Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-31 / 307. szám

* A GYÁR LABORATÓRIU­MÁBAN gáztűzhelyre teszik a lábast, az aljába helyeznek egy papírt. Ha a nagy hőtől bámulni kezd, jéghideg vizet öntenek rá. Az edénynek két­szer-háromszor ki kell bírni ezt a zománcot, lemezt próbá­ra tevő kísérletet... Egyébként a gyáriak nem ajánlják, hogy főzés- előtt minden alkalom­mal így próbálja ki a házi­asszony: alkalmas-e az edény a bableves mellőzésére. $ A zománcedény nehéz és lassan kialakuló reformjának lehetünk tanúi. A fogyasztó ragaszkodik az olcsó, könnyű füles edényhez, az ipar, a la­káskultúra szakembere meg szeretné áttörni ezt a kemény falat: új, korszerű, sok fel- használásra alkalmas aománc- edőnnyel. A* áttörési kísérlet legtöbbnyire keményebb falba ütközik, mint a legjobb lábas fala. Pedig az igencsak ke­mény. Azzá teszi a kiváló zo­mánc, meg a. lemez, * HOGYAN KÉSZÜL AZ EDENY? Ismeretterjesztő elő­adásra nem alkalmas egy új­ságcikk. E helyen csak ennyit lehet írni: a hengereiében bu­sából sajtolják a lemezt, ezt kisp.Műk tárcsa alakúra, s ebb'l nrérelik a lábast, a fa­zekat. Hogyan? Hát hogy 13? Szóval a prés alá teszi a mun­kás a hattized milliméter vas­tag lemezt, ráengedi a szer­számot, az nagy erővel bepré­seli a negatív formába, aztán újabb művelet, újabb formá­lás, fülhegesztés, zsírtalanítás, zománcozás, égetés és máris kész az edény... Most ne bo­csátkozzunk annak a kérdés­nek a fejtegetésébe, hogy egv ha-mine centi átmérőjű és hattized milliméter vastag tár­csából miként lesz négy liter űrméretű fazék. * MERT AZ IGAZSÁGHOZ TARTOZIK, hogy a kiszabott, s prés alá kerülő lemezből nem mindig lesz edény. Gyakran hajlamos arra, hogy légbubo- rákos, legyen, az is tulajdonsá­ga, hogy a benne rejlő rétege- ződést préseléskor mutatja meg, a még jobban rejtett mikronnagyságú szénszemcsé­ket. idegen anyagokat pedig csak a tűz hozza elő, amikor a szén és az egyéb szennye­ződés a kemencében,. tehát utolsó munkafázisban lévő edényt teszi tönkre... Az ilyen edényből lesz a kilós áru, amely elsősorban a gyár dol­gozói között kerül kiosztásra. • t Még mindig a nyersanyag­nál tartunk. A bonyhádi gyár­ban nem szeretik a dunaújvá­rosi lemezt — igaz: szeretik, nem szeretik, mást nem kap­nak. Érdekes módon Bonyhá- d-'r>. erűegetnek bizonyos nem­zetközi konfliktusokat, amikor francia és osztrák lemezt kap­tak. Azokkal könnyű volt dol­gozni. Sima, egyenes fenekű edényeket lehetett csinálni. Olyan volt rajta a zománc, A zománeestény mint a porcelán. A dunaújvá­rosi lemezből olyan edényt lehet csak készíteni, amilyent a Tisztelt Fogyasztó a bolt­ban vásárolhat: a villanytűz­hely lapján himbálódzik, s. zománcozása hullámos, hólya­gos. És a lemezen itt a bony­hádi gyárban nem is lehet javítémŰveletet csinálni. A sajtológép mellett dolgozó munkás a legjobb tudásával sem tud, jó nyersedényt készí­teni, ha rossz a lemez. A for­mát — a ezerswámot — a vár­ható és ígért lemez minősé­géhez készítik. Tehát tudják, hogy a trűnlőnak küldött edény!nTr,őzből két, avagy há­rom húzással lehet egv lábast, vagy fazekat gyártani. A orob- lém^ akkor kezdődik, amikor a dunaújvárosi lemezszállít­mány megérkezik és minősége erősan kifogásolható. Például o-'v-orv tábla minősége is el­térő lehet, mint ahogy szá­mos példa bizonyítja. A kö­zéptől vágott tárcsa nem réte­ges, s a szélen lévők viszont gáz- és egvéb szennyeződés miatt rosszak. A leszabott, te­hát tárcsaként érkező nyers- anyai» is zsákbamacska. Ha elindítják egv termék gyártá­sát, nem tudni, végül a MEO mennyit vesz majd belőle át. • A ZOMÁNCEDÉNY SZÍNE SEM VÁLTOZHAT. A lakos­ság megszokta a pirosat, és a bornât. A világosabbak már alig fogynak, a szürke még úgy ahogy kelendő, de ez is főleg nagyobb, terjedelmesebb áruknál kedvelt. Néhány év óta már a dekorált edénvt sem annyira veszik, mint koráb­ban. A színek összeállítása ál­talában gonddal jár. mert ha már kész is az új edény, ame­lyet a gyár a kereskedelem­nek bemutatott, nem valószí­nű, hogy azonos színben kéri a szériaedényt. Ekkor kezdő­dik újból a kísérlet. Az új szín kiválasztásához be kell szerezni a különféle fémoxi­dokat, égetni, őrletni, majd zománcozásra alkalmassá ten­ni. S kiderül, hogy Kecskemé­ten — az egyetlen zománcfes- ték-alapanyag ellátó üzem ha­zánkban — nem sikerült úgy a szállítmány, mint a koráb­bi. amelyből az etalont készí­tették. akkor újabb tárgyalás kezdődhet. Megállapodnak a kereskedőkkel, hogy néhány ezer edényt egy színben tudja­nak készíteni. Egy-egy zo­máncmalom ezer kiló festék- alapanyagot tud egyszerre ki­adni, ez körülbelül háromezer kiló edényre elegendő. Amikor megkezdődik a zo­máncozás, tehát az edényt be­mártják a zománcanyagot tar­talmazó üstbe, akkor már csak a dolgozón múlik — no meg kicsit a festék folyósságán is —, hogy az edényre milyen vastagon kerül a zománc. Per­sze a zománc vastagságát is A Egy év távlatából A Hazafias Népfront Szek­szárd városi elnöksége pénte­ken ülést tartott. Az ülésen dr. Wéner János, a városi ta­nács titkára, a Hazafias Nép­front elnökségének tagja is­mertette a városi tanács és a népfront városi bizottsága kö­zött kialakult együttműködés tapasztalatait. Mint ismeretes, a városi ta­nács végrehajtó bizottsága és a Hazafias Népfront városi el­nöksége 1072-ben együttműkö­dési megállapodást kötött. A Hazafias Népfront aktí­van részt vett a tanácstagi be­számolók lebonyolításában. Részt vett a várospolitika és. váró? ' . .......ősi tennivalók ki— a lakítéf.C-rv a város szépíté­sét szolgáló társadalmi munka mérik, különleges műszert használnak e célra — de már csak a kemencéből kijött edé­nyen tudják mérni a vastag­ságot, ekkor az edény már kész. Ka a kívánt minőséget nem ért el, akkor a kilós árak közé dobják. » A ZOMANCEDÉNY NEM OLCSÓ. Egy úitínusú három- négy literes tálalóiéba.? pél­dául több. mint százhúsz fo­rintba kerül. Többe, rVjnt egv jénai tál. Igaz, ez már alkal­mas villanytűzhelyre, gázra, „sporhertre”, még szabad tűz alá is. Tetszetős a formája is, színe is, mégis alig vásárol­ják. Itt volt például három évvel ezelőtt a bonyhádi gyár szenzációja a Mecsek-edény. Ez sorozat volt, tálalni is, nem­csak főzni lehetett benne. Már levették a gyártási program­ból, egyszerűen egy darabot sem tudnak eladni belőle. Máz, ennek az ára is meglehe­tősen magas volt. Most kezdtek kísérletezni egy olyan edénycsalád kiala­kításával, amely alkalmas egy induló háztartás kielégítésére. Úgy tervezik, hogy körülbelül hatszáz-hélszáz forintos áron hoznák a fogyasztók elé, tet­szetős csomagolásban kerülne a piacra. Ajándéknak — nász­ajándéknak például — is ki­válóan megfelelne. Egyébként a zománcedény ára nem magas, ha az összes tulajdonságot figyelembe vesz- szűk. Tehát azt, hogy egy fa­zék, ha rendeltetésszerűen használják, tehát úgy teszik a tűzre, hogy mindig van benne valami, akkor húsz-harminc éven át szolgálhatja a házi­asszonyt. Ha dobálják, törik, nyomásnak teszik ki. akkor nem hosszú életű, * A zománcedény azon kevés ipari termékek közé tartozik, amely minden darabját kézbe veszik. Az átvétel, a csomago­lás darabonként, egyenkénti szemrevételezéssel történik. Tulajdonképpen üzletbe csak ép, első osztályú áru kerül — kivéve, a kevesebb értékű, zo­mánchibásat, amely csökken­tett áron kerül forgalomba. * Steib György a bonyhádi gyár kiváló szerkesztő techni­kusa. A zománcedényék sze­relmesének is mondhatom, mert sok-sok év telik el, míg az ember olyan szakemberrel találkozik, mint ő, aki való­ban a „zománcedényeknek él”. Uj edények kerültek már kJ keze alól, új gyártáseljáráso­kat dolgozott ki — és egyik lelkes támogatója a zománc­edény család gyártásának. A bonyhádi edény világhí­rű. Afrika, Amerika, Ázsia or­szágai, sőt Ausztrália is vá­sárlója a bonyhádi termékek­nek. Steib György mégsem elé. gedett. Amikor külföldön jár, edénnyel tér haza. Hozza a mintát, s itthon megkezdődik a vita, a szakmai tanácskozás*, hogyan tudnának olyan edényt készíteni, mint a svédek, vagy a* osztrákok.. Például olyant, hogy észtén, gálják az alját, vékony falút, hogy az edény könnyű legyen, finom zománcozatút, amely olyan mint a porcelán... Egyelőre csak rajzok, tér- veik vannak erről» * MI, A VÁSÁRLÓK, a ha­gyományos, könnyű edényt ke. ressük, azt vásároljuk, nem nagyon szorítjuk a kereske­delmet arra, hogy korszerű lemezt, kiváló tulajdonságú zománcanyagot adjon az ipar az edénykészítő gyárnak. Pálkovács Jenő Tizenöt éve történt Nyugdíj a tsz-tagoknak szervezésében, ankétokat é3 vitafórumokat rendezett. Eze­ken a rendezvényeken lehető­ség adódott arra, hogy a ta­nácsi vezetők és a közélet iránt érdeklődő emberek minél többször találkozzanak, s ki­cseréljék véleményüket. Az együttműködési megálla­podás megkötése óta eltelt egy év tapasztalatai azt mu­tatják, hogy azokat a felada­tokat, amelyeket a megálla­podásban rögzítettek, megoldot­ták. Egyben olyan tapasztala­tokat is adtak, amelyeket az 1973-ban sorra kerülő választá­sok során mind a városi ta­nács. ír ind a népfonrtbizottság munkájúban hasznosíthat. POZSONYI IGNACNÉ Ki tudná összeszámolni, hányféleképpen hívták már a szántó-vető embert. Voltak földművesek, gazdák, szö­vetkezeti gazdák, parasz­tok, amit olykor bizony leki­csinylő értelemben is használ­tak. Parasztok, akiket hívhat­tak így is, úgy is, de minden­kor ők tették a kenyeret az asztalunkra. Mostanában in­kább termelőszövetkezeti dol­gozó járja. Szántóvető? Régi nóta ez már. Sárgult képeken látni már csak szorgos pa­rasztembert az eke szarva mö­gött. Pedig idős parasztjaink még ismerik a véget nem érő mezei munka fáradalmát, lá­bukban, fájós derekukban, ke­zük bütykeiben még él az em­lékezet. Gyepsori öregek, istállóban, félreeső helyeken meghúzódó használhatatlan vénemberek többnyire már csak az iroda­lomból ismeretesek. Ismertek, mert sajnos gyakran megesett, hogy a tehetetlen, idős embe­rek kegyelemkenyeret ettek, és nem hoztak egy fillér hasznot sem a házhoz. A megbecsülés a rang, a szó csak addig ért valamit, amíg munka volt mö­götte. Persze, kivételek min­dig akadtak. Mint ahogy ma is vannak, és évtizedek múltán is van, ahol a szokás — rossz szokás — természetessé vált. Sokan vagyunk, akik nem szeretjük, s ha csak lehet, ke­rüljük a nagy szavakat. Volt belőlük éppen elegünk. Mégis a parasztemberek ' nyugdíjáról szólva, szinte elkerülhetetle­nek. ök a megmondhatói, hogy mit jelent a biztos jövedelem, a havonta pontosan érkező já­radék, rokkantsági, öregségi nyugdíj. Nyugdíjasok, megér­demelten pihenhetnének. Nyugdíjéveik azonban me­rőben különböző, mint például az ipari nyugdíjasoké, akik többnyire valóban pihennek hátralévő éveikben. A paraszt- embernek vérében a megszo­kás, a munka, dolgoznak, te­henet tartanak, disznót hizlr1- nak, földet, kertet művelne!:, míg tart az erejükből. M: nagy szó, hogy a maguk éle­tét élhetik, úgy, ahogy ma­guknak megszokták, ahogy akarják. Vannak dolgok, események, melyek idővel megszokottá, természetessé válnak. Így van ez a tsz-tagok nyugdíjával is. Ha elérkezett az idő, ha a pa­rasztember betöltötte 65. élet­évét, az asszonyok túljutottak a hatvanon, a nyugdíj jár. Ter­mészetesen csak akkor, ha le­dolgozták a jogosultsághoz szükséges éveket, ha teljesítet­ték a kötelező munkaegységet, munkanapot, ha fizették a ny ugdí j - j árulékot A tsz-tagok részére 1958. ja­nuár 1-től jár a nyugdíj. Azt megelőzően baleseti járadékot kaphattak, s ingyenes orvosi ellátást, ha a tsz betegségi biz­tosításra szerződést kötött. Aki 1960. december 31-ig belépett a szövetkezetbe, tízéves tagság után is kaphatta a nyugdíjat, 1961. január 1-től viszont az alapfeltétel 20 éves munkavi­szony. Az első nyugdíjasoknak egységesen 315 forintot kéz­besített a postás. Régi iktató­könyvek őrzik az első Tolna megyei parasztnyugdíjasok ne­vét : Bakó István, Potyondi Ist­ván és Ambrus Ferenc neve olvasható az első oldalakon. Az idő múlásával szaporo­dott a tsz-nyugdíjasok száma. Legtöbben 1970-ben kérték és kapták meg a nyugdíjat — összesen kétezer-ötszázán. — Most, hogy a termelőszövetke­zetekben kiöregszenek a dol­gozó tagok, kevesebb a nyug­díj-igénylő is. összehasonlítás­képpen: 1971-ben Tolna me­gyében mindössze 1050 tsz-tag vált jogosulttá nyugdíjra. Pék Jánosné bonyhádi, és Kepli Já­nos németkéri tsz-tagok a ka­rácsony előtti napokban lettek nyugdíjasok. A nyugdíjakról szólva nem mehetünk el szó nélkül amel­lett, hogy jelenleg öt évvel magasabb a nyugdíjkorhatár a termelőszövetkezeti tagsági vi­szonylatban, mint más mun­kaviszonyban. Tudjuk azt is, hogy ez az eltérés a negyedik ötéves tervben nem változik. A különbség abból adódik, hogy a tsz-ek teherbíró ké­pessége a korhatár leszállítá­sát jelenleg nem engedi. Tud­juk ezt nagyon jól, s értjük is, mégis pillanatnyilag a tsz- tagságnak ez a legfájóbb pont­ja. Tudjuk azt is, hogy ez csak később, és fokozatosan változ­tatható meg. Egyelőre ezt így. ahogy van, el kell fogadni. A tsz-ek erejükhöz mérten igyekeznek segíteni a nyugdí­jasokon. Általánossá vált, hogy tüzelőről, terményről gondos­kodnak, öregek napján meg­vendégelik őket, kiránduláso­kat szerveznek, s ott, ahol te­hetik, havonta bizonyos ösz- szeggel segítik őket. Január el­sejétől pedig a járadék és a nyugdíj összege egységesen emelkedik. A termelőszövetke­zeti parasztság, a nyugdíjasok anyagi biztonsága rendkívül je­lentős, még akkor is, ha a magas nyugdíjkorhatár miatt tovább kell dolgozniok, mint az ipari munkásoknak. De gon­doljunk ilyenkor azokra az időkre, amikor a munkában megöregedett, kifáradt paraszt- ember csak a család, a falu, az ismerősök jóindulatára szá­míthatott A tsz-tagok nyugdíjbiztosí­tásáról így ad hírt a Tolna magyei Népújság 1957. decem­ber 31-i száma: „A Népköz- társaság Elnöki Tanácsa ülést tartott. Az ülésen részletes vi­ta úttán elfogadták a mezőgaz­dasági termelőszövetkezetek tagjainak kölcsönös nyugdíj- biztosításáról szóló törvény- erejű rendelet tervezetét. A törvényerejű rendelet alapján a mezőgazdasági termelőszö­vetkezetek tagjai öregségi, ille­tőleg rokkantsági nyugdíjra, hátramaradott hozzátartozóik özvegyi nyugdíjra, halálesett segélyre, árvaellátásra, illető­leg szülői nyugdíjra jogosul­tak. A Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány és az Elnöki Tanács a törvényerejű rendelet kiadásával a nagyüzemi tár­sasgazdálkodás útjára tért doU gozó parasztság régi kívánsá­gának kíván eleget fenni.” V. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents