Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
\ . Énekkarok születése és halála... A kórusmozgalom agóniája Tamásiban A Kortárs tíznyelvű Petőíi-száma Az emberi kultúráért tenni valami hasznosat mindig felemelő, boldogító érzés. Mindennapi munkánkkal is — legtöbbször ösztönösen — ezt tesszük. Ezt szolgáljuk normális emberi kapcsolataink kiépítésével, a társadalmi környezetünkhöz való aktív viszonyunkkal, ezt a gondolkodásunkkal, viselkedésünkkel, gyermekeink nevelésével, egyszóval mindennel az emberi kultúráért teszünk valamit, ha az az egyénnek és a társadalomnak — az emberiségnek — egyaránt hasznos. Az effajta cselekvések legfeljebb eszközeikben különböznek. A művészetek pártolásával, ápolásával, terjesztésével talán legjobban, legközvetlenebbül gyarapíthatjuk a kultúra egészét, alakíthatjuk a közízlést általában, s fejleszthetjük az egyén ízlésvilágát. Pro cultura humana — az emberi kútáráért: ez a neve (pontosabban ez volt a neve) a tamási felnőtt-vegyeskórus- nak, s ma még ezt a nevet viseli az a már csekély lelkesedéssel bíró kis énekes csoport, melyet nemrégiben a Népújság is bemutatott egyik számában. Mit olvashattunk abban a cikkben? Egy elkeseredett karnagy véleményét a bomlófélben lévő kórusról, s némi utalást arról, hogy mi indíthatta el e bomlási folyamatot. Ma kijelenthetjük: a bomlási folyamat befejeződött, egy kórus, a tamási „Pro cultura humana” megszűnt létezni. A magyar kó- ruskultúrát hévvel ápoló művészeti csoport, a dal közvetett nyelvezetével. kifejező eszközeivel emberi kérdéseket felvető és boncolgató művészeti együttes nem működik többé. Ügy hangzik mindez, mint egy gyászhír. Emlékezzünk vissza, mint ahogy egy elhunytra szoktak emlékezni, a kórus „életére”. 1967. április 17-én alakult Király Lászlóné karnagy vezetésével Járási Pedagóguskórus néven, 45 fővel, vidékről ekkor még kilencen jártak az énekkari próbákra. Ez év november 3-án az első mozgalmidal-fesztiválon Szek- szárdon különdíjjal jutalmazták az együttes szereplését. 1968. április 4-én szerepelt először a „hazai” nyilvánosság előtt, majd május 1-én a művelődési központ ünnepélyes avatásán legközelebb. Még ez év május 12-én részt vettek a kórusok országos minősítésén, ahol bronzkoszorút értek el. Az 1968-1969- es évadban 42 főre csökkent a kórus taglétszáma. 1968. november 3-án a második mozgalmidal-fesztiválon ismét részt vettek, ugyanúgy az 1969. május 18-i bonyhádi Liszt Ferenc dalostalálkozón. Az 1969/70-es évadban Király Lászlóné szülési szabadsága miatt Kovács János énektanár vette át a kórus irányítását. Meg kell említeni, hogy az énekkar létrehozásában oly nagy szerepet vállalt Koszter Józsefné, a járási művelődésügyi osztály akkori vezetője kivált az együttesből, elköltözött Tamásiból. Ennek következménye — furcsa, de megmagyarázható módon — az lett, hogy jó néhány pedagógus szintén kivált a kórusból. Ekkor az énekkar nem pedagógus dolgozókkal egészült ki. Mindezek ellenére bronzkoszorús minősítést kaptak az 1970. májusi országos minősítő hangversenyen. Az 1970/71-es évadban Király Lászlóné vette át ismét a kórus irányítását. A létszám el- keserítően megcsappant. A vidékiek kimaradtak, a pedagógusok száma csökkent, 26-an maradtak a csoportban. Ebből 12 törzstag, aki 1967 óta énekelt a kórusban. A pedagógusok 16-an maradtak, s tízen más munkaterületről. 1970. november 11-én a IV. mozgalmidal-fesztiválon felléptek, s részt vettek a hőgyészi kóruspódiumon, ahol rádiófelvételt készítettek velük. . Az 1971/72-es évadban 23-an alkották az együttest. A művészeti csoportnak ez évadban volt az első és egyetlen önálló rendezvénye: megyei kórustalálkozó, s a kórus névadó ünnepélye a tamási művelődési központban 1972. március 11-én. A harmadik országos minősítésen bronzkoszorú diplomával és a zsűri külön elismerésével jutalmazták őket. Mindezek után érthetetlen, hogy 1972/73-ra a kórus létszáma 19-re csappant. Ez már azonban nem is kórus, csak lélekkel bíró emberek együttese. A művészeti csoport agóniája kézzelfogható, szemmel látható. Mégis, mi lehet az oka mindennek? Van-e mód az újjászületésre, feltárhatók-e tartalék energiák az újrakezdéshez? Úgy véljük: igen. Talán BALIPAP FERENC VERSEI: KERTÜNKBEN EQY ÖREQ FA Hangoskodása — levelek — nem ömlik már az ágra Fölizzanak a gyökerek koronájába pára Mielőtt tavaszt mondana telet magán kihallgat Kérgében álom balzsama szelídít láng-hatalmat Homlokából a fészkeket égre fölrepítették Mint zászlót tűzték a szelek ág-vállába az estét TÉLI KÉPEK Alvadt éj-rögök fehér kert fölött — szél egy madzagon lóg az ágakon — házak ablaka csillagfény-haza — hold-orgonaszó dallama a hó — hajót álmodik jég alatt a víz — azon alternatívák biztosításával, melyek hiánya az örök megsemmisülés szélére sodorta ezt a művészeti együttest. A hivatalos közvélemény nem törődött eléggé a kórussal. Kevés nyilvános szereplésük volt, de hogy több legyen, ahhoz viszont sok pénz kellett volna. A kórus, ha csak önmagának énekel, belefárad abba. Elfásul, ha nem látja tevékenysége célját, értelmetlennek találja a fáradozást, a rengeteg cél nélküli próbát. A kórus akkor él igazán, ha színpadon van, ha hallatja a hangját, ha találkozik a közönséggel. Nem elégséges az állami ünnepségeken való ritka szereplés, sőt, túlságosan kevés az. Sokkal több figyelem kell és — itt most nem közhelyként alkalmazva a szót — sokkal több erkölcsi elismerés. Nem elég, ha csupán tudomásul vesszük egy ilyen művészeti együttes létét, annak ápolni is kell tekintélyét, megbecsülést kell szerezni neki, tudomására kell hozni fontosságát és hasznosságát. Érezzék azt, hogy szükség van a kórusra, hogy munkálkodásuk nem hiábavaló. A tamási gimnáziumban a művelődési központ közbenjárására megalakult egy ifjúsági énekkar. Két hónapja, másfél éves működés után ez is felbomlott, megszűnt. Nem hisszük, hogy a diákok érdektelenségén múlott csupán ennek az énekkarnak a felbomlása, ugyanúgy a felnőtt-ve- gyeskórus haldoklása sem egyedül a „hűtlen” kórustagok hibája. Talán a fuldoklónak dobott mentőöv szerepét töltené be, ha megfelelő közéleti elismerés övezné a művészeti csoportot, ha gondjukat egy egész közösség venné vállára, ha megértéssel és tisztelettel adóznának a művészeti nevelést, ismeretterjesztést magára vállaló együttesnek. Ha a haldoklást újjászületés váltaná fel, talán a régi kórustagok is visszatérnének, sőt egészen új tagok is belépnének az énekkarba, hogy valamit magukra vállaljanak a közösség érdekében való ténykedésből. Heinrich Jenő—Mayer Lajos Tamási Egyévi előkészítő munka után jelent meg a Kortárs idei első, Petőfi emlékének szentelt száma. A magyar fo- 'vóirato.k történetében oéidát- lan vállalkozás: Középkeleti^urópa 11 nemzeti irodalma hódol tíz nyelven Petőfi szelleme előtt. „A jubileumi számot Petőfi .világszabadság’ — gondolata jegyében állítottuk össze. Az emberiség történelmi perspektíváját jövendölő költő emléke előtt szerzőink a népek barátságának szocialista eszméjét hirdetve tisztelegnek” — mondja a szerkesztői bevezető, s ennek jegyében a valóban világhoz szóló vers, az Egy gondolat a magyar eredeti mellett bolgárul, csehül, szlovákul, németül, lengyelül, oroszul, ukránul, románul, szerbül és horvátul szólal meg. Több mint nyolcvan író beszél Petőfiről, s Petőfi kapcsán közös dolgainkról Arról hogy mit jelent Petőfi, milyen ösztönzést ad ma, s hogyan szolgálja a népek ügyét, va- lamennyiök közös ügyét. A számos megnyilatkozásból A Petőfi-év hajnalán, 1973. január 1-én látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában az Irodalomtörténet című folyóiratnak a költő születése 150. évfordulójára készült különszáma. A 280 oldal terjedelmű és egyesegye- dül Petőfivel foglalkozó jubileumi különszám szerkesztői természetszerűen tudatában vannak annak, hogy egyetlen folyóirat, mégoly terjedelmes száma sem vállalkozhat arra, hogy Petőfi életművét a korábbi és a mai kutatás fényénél teljességében felmutassa. A szerzők a bevezetőben maguk is hangoztatják, hogy az ilyen feladatot csakis valamennyi hazai és határon túli szaklap és irodalmi folyóirat együttesen végezheti el. „Folyóiratunk szerény részt vállal a közös munkából, rendeltetéséhez híven törekedve arra, hogy az irodalomtörténettel foglalkozóknak, s a magyar irodalom iránt hivatásszerűen érdeklődőknek minél szélesebb körét szólaltassa meg.” Az Irodalomtörténet szerkesztősége 1972. elején 125 hazai és 40 külföldi íróhoz, tuidézzük Szemlér Ferencét, aki így ír Segesvár felé vezető útjairól: „Az egykori , csata színhelyét ma aszfaltozott főút szeli át —7 Bukarest, Brassó, Székelyudvarhely, Segesvár, Marosvásárhely. Med- gyes — egyszóval a világ minden tája felől megközelíthető.” Tegyük hozzá: nemcsak az egykori csatatér, Petőfi egész életműve és jövőt szolgáló emberi, művészi példája is megközelíthető a világ minden tája felől. A Kortárs ünneoi száma ezt szolgálja, s a hatalmas és minden tiszteletet megérdemlő vállalkozás egyben a szellemi összefogás, a népek igaz ügyének követést érdemlő példája. Az emlékszám külső firmájában is méltó az évfordulóhoz, a vállalt feladathoz. Mar- tyn Ferenc pompás Petőfi-il- lusztráció mellett képek, kézirathasonmások hozzák közelebb Petőfit, s azokat, akik áz ünnepi számban vallanak róla. (cs) dóshoz, fordítóhoz körkérdést intézett, arra kérve őket, szóljanak a hatásról, amelyet rájuk a költő életműve gyakorolt, igyekezzenek meghatározni a ' költő nemzeti és világ- irodalmi jelentőségét, illetve szóljanak más olyan kérdésekről is, amelyek őket Petőfivel összefüggésben foglalkoztatják. A jubileumi kiadvány a szerzők betűrendjében közli a válaszokat, és anélkül, . hogy általános következtetéseket vonna le, hozzájárul ezzel Petőfi Sándor helyének meghatározásához a mai szellemi életben. A különszám egyike azoknak a kiadványoknak, ame- t lyek együttesen törekednek arra, hogy a Petőfi-képet helyesen alakíthassuk ki. Hasonló eredményt várunk, a halhatatlan költő életműve kritikai kiadásának előkészület alatt lévő első kötetétől, továbbá a nyelvészek munkájára támaszkodó Petőfi-szótár első kötetének közeli megjelenésétől. G. L. Az „Irodalomtörténet” Petőfi-különszáma STAUB FERENC: VISEGRÁDI TÁJ
