Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
Meg nem írt riportok Ügy véli a szerkesztőm, hogy az elmúlt évből minden újságírónak maradt valami a tarsolyában, amit nem írt meg. Ezek a meg nem írt riportok, ami nem jelent azonosságot a rosszul megírt riportokkal, amelyek a sors kifürkészhetetlen akaratából mégis nyomdafestékhez jutották. Amikor egy új év első napjaiban az ember boron- gósan mélázik azon, hogy mennyivel több esztendő van mögötte, mint amennyi sejt- hetőleg előtte, kénytelen bér ismerni, hogy rendelkezik meg nem írt riportokkal isi (Épp úgy, mint rosszul meg- irtakkal — de ezeket hagyjuk.) A címben foglalt gyűjtőfogalom mögött sokféle ok rej- tőzhet. Az első az ember saját lustasága, ezzel kapcsolatban mellőzzük a példák idézését. A második a véletlen. Harmadik, hogy az önmaga által világrengetőnek vélt témában hivatali felettesei vi- lágrengetés nyomát sem veszik észre. Végül pedig a negyedik ok lehet, uram bocsa’, a tulajdon felületessége is, ami miatt valóban jobb, hogy a riport meg nem írt maradt. Egyelőre. Egy-egy példa az utolsó három lehetőségre. Az újságíró ül a Gemenc szálló éttermének egyik asztalánál és feszült figyelemmel hallgatja a szomszéd asztaltársaság beszélgetését. Hallgatózni nem illik, csak lehet, sőt olykor lehetetlen nem hallgatózni. A szomszéd asztaltársaság ugyanis féktelen hangerővel rendelkezik. Vadászok. Csizmák, bakancsok, az Európa-szerte ismert jellegzetes ruhaszín és fogasra akasztott vaddisznósörtés kalapok. A vadászok nyugatnémetek és több napos fácán- gyilkolási szándékkal tartózkodnak Magyarországon. A figyelő szomszéd pompásnál pompásabb lövésekről (és nagyon kevés elhibázottról) értesül és olykor belemosolyog a bajuszába, mert eszébe jut, egykor volt Münchhausen báró. A mosolyt észreveszik, átinvitálják szent Hubertusz híveinek asztalához. Bemutatkozás, kézfogások, névmor- molás. Az asztalhoz hívott magyar foglalkozását senki nem tudakolja, ami őszinte öröm, hiszen már Mátyás király is sok hasznát látta az inkognitónak. Az egyik úrról — Feld- mann nevezetű, jelenleg kereskedő Nürnbergben — kiderül, hogy figyelemre méltó háborús tapasztalatokkal rendelkezik. — Uram, és a háború első órájában a rohamcsapatokkal indultam, — mondja és mi reméljük, hogy híven fordítjuk a „Vorstosstruppe” kifejezést. — Hogy én mi mindenen mentem keresztül! A Népújság 7 1913. január 7. sztálingrádi katlanból az utolsó repülőgépek egyike hozott ki. Jártam Budapesten is, nekem sikerült kitömöm a gyűrűből. Berlin osromákor pedig megmenekültem a fogságtól! Ehhez mit szól? Semmit. Bár érdekes lenne megtudakolni egy volt rohamlövész élményeit, aki Budapesten is használta fegyverét, s most pedig Tengelic táján teszi ugyanezt, fácánok ellen. És ekkor jön Juhos István, az étterem vezetője. Újabb kézfogás, barátságos mosoly: . — Az úr szekszárdi újságíró! — teszi teljesebbé jó szándékkal, de kéretlenül a hemutatkozást. A vadászarcok elkomorulnak. Szűkre húzott szemréseken gyilkos . tekintetek méregetik az áldozatot, aki igyekszik változatlan nyugalommal szopogatni sörét. — Ügy, szóval újságíró!? Mit lehet ilyenkor csinálni. Az ember nyitja a tárcáját és fizet. A tárcában igazolványok is vannak, legfelül állandó belépő a szerkesztőség épületébe, ami köztudomásúan a megyei pártbizottságon van. A könyvecske színe piros. A nyugatnémet vadászurak még a búcsúzó köszönést se fogadják. Régi történet. Az egyik dunántúli megyében neves látogató járt. A nevés látogató neves látogatását természetesen méltó helyen, az első oldalon. örökítette meg a helyi lap. Címoldalon, csupa nagybetűvel és ilyen — szándékkal: „X. Y. elvtárs látogatása Z.-ben”. A nyomda ördöge jóvoltából, melynek létezését egyetlen materialista világnézetű újságíró se vonja kétségbe, a kérdéses cím így jelent meg: „X. Y. elvtárs tátogatása Z.-ben.” Botrány, fél megye a hasát fogja, jó néhányan a fogukat szívják, legjobban az újságíróit. Fegyelmik lógnak a levegőben. Végül karakán döntés, a legilletékesebbek felkeresik Z. elvtársat, hogy tulajdonképpen mit szól a saját tátogatásához, illetve látogatásához. Szívből jövően jóízűt nevet, és kér egy újságpéldányt, hogy eltehesse emlékbe. Mindezt az újságíró egetrázóan szórakoztatónak érzi, de véleményével magára marad. A téma a meg nem írt riportok számát szapör'ítEgy lepergett esztendő végén megszokottak a sajtóban az áttekintések, összefoglalások. Mennyivel lett gazdagabb a megye az év folyamán, milyen létesítményeket adtak át, hogyan zárt a mezőgazdaság, hány tüzet oltottak el a tűzoltók, és kik, hová utaztak az IBUSZ-szal. Ugyanígy szokásos és meg is lehet kérdezni azt, hogy ki mit vár a következő évtől. Természete- sen nemcsak bor, búzát, békességet (mert ezt úgyis), hanem konkrétabb dolgokat, olyasmiket, amelyek egy kisebb közösséget okkal-joggal foglalkoztatnak. Az újságíró elmegy egy kis községbe, egész pontosan Misziára. Érdeklődik és kap is választ bőven. A válaszok járdalapokra, villanyoszlopra, busz- közlekedésre, elvándorlásra, húsellátásra és ártézi kúttal kapcsolatos panaszokra vonatkoznak. Egyetlen valamire nem. Arra, hogyan lehetne előbbre vinni a helyi termelőszövetkezet gazdálkodását, mely nagyon sokaknak ad meglehetősen vékony szelet kenyeret és amelynek hibáiról épp az újságíró volt az, aki egy kollégájával már nyolc esztendővel ezelőtt cikksorozatot írt. Nincs kérdés, nincs válasz, ilyesformán a riport — mert torz képet nyújtó, csonka lenne — meg nem írt marad. Az 1973-as év valamelyik napja és nagyon bőséges utánjárás kell majd ahhoz, hogy megírttá változzon. ORDAS IVÁN A „Barátság II.” kőolajvezetéken érkező nyersolajat dolgozza fel Százhalombattán a Dunai Kőolajipari Vállalat 1972-ben elkészült új atmoszférikus és vákuumdesztillációs üzeme. Szubjektív sorok Aki sok jelentést, beszámolót, előterjesztést olvas, az megdöbbenve tapasztalja — sok emberen semmi sem fog. Kibeszélheti tüdejét a tanár, a rádióban Lőrincze Lajos, a televízióban Grétsy László, jelenhetnek. meg nyelvművelő cikkek a lapokban — ők változatlanul, szinte tüntetve írják értelmetlen, nyelvi hibáktól hemzsegő mondataikat Egy élesnyelvű barátom így fogalmazott a minap: „Nálunk sok olyan ember van, aki ír és olvas. Jó lenne, ha ezek közül sokan nem imának, csak olvasnának. És vannak olyan emberek is, akik se nem írnak, se nem olvasnak — csak diktálnak. Ezek ■ az utóbbiak a gépírónqre bizpák a vesz- szőkét, a pontokat, az egybeírás és a különtrás ___minden buktatóját.” , Akadnak jó gépírónők.. is,,De .sajnos so/? äz olyan gépír ónő is — ezt levétek, .felejtések, beszámolók, felszólításak tanúsítják —, akik gépelni talán tudnak, de jobban bíznak diktáló főnökeikben, mint az Akadémia tanácsadó szótárában. Ügy írnak mindent, ahogy diktálják nekik. Gondolkodás, és a nyelvhelyesség betartása nélkül. Ha az ilyen leveleket, jelentéseket, beszámolókat ... kiosztanák az általános iskolák felső tagozataiban és a gyerekek aláhúzhatnák a meglelt hibákat, bizony nagyon tarkák lennének ezek a levelek, beszámolók, jelentések, amelyek a gyerekek által is nagyon tisztelt hivatalokból, intézményekből kerültek ki. A nyelvre mindenkinek szüksége van. Lehetnek valakinek bármilyen szép, jó, okos gondolatai, ha képtelen ezt úgy közölni, hogy más ember is megértse, akkor ezek a szép, jó, okos gondolatok 1 fabatkát sem érnek. Akkor hiába tudja jól az igét. Az ige tudása ugyanis csak akkor ér valamit, ha ragozni is képes az illető. Sokan pedig nem tudják sem az igét ragozni, se őzt, hogy mikor kell a határozott névelőt kitenni, és mikor nem, sőt még akkor is zavarban lennének, ha — amint az általános iskolákban szokás — alá kellene húzni a mondat alanyát, állítmányát. Emlékszem egy járási vezető aktuális kérdésekről tartott előadására. Ömlött belőle a szó. Figyeltem. Ügy figyeltem, mint még soha. Láttam, a hallgatóság is figyelt, Értelmes arcot vágtunk. Ók is, én is. Senki közülünk nem akarta felfedni még az arcán sem azt a tényt, hogy semmit sem ért abból, ami az előadóból ömlik. Áz előadás után a megyei kiküldött — nagyon művelt ember volt, még azt sem szégyell- te, hogy a nyelvtanhoz is ért — odament a járási vezetőhöz, és azt mondta neki: „Kár, hogy nem volt kéznél egy magnetofon. Fel kellett volna venni a beszédedet, és utána azzal büntetni, hogy a belőled kiömlött szózuhatagból, te, magad válogass össze értelmes mondatokat, amelyeknek a végén pont van, amelyeknek van alanya, és állítmánya .. Sajnos, nem volt magnetofon. Ha lett volna, és. ha a büntetés bekövetkezik, akkor talán ez a járási vezető megtanulta volna végre azt a nyelvet, amely neki átvitt értelemben olyan szerszám, mint tehergépkocsi-vezetőnek a tehergépkocsi, amelyen anyagot, bútort, és más egyebet szállít. A nyelv is ilyen szállítóeszköz. Gondolatokat szállít, és a gondolatokat sem lehet összekeverni, nem lehet ezen a nyelvi szállítóeszközön sem mindent hegyére-há- tára hányni, összekeverni. Pedig ez történik igen sok esetben. Ezért olyan egyesek beszéde, jelentése, beszámolója, levele, mint az a teherautó, amelyen együtt van sóder, konyhaszekrény, vaskerítés, télikabát, kotlós csibékkel, autóroncs, nyaktiló .,. Ilyenre mondja az ember — van. azon mindenféle kacat, csak azt nem tudni, hogy mi, miért került oda. Sajnos — némely ember nyelve is ilyen. Minden kacatot hegyére-hátára szór. Az ilyen ember mondatai olyanok, mint a szemétdomb — ha valakinek van gusztusa és ideje hozzá, akkor néhány értelmes dolgot guberálhat csak ki belőle. A nyelvre mínderikinek szüksége van Csak az a baj, hogy ezt a szükséget nem vesszük komolyan. Ha valaki számítási hibát vétene mondjuk a tervezőirodában, akkor menten felelősségre vonnak. Ha nyelvi ■ hibát vét valaki, akkor azt mondjuk: „Megesik, az ilyesmi. Ki tud annyi szabályt a fejében tartani?!” Nem könnyű a magyar nyelv. De megtanulható ugyanúgy, mint a matematika, a fizika, a geometria, a filozófia... Csakhogy sokan tüntetőén nem tanulják meg. ök azok, akik aztán kínjukban szörnyszülött mondatokat nemzenek. A magyar nyelv tudása sajnos még nem követelmény. Még azoktól sem követelik meg a magyar nyelv tudását, akiknek a beszéd, az írás, a jelentés, a beszámoló írás a munkaeszközé. E munkaeszköz csiszoltságától vagy bárdo- latlanságától függ — kit hogyan értenek meg, ki milyen hatást tud gyakorolni többi embertársára. „A nyelvre minden tudománynak szüksége van, még a matematikának is a saját fejlett code-rendszere ellenére, mely különben ugyancsak túlnyomórészt a nyelvből nőtt ki. A nyelv a legegyetemesebb eszköz, melyet senki, egyén vagy társadalom nem nélkülözhet a művelődésnek a legalacsonyabb fokán csakúgy, mini a legmagasabbon.....................Ha a nyelvtudomány kiesnék az egyetemes tudományosság szövevényéből, ezt minden tudományág kegyetlenül megsínylené, s bizonyos idő múlva kétségtelenül bénulásos tünetek jelentkeznének az emberi szellem legkülönfélébb területein (megbomlott helyesírás, a nyelvi egység széttöredezése, bomlás és zavar a viszonylagos rend helyén stb.) — figyelmeztet Bárczy Géza. A tünetek már halványan jelentkeznek. A nyomtatott szöveget még az Akadémia helyesírási szabályzata szerint szedik a nyomdákban, de a hivatalokban intézményekben, üzemekben egyre jobban bomlik, töredezik a nyelv. Mind jobban tanúi vagyunk egy olyan folyamatnak, amelyben kialakul a hivatalok és hivatalnokok, ' intézmények sajátos nyelve, amely saját szabályokat alkalmaz, amely törvényesíti az ige ilyetén való ragozását is: láthassuk, nézhessük ..., és amely hivatalos pecsétet nyom minden nyelvi szörnyszülöttre. A pecsétnyomókon a felelősség. Nekik kell először megtanulniók — mi az, amire a nyelv rontása nélkül ráüthetik a hivatal bélyegzőjét, és mi az, amit bélyegzés nélkül papírkosárba kell dobni. Egyszer el kell kezdeni ezt a munkát is. Most már gondot kell fordítanunk nem csak arra, hogy mit mondunk, hanem arra is, hogyan mondjuk. SZALAI JÁNOS • ••ragozni is«..
