Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
( FENYVES STAUB FERENC FESTMÉNYE BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: PETŐFI Nekem, Petőfi volt a költő, furcsa sovány alakja ült a csárdazugba, pár döbbent paraszt állt körötte árván, ő meg lázított, tombolt, mint a sátán. Egy álomról szólt, amely ma is álom, mint szél nyargalt a zordon pusztaságon, pedig, pedig de anyaszóra hajló szívet takart a rongyos felleghajtó. nek, de itt a sárszentlőrinci szerény iskolaház előtt Petőfiről is úgy szólott, hogy az most is kulcsot ad Petőfi egyéniségének, hazafiságának és halhatatlan remekműveinek a megértéséhez. Petőfit úgy mutatta be, mint a népből sarjadt, a néppel érző és a nép sanyarú állapotján szóval, tollal, tettel segíteni igyekező költőt. Arra a gáncsoskodó kérdésre: „Minek Petőfi-emlék egy hitvány faluba, ahol együgyű szántóvetök laknak?! — hitvalló bátorsággal felelte: — Emeld föl fejedet jámbor atyámfia, becsületes magyar nép! s dobbanjon meg a szíved! Mert tudd meg, hogy az a nagy költő, kinek híre-neve győz az időkön, úgy senkié, mint a tied! Tied eredetre, tied költészetre, tied érzésre nézve. S ha méltán áll nagyszerű ércszobra az ország fővárosában, hadd jelölje, de nem kevésbbé méltán, dicső emlékezetét e zugoly is ... Szeretett földmívelő barátom! Valahányszor ez emlék mellett visz el utad, vedd le süvegedet s ne feledj áldást mondani annak a nevére, akinél, mióta s míg áll a világ, nem volt, s nem lesz igazabb barátod, sorsodnak hűbb osztályosa, javadnak lelkesebb munkálója.” Baksay Sándor a Kisfaludy Társaság megbízásából a volt jegyzői lakás, Petőfi első szálláshelye előtt rendezett ünnepségen beszélt. Részletesen szólt arról a versenyről, mely Petőfi birtoklásáért folyt, kezdve származásán, szülőhelyén, folytatva azokon a helyeken, ahol tanult, megfordult, nélkülözött, vagy boldog volt, ahol hősi halálával végakaratát teljesítette. „Dicsőséges versenye száz és száz vidéknek, mely mind őrzi a költő emlékét. Itt is egy lábnyom, a költő lábnyoma. E házban lakott, nem a monda dicsekszi, hanem történet bizonyítja. E házban lakott s e pillanattól fogva e ház nemzeti ereklyévé lön... Ez a szerény hajlék el fog egykor tűnni a föld színéről. Az a márvány, melyen most az ő neve fénylik, el fog porlani, talán hamarabb mint gondolnák, szeretnők: de a lábnyom, az ő lábnyoma, hogy ő itt járt, itt növekedett, nem fog elenyészni, mint az ő halhatatlan éneke, most pacsirta és fülemüle, majd vadgalamb, majd sasok vijjogása végig zeng az ország síkjain. Üdvözlöm a lelkes és tiszteletre méltó közönséget mely a mai napon egy drága ereklye hitbizományosává emelkedett. Míg nemzetemnek nagyja és ki- csinyje ily féltő gonddal őrzi jeleseink nagy nevét — a költő szavaival fejezhetem be: — „Nem félek addig a haláltul, Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált.” Dr. Sass István, a hajdani iskolatárs és barát, az ünnepség harmadik szónoka, mint az emlékünnep értelmi szerzője és egyik fáradhatatlan megvalósítója arra vállalkozott, hogy minden félreértéssel és rosszhiszemű vádaskodással szemben megindokolja a sárszentlő. rinci emléktáblák jogosultságát. E vidék kedvelt helye volt a költőnek. Közel ide, Borjúdon, óriás szellemének elévülhetetlen termékeivel találkozhatunk. Ama világhírű négyökrös szekér az országúton Uzdtól Borjúdig tette meg egy csillagos nyári éjszakán nevezetes útját. Ott ült ő „a hegyen, mint boglya tetején a gólya”. Ama patak, amelyről éneklé, hogy „életemnek képe ez”, még most is ott tévedez. „Őseimnek fényes kardja, fogason függ — rozsda marj-' — rozsda marja, nem ragyog" — szintúgy mint Gál István s Szekszárdi? kerül Babits megmaradt könyvtára 1945. január 18-án zuglói rejtekhelyemről beindultam a városba. Híre jött, hogy az új demokratikus kormány Debrecenből Pestre költözik, akkor pedig sürgős szükség lehet azokra az idegen nyelvű művekre, amelyeket 44-ben illegálisan, zárt ajtók mögött fejüket kockáztató nyomdász- barátaimmal előkészítettünk a háború utánra. Körbejártam a nyomdákat és kettő között megnéztem a Baumgarten- székházat is. Tanulószobám és műhelyem volt itt a híres Baumgarten-könyvtár, ahová csak befutott írók járhattak, de Babits nekem első éves egyetemista koromban külön engedélyt adott a belépésre és használatra. Egy teljesen kiégett házat találtam leszakadt emeletekkel, ahol Babits. Baumgarten, Kosztolányi és Tóth Árpád könyvtárából akkor már por és hamu sem maradt, elfújta a szél. Mint mások, magam is azt hittem, hosszú ideig, hogv Babits könyvtára itt teljesen megsemmisült. Valószínűleg én voltam az utolsó olvasó és kutató, aki 1942 tavaszán, néhány hónappal halála után, még együtt láttam úgv, ahogy ő látta és használta nagy operációja után. Akkor két héten keresztül mindennap beülhettem dolgozószobájába és sor- ravehettem könyveit, amelyekről a Magyar Bibliofil Szemle, a Könyvbarátok Lapja részére szép tanulmányt írt, amely újra és újra megjelent. (Legutóbb a Magyar Klasszikusok sorozatában kiadott Babits Mihály Válogatott Művei II. kötetében, 1959-ben.) Kb. 4000 kötete volt Babitsnak, nem voltak kódexei, nem voltak bibliofil ritkaságai, a könyvet nem dísznek, hanem használati tárgynak tartotta, s ha nagyon elrongyolódtak, felesége kötötte be őket, aki csak ezért tanulta meg a könyvkötést. Itt említett tanulmányában Babits részletesen leírja könyvtárának keletkezesét. Mint az ő életében minden, ez is Szekszárdra nyúlik vissza, a XVIII. százsd végére, amikor a Babitsok Szekszárdon letelepedtek. De ha nem is volt főúri könyvtárakkal vetekedő gyűjtemény Babitsé, annál többet mondott minden egyes kötete gazdájának táguló érdeklődéséről és változó ízléséről. Élettörténetét tükrözi könyvtára, ahogv ő írta önvallomásában. Örök kár lett volna, ha könyvtára, pnelvről sohasem készült teljes katalógus. („Babits és az angol irodalom” c. könyvemben én is csak angol nyelvű könweit, vagy az azokból készült magyar fordításokat szedtem jesvzékbe.) Amikor Babits halála után Babitsné egy csöpp öröklakást vásárolt a Jagelló utca és a mostani Lékaí János tér sarkán, nem sejtette, hogy az egyik nagy budai csatatér kellős közepébe került. Ma is érthetetlen, hogy a szinte rommá lőtt házban hogy maradhatott fönn Babits könyvtárának az a jelentős része, csaknem egyhar- msda, amely az özvegy halála után az Országos Széchényi Könyvtárba került, de ott szerencsére nem vették állományba, lajstromozták és becsomagolva hagyták napjainkig. Török Sophie 1942-ben még azt tervezte, hogy Kosztolányi Dezsőné mintájára 5 is megírja egyes szám első személyben életrajzát Babitsról. Egyre romló idegállapota ebben azonban megakadályozta. Viszont rengeteg emléket és üsz- szefüggést tárt föl előttem az alatt a két év alatt, amikor 1950 és 1952 között délutánonként a Babits-hagyatékot elsőnek rendezem, azután, hogy háborús menedékhelyéről, a pannonhalmi apátság pincéjéből visszakerült. Saját könyvein kívül Babits kedvenc könyvei álltak ott a polcokon ágva körül, szerencsére í"V maradt meg az a kb. 1200 kötetnyi könyvanyag, amelyet most végre legméltóbb és legszilárdabb helyére fognak költöztetni. Nagy vita folyt arról, hogy a múzeumnak berendezett esztergomi Babits-nyara- lóba, a volt barátja, Basch Lóránt villájában létesítendő Ba- bits-emlékotthonba, vagy Szekszárdra kerüljön-e a a könyvtár? Az Országos Széchényi Könyvtár vezetősége V. Wlndisch Sva főosztályvezető javaslatára úgy döntött, hogy a szekszárdi Babits-ház kapja meg a nagy költő személyes emlékeinek legértékesebb gyűjteményét. Ahogy Firenze Daniénak, Weimar Goethének lett kultuszhelye, úgy lesz Szekszárd a Babits- tisztelők népes hazai és külföldi seregének zarándokhelye. A Babits-könyvtár korszerű kiegészítése lehet összes, művei magyar és idegen nyelvű kiadásainak reprezentatív gyűjteménye, a róla szóló Számos hazai és külföldi könyvvel, füzettel és folyóiratcikkel. Az lehet a magyar rádió által annak idején készített hanglemez versmondásából, sőt saját családi Bartók-lemez- gyűjteményük egy-egy máso- latá. Az Országos Széchényi Könyvtárban magyar író esetében szinte egyedülálló dokumentációt jelent feleségének és barátainak roppant nagy számú fényképfelvétele, bár ennek egy része még csak lemezeken van, de a XX. század nagy magyar és külföldi szellemi nagyságaival közös felvételükből idővel reprezentatív kiállítást lehet thajd összeállítani. 39 évvel ezelőtt, itt időzésének épp ezen évszakában. Ezen kívül még sok egyéb emlék köti személyiségét sajátságaival együtt e vidék élő nemzedékéhez. Itt élte feledhetetlenül boldog gyermekkorát, amire halhatatlan verseiben is emlékezett, s amit sorsa mostohára fordultán annyiszor megsiratott. Egy boldogtalan életnek megsiratott boldogsága van tehát e helyhez kötve. Kérdem, ki lehetne nagy költője iránt oly tiszteletlen, hogy azon helyet, hol gyermeki ártatlanságban egy (valójában két) boldog évet töltött, hol gyermekbarát- néja szíve dobbanását — tán először — hallhatá, hová évek múltával visszatérve, a viszontlátás örömében kínos ifjúságát elfeledve s gyermekkorára emlékezve mondá: „Ismérem én jól e szemek sugárút, Amellyel glóriába zárad — Hajdanta boldog gyermekségemet —” — szóval, hol életének oly nevezetes eseménye van megörökítve •— mondom, mindezt miként feledhetnők el, midőn ő nemcsak e kedves időkre, hanem e helyre, ennek tájára mindig szívesen emlékezett. Bár Petőfi — amint maga is mondá — az élet iskolájában járt és tanult a legtöbbet, de ne feledjük, hogy nem előkészületlenül. Ennek hiányában műremekeit aligha építhette volna fel, s így alig tévedünk, ha e házat mint iskolát, mint bizonyos irányba vezetett intézetet alapvetőül fogadjuk el klasszikái kiképzése tekintetében. Itt sajátítá el szinte klasszikus képzettségű tanára, Lehr András vezetése mellett a latin nyelv alapját annyira, hogy már kora ifjúságában ezen irányt fejlesztve, annak remekíróit eredetiben olvasható, s így költészetének üdeségét, ellenállhatatlan bá ját részben abból is meritheté. S így tán elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy zsenijének két gyökérszála, tudniillik nyelvezetének egyszerű tisztasága és szívhez szóló hangja, itt e helyen, részben az iskolában, részben gyermekbardt- néja boldogító közelében fo- gamzott meg, szívta be első táplálékát, azon szikrát, melynek fénye hazán1: dicsőségére még soká világolni fog. Sántha Károly, sárszentlőrin. ci költőpap, az emlékezés éb- rentartója, a maradandó jelek megvalósítója, az ünnepség szervezője és házigazdája, egyben krónikása is. Az emelkedett hangú ünnepi beszédek között egy-egy ódája is szárnyat adott a lelkesedésnek: „Áldás, dicsőség a Dicső nevére! Gyöngyként ragyog, hol járt, a porszem is. Szent az a hely, hol elfolyt ifjú vére, S hol keble lángolt, szentelt e hely is! Ki lelkeket gyújt s megráz énekével, És csillagot ver koszorús fejével: E porlatag márványt tevők Nevének. Min nincs hatalma a .rontó’ Időnek.” Az ünnepi program lepergé- se után a papiak udvarára vonultak vissza közebédre, ahol a felköszöntők sorát az alispánhelyettes nyitotta, Sántha Petőfi szellemére, annak követőire: az Akadémia, a Kisfaludy és Petőfi Társaság tagjaira ürítette poharát, hitet téve amellett, hogy a szellem adja az igazi nagyságot, s indít hódo1 atra és megbecsülésre. Az egész ünnepségen végigáradó lelkesedés és lelkesítés ma is indokolt, hiszen az azóta lepergett 88 esztendő csak Igazolta és még tündöklöbbé tette az ünnepelt Petőfi nagyságát. CSEPREGI BÉLA teeeeeaa « * * * t e a m a , , , * # * e e r- » * « « A*• - -*.y i ) i i i V V k. ^ - z' J J ) i i - j J J i » i *.k ‘ » « -« j j j i i .*.**■ - -■‘JJtsa * * * **i*********
