem. De a faragásról sem mondtam le, hiszen a kettő megy együtt is. Barátoknak, ismerősöknek. Ostomye- let, só- és paprikatartót, zsebtükröt, amire a pásztoréletben szükség van ... Egy ostomyél vezetett Szekeres István „felfedezéséhez”. 1943 nyarán felkereste Tüskepusztán dr. Manga János, a Néprajzi Múzeum igazgatója és megkérte faragjon a múzeum számára. — Honnét ismer engem? — Göllén, Takács József kanásznál láttam egy ostomye- let, ő mondta, hogy magától kapta. Hát ezért vagyok itt. Megcsináltam. Nyolc darabot. Ostornyelet, sétapálcát, tükröst, gyufatartót, paprikatartót ... Megvan még a levél, amit 1944. augusztus 31-én kapott Szekeres István. „Igen tisztelt Szekeres Uram! A küldött faragásokat hiánytalanul megkaptuk és minden darabot megtartunk a múzeum részére. A vételárat a jövő hét második felében, amikor a tárgyakat beleltározzuk, küldjük el címére. További jó munkát kívánok és szívélyesen üdvözlöm. — Dr, Manga János”. — Küldték is a pénzt. Hogy mennyit, azt már nem tudom, de többet, mint egy félévi kommencióm volt Szekszárd és francia testvér- városa Bezons között tavaly létrejött egy megállapodás, mely többek között művészeti alkotások kölcsönös bemutatásának tervét is tartalmazta. Ennek jegyében indítják útnak a közeljövőben tizennégy megyebeli, vagy innen elszármazott művész harmincnyolc alkotását, melyek bemutatója február 8-án kezdődik majd a bezonsi művelődési központ ünnepélyes megnyitásakor és február 17-ig tart. A testvér- városban rendezendő kiállítás megnyitására megyénkből művészdelegáció indul Bezonsba. Tagjai: Molnár M. György, Szily Géza és Újvári Lajos festőművészek, akik egyben kiMegjelérit a Tolna megyei KÖJÁL, a Vöröskereszt és a TIT megyei szervezetének közös szerkesztésében készülő időszakos egészségügyi tájékoztató, az Egészségügyi Híradó. A stencilezett kiadványnak e számában a gombákról, a mezőgazdasági szennyvizek öntözéses hasznosításáról; a védőöltözetekről és egyéni védőeszközökről; és az egészségre káros rovarok, rágcsálók elleni védekezésről szólnak a szerHivatalosan — amiről oklevél is szól — 1968-ban lett népi iparművész Szekeres István. Akkor már rendszeresen dolgozott a szövetkezetnek, a kanászságot felcserélte az iparművészettel. Kiállításokon szerepel sikerrel, síkfaragásai, díszkürtjei nagy tehetségről tanúskodnak. A megyei művelődési központban is számon tartják mint egyikét azon kevés népművésznek, akik pásztorként kezdték pályafutásukat. . J. J. állítok is. A nagyon színvonalasnak ígérkező kiállítás anyagának alkotói között szerepelnek még a következő festőművészek, képzőművészek: Simsay Ildikó, M. Szabó István, Matthioni Eszter, Bazso- nyi Arany, Sarkantyú Simon kétszeres Munkácsy-díjas, Marcell György ny. képzőművészeti főiskolai tanár, Végh András, Mayer Berta, Lőrincz Vitus, Würtz Ádám Munkácsy- díjas és Újvári Lajos — valamennyien részben megyénkben élők, innen elkerültek, vagy ide tnsszatémi óhajtók. A kiállítás anyagát, melyhez hasonló összeállítására idáig még nem került sor, a bezonsi vendégszereplés után Szekszár- don is bemutatják. zők, ki-ki szakterületének megfelelő hozzáértéssel. Az egészségügyi felvilágosítás ügyét szolgáló kiadvány föltételezésünk szerint érdeklődéssel találkozik majd. A növényvédelemben dolgozók, mezőgazdasági egészségügyi felelősök, munkavédelmi megbízottak, de még a körzeti orvosok, toxikológus gyógyszerészek és növényvédelmi felügyelők is sok segítséget kaphatnak munkájukhoz az Egészségügyi Híradótól, Tolna megyei művészek alkotásai Fra nciaországban Megjelent a Tolna megyei Egészségügyi Híradó Okos reiÉlefii, csé illíren
