Tolna Megyei Népújság, 1973. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-19 / 15. szám
Mit tett és mit tenne Hőgyészért? Háromszorosan jó a len Ismeretlenül hogy őszieket szólítok meg az utcán, s a címben feltett kérdésre próbálok választ kapni. így tehát utcai beszélgetések ezek, nagy- kabátosan, bundásan, kucsmá- san, kalaposán, nézegetve az egyre sűrűbben hulló havat. A ruhája árulkodik, s a foltos, festékes nadrágról, kabátról könnyű a szakmára következtetni. Huszonöt, huszonhat év körüli szobafestő lép ki a tejboltból. Először tiltakozik, s hallani sem akar arról, hogy a nevét is leírjam: — Nézze, tudja, hogy van falun. Még azt mondanák, hogy mit beszélek én annyit... Meg nem is tudom pontosan, a társadalmi munkáról van szó? — Arról. — Tény, hogy végeztem társadalmi munkát. Nézze, itt él az ember, nem mindegy, hogy milyen a falu. A Rákóczi utcában lakom. 1970-ben összefogtunk és a tanácsiak segítségével közösen járdát építettünk. Mindenki a saját portája előtt. Nem mondom, hogy ez sok volt, de mégis, megoldódott a gondunk. Mást nem tudok mondani... Illetve még egyet. A Hőgyészi Vegyesipari Ktsz-nél dolgozom. Amikor a cég új üzemcsarnokát építettük, két napot dolgoztunk rajta társadalmi munkában. — Ha lenne egy nagyobb társadalmi munka, a község csinosítására, részt venne benne? — Ha megszervezik, természetesen. Csak legyen, aki megszervezze. A fiatal szobafestő végül mégis elárulja a nevét: ifjabb Vadas Ferencnek hívják. A következő beszélgetés, a Hunyadi János általános iskola előtt: — Tehát társadalmi munkáról van szó — mondja Farkas Jánosné pedagógus. — Hadd mondjam előre a társadalmi munkáról, hogy a sikere sokban a szervezésen múlik. A szervező fél attól, hogy visszautasítják. Nem így van, én mást tapasztaltam. Nem szabad megijedni. Tehát azt kérdezi, hogy mit tettem eddig a lakóhelyemért? — Igen. — 1971-ben jól mozgósítottuk az iskolásokat is,, meg a szülőket is. Társadalmi munkában kerítést építettünk az iskola köré. Az elmúlt nyáron a gyerekekkel felástuk a Le- nin-parkot és rózsát ültettünk. Nézze, minden munkára nem emlékszem. Hogy mit tennék? Jelen pillanatban nagy munkában vagyunk. A templom melletti új utcasort szeretnénk fásítani. Szervezem, mozgósítom az embereket. Akár- hova mentem, mindenütt egyetértettek velem és mondták tavasszal segítenek, csak szóljunk időben. Ha minden jól megy, kétszázötven fát ültétünk majd el. A másik nagy munkánk, ugyancsak a lakóhelyünkért, az óvoda építésével kapcsolatos, összefogtak a község különböző munkahelyei és a tanács. Igen ám, de a régi irodaépület átépítése, amiből óvoda lesz, nem kerül ki abból a pénzből, amennyi van. Most gyűjtünk. Végigjártam eddig körülbelül harminc családot. Elmondtam, hogy mi a helyzet, kevés a pénz, viszont az óvoda kellene. A harminc családból mindegyik adott. Volt olyan, amelyik száz forintot. volt olyan, amelyik harmincat. Ki-ki a tehetsége szerint. — Szereti Hogy észt? — Szeretem. És úgy érzem, hogy nemcsak én, de nagyon sokan vagyunk úgy, hogy ha kell, sok mindent megteszünk a lakóhelyünkért. A harmadik beszélgetés: — Előbb azt mondom el, mit tennék — mondja Dékány János, a Kövendi Sándor Cipész Ktsz 3-as számú, hőgyészi fiókjának dolgozója. A lakóhelyemmel kapcsolatban legnagyobb gondom, hogy az utcánkba, a Petőfi utcába, nem lehet bemenni járművel. Se a mentők, se a tűzoltók nem tudnak bejönni. Nincs lekövezve az út, Ajánlkoztam is a tanácselnöknél, s azt is mondtam, hogy az egész utca benne lenne az útépítésben, ha valaki megszervezné. Talán most tavasszal történni fog valami. — Eddig tett-e már valamit Hőgyészért? — Járdát építettünk az utcánkban. Mást nem tudok elmondani. Tolnai Józsefné háztartásbeli, Ady Endre utcai lakos: — Hát miért ne tennénk a faluért, ha kell? Hogy csak a magunk érdekében? Nem. Másnak is szívesen segítenénk. Ha szólnak, biztosan megyünk. Mit csináltam eddig? Amikor az utcánkban elkészült a betonjárda, társadalmi munkában öntöztem a betont. Ha én nem is csináltam sokat, de a három fiam meg az uram igen. A gyerekek az iskolánál dolgoztak, a férjem meg homokot hordott, amikor az óvoda épült. Társadalmi munkában csinálták. Ötödik beszélgetés a kölcsönzőbolt előtt: Zavercsány Ferencné, Deák Ferenc utcai lakos. — Sokat nem mondhatok. Mindenesetre, ahányszor volt eset, hogy dolgozni kellett, dolgoztam. Az utcánkban például társadalmi munkában kiástuk a vízvezeték árkát, azután a járdaépítésben is sokat segítettünk. — Hasznosnak tartja a társadalmi munkát? — Természetesen. Nézze annyi mindenre szükségük van ma már az embereknek, járdára, vízvezetékre, tudom is én mire. Érthető, hogy a tanács nem győzi pénzzel. Tudom én, hogy megcsinálták volna nálunk is a vízvezetéket, amikor sor kerül rá. De így jobb. hogy magunk végeztük. Hamarabb meglett. — Részt venne a jövőben is ilyen megmozdulásokban? — Részt. Amint hallottam, a tavasszal parkosítás lesz a faluközpontban. Ha szólnak, a férjemmel együtt megyünk. Eddig tehát a beszélgetések. Végezetül felkerestük Trick Ferencet, a nagyközségi tanács elnökét. — Biztos észrevette, hogy a kérdésén nem lepődtek meg az emberek. Úgy érzem, Hő- gyészen már eljutottunk oda, hogy az itt élők nemcsak abban látják a dolgok elintézését, hogy majd a tanács megteszi. Most már ők is tudják, hogy amit csinálnak, önmaguknak, lakóhelyüknek teszik. S végül egy adatot erről. Szép eredményekkel büszkélkedhetünk. A napokban készült el a tavalyi év társadalmi munkáinak mérlege, íme az eredmény: az 1972-es évre 456 ezer forint értékű társadalmi munkát terveztünk. Majd 650 ezer forintot teljesítettek a hőgyé- sziek. Ez személyenként 151 forint értékű munka. A tavalyelőtt; évhez képest ez több mint tíz forintos emelkedést jelent személyenként... = «W = Pincehely határában gumicsizmás, pufajkás emberek topognak a hóban és a növekvő lenkazlak tetején. Kazalrakók januárban? Az- ám! S hónapokig munkát adnak azok a kazlak. Télen, amikor másutt már pangás van, vagy a melléküzemágé a főszerep. Háromszorosan jó a len. A szár háncsából a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat dráva- szabolcsi gyára készít fonalat. A magot a Növényolajipari Vállalat csepeli gyára dolgozza fel olajjá. Ez eddig kétszer is pénzt jelent. A harmadik bevételt a szállítás adja. Huszonnyolcezer mázsa len termett tavaly a pincehelyi Vörösmarty szövetkezetben és Ozorán. Szép. hosszú háncsú len. Elégedettek a minőséggel a szakemberek. Azt mondják, a len nagyon munkaigényes növény. Sok vele az utómunka. Valóban sok, de megéri. Részben a lennek köszönhető, hogy zárszámadáskor megkapják a tagok az évközben visszatartott 10 százalék jövedelmet. Egy brigád bontja a hatalmas kazlakat. A kévét vontatók viszik a majorba, ahol két műszakban működik az öreg Binder bogyózógép. El- kélne már egy újabb, sok a veszteség, a prés sok magot rajta hagy a száron. így is körülbelül 36 vagon magért fizet a Növényolajipari. A gubózott len azután visz- szakerül a kazalrakókhoz. Szakértelmet kíván a munka, pontosan kell elhelyezni a kévéket, hogy sátoros legyen a kazal, kárt ne tegyen a termésben a csapadék. Egyelőre, amíg a szállítás újra elkezdődik, szabad ég alatt marad a len. A drávaszabolcsi gyárban télen nem áztatnak. Küldtek ugyan eddig vagy 150 kocsirakományt, de csupán tartaléknak, hogy áprilisban, amikor megkezdődik a gyárban a feldolgozás, ne kelljen kapkodni. A szövetkezetiek előrelátók. Mert a szállítást is ők vállalták. A drávaszabolcsi lengyárnak szinte megoldhatatlan ne» hézséget okozna, hogy a termést elvigye Pincehelyről. Vasúton nem lehet szállítani, át kellene rakodni, gépkocsival meg... abból sokkal több kellene. Inkább jól megfizeti: a szövetkezet minden mázsa lenért, amit Drávaszabolcsra szállít. 33 forintot kap. Szép summa. Marad belőle nyereg ség is. A szállítókkal együtt negyvenöt ember keresi a kenyerét a téli hónapokban az ipari növény utómunkáival. Ami, kor a mezőgazdasági munkák nagy része szünetel. Másutt ilyenkor már pangás van, vagy a melléküzemágé a főszerep. Ezért is jó a len. Jegyzet: Mozgó húsboltok Megszokott hétvégi programjuk a falun élő asszonyoknak, hogy a városba, a járási székhelyre utaznak — friss húsért. Látni való például a szekszárdi húsüzletekben, hogy a sorban állóknak legalább a fele vidéki. Aki bizony vasárnap friss széki húst akar enni, ne számítson rá, hogy egy, másfél órai sorban állás nélkül megússza. Ha erre nincs ideje, marad (ha van) az otthoni baromfi, s disznóöléskor disznóhús, és esetleg búcsúkor marhahús. Az alacsony lélekszámú kisebb községekben rendszeresen nyitva tartó mészárszéket üzemeltetni — az egyenetlen igények miatt — nem gazdaságos. Ez érthető és világos még akkor is, ha tudjuk, hogy falun a lakosság zöme otthon étkezik. Mégis tarthatatlan, hogy ne kerüljön friss sertés- és marhahús például egy olyan tsz-tag asztalára, aki mondjuk szakosított sertés-, vagy szarvasmarhatelepen dolgozik... A hosszú sorban türelmesen húsra várakozó emberek közül nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy ebben az évben az országban több, mint egymilliárd forintot fordítanak új vágóhidak, húsfeldolgozó üzemek létesítésére, hogy húsból és húskészítményekből 27 kilóval eszünk többet, mint 1937-ben — összesen 60 kilót évente és fejenként, és hogy 1943-ban még 55 kilóval ettünk több krumplit, mint most. A húsért sorban álló vidéki ember egyelőre azt tudja, hogy még tízen állnak előtte, s fél óra múlva indul vissza a busz, vagy a vonat. Az a tény, hogy 13 ezer tonnával több húst és húskészítményt hoznak forgalomba idén, mint tavaly, legfeljebb akkor örvendezteti meg, ha nem kell érte utazgatni. Tehát ha helybe hozzák, ha nem kell szívességért kuncsorogni a szomszédhoz, hogy ha megy, hát hozzon nekünk is. A sorban állás: idő. Szükséges, de felesleges időtöltés, s az utazási költséggel többlet pénzkiadás a falun élő embernek. A falvak húsellátási gondján kíván enyhíteni az Állat- forgalmi és Húsipari Tröszt: a falvak rendszeres húsellátását úgy próbálja megoldani, hogy mozgó húsboltokat létesítenek, melyek rendszeresen, hetente többször fölkeresik a kisebb településeket. Feltehetően modern, hűtött hús- szállító autókra gondolnak, olyanra, amely reggel megrakodva indul útnak a vágóhídról, meghatározott időben megáll egy-egy községben, s a „mozgó" hentes kiméri a húst, mindenkinek annyit, amennyire éppen szüksége van. A mozgó húsbolt terve nagyon ésszerű, s a segíteni akarást, a tenniakarást tükrözi. Bár Tolna megyében egyelőre csak annyit tudnak róla az Állatforgalmi Vállalat illetékesei, amennyit erről az újságban ők is olvastak. V. M. ' *» »i » (kádár) Nő a lenkazal. — Aki dolgozik, nem fázik — mondják a rakodók. — Ebből lesz ám a finom lepedő! Kicsi a fészerben a hely, de fő, hogy van munka bővet mindenkinek. Csak a bogyózőgép ne lenne olyan vénséges vén — elkelne egy újabb. Előbb-utóbb talán ad a gyár má- ^— _____... V«, >... Foto: Komáromi Z » ' ináái rtüBn»’ i >iíyjfu>
