Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
. -43,-' Wiï ti iwfM. • SZÁNTÁS Érdi Judit rajza Ideü en földeken WÓk ÍÚZGŰi f ' ■ /T- -iVannak könyvek, amelyeket legszívesebben mindenki kezébe odanyomna az ember: a világért se mulassza el, feltétlenül olvassa. Képtelen ötlet, hisz a könyvolvasó ember amúgyis örökös hátralékban van, bosszantóan sok azoknak a könyveknek a száma, amire nem jut idő, vagy amit valamilyen ok miatt elkerül az ember. Borisz Alekszandrovsz- kij : Idegen földeken című könyvét egyszerűen nem lehet kihagyni. A könyv az orosz emigráció 27 esztendős történetét öleli fel, 1920-tól 1947- ig — mindaddig, míg az emigránsok jó része visszatelepült hazájába. » A Vörös Hadsereg 1920. novemberében. a Krím félszigetre szorította a fehér hadsereget, s nyolc hónapos haldokló, értelmetlen pusztítás után a játszma végérvényesen véget ért. Gyenyikin hadseregének maradványai a fehérgárdista flotta hadihajóira szálltak, s velük együtt a civil menekültek : főnemesek, gyárosok, kereskedők, pénzemberek, megtévesztett kispolgárok, s azok, akiknek mindenképpen menteni kellett az irhájukat. A Romanov ház uralkodása véget ért, a szovjethatalom elleni értelmetlen lázadás még -több hullát temetett volna Oroszország földjébe, de az a 150 ezer ember, aki hajóra szállt, még mindig azzal a reménnyel hag^’ta el hazája földjét, hogy a bolsevikok uralma átmeneti, s néhány hónap múlva véget ér. Csupán egyetlen eggyel nem törődtek: mi lesz holnap, hogyan és miből fognak megélni idegen földön. A 150 ezer elcsigázott ember Konstantinápolyban szállt partra, s innen szivárogtak szét a világ minden részébe. Volt akit rögtön beszerveztek az idegenlégióba, mások Bulgáriában, Csehszlovákiában, Németországban, Franciaország földjén, Európában és a tengeren túl telepedtek le és találtait megélhetést. Legtöbbször azonban nagyon vékony és keserű kenyér volt az emigránsok kenyere. Többségük nem kapott a képzettségének megfelelő munkát. A tegnapi ügyvédek éjjeliőrök, a mérnökök rakodómunkások, a kisasszonyok pincérnők, az ezredesek, kapitányok, bányászok, rakodómunkások, házmesterek, inasok lettek. A térképen nem található emigráns Oroszország fővárosa Párizs volt. Itt szülték hamvában holt politikai akcióikat, építették a jövendő Oroszország légvárát, a kezes-lábasba, soíőrbundába, pipcérka- bátba, portáslivrébe öltözött egykori fehérgárdista tisztek,' orosz főurak. Változtak az életkörülmények, de semmit sem változtak az emberek. Áhitatos tisztelet ült az arcukon, valahányszor egy-egy magas rangú segédmunkástiszt beszédbe elegyedett „beosztottaival.” Az emigránsoknak volt törvényes uralkodójuk, akinek ugyan nem volt birodalma, de voltak hűséges alattvalói, a pétervári és a Cars 7. ko je Szelő-! főurak. a kiválasztottak. akiknek osztotta a címeket és a rangokat. Voltak miniszterek, és kormányzók, ‘alkormányzók, akik csak arra vártak, ha majd üt az óra, az uralkodó fehér lova mögött vonulhassanak be Moszkvába. S közben mindennapi megélhetésükhöz a piac rothadt káposztamaradványai között kotorásztak, rongyosak voltak és piszkosak, csak nagyon keveseknek sikerült szakmájában elismerést és biztos megélhetést találni.' Az emigránsok között ilyen nevekre akadunk: Saljapin, Rahmanyinov, Sztravinszkij, Kuprin.és Bunyin, a Nobel-díjas író. S ki tudja hány jobb sorsra érdemes ember energiája pocsékolódott el az orosz negyedek nyomortanyáin. Az emigráns Párizs, melynek sokoldalú bemutatásira vállalkozott a szerző, nem keveredik a franciákkal, megtartja szokásait, színházat alapít, kórusokat szervez, s a pravoszláv egyház szertartásai szerint keresztelkedik, házasodik és temetkezik. Nem érdekli őket a Szovjetunióból érkező híreken , kívül semmi más'; ezt is másod-, harmad- kézből, s eltorzítva a maguk képére fordítva kapják. Mikor 1941-ben , a náci Németország megtámadja a Szovjetuniót, ez a hatalmas forrongó méhkas felbolydul; megkétszereződik a fehéroro- s-ok haneia, a hazafias érzel- műek pedig szorongva és bűnLétezik egy furcsa előítélet a közvéleményben. Valahogy így szól: ha a kritika 'megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nem igen érdemes megnézni, elolvasni; ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. A babona kialakulásának persze voltak olyan előzményei, amelyek — legalábbis részben—■ érthetővé teszik a közvélemény reagálását. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotásoktól, mely legfeljebb a kritikusok elképzeléseiben élt, s ők ezzel az álvalósóg- gal szembesítették a műveket. A nézők azonban saját tapasztalataikból tudták, mi a tényleges helyzet. Mindez meglehetősen régen volt, lassan már két évtizede, az előítélet mégis tartja magát. Annál furcsább ez, mert a közvélemény, a filmek, színdarabok nézői, a könyvek olvasói már régen másként viselkednek, már régen megváltozott viszonyuk a kritikához. A kritikaellenes szólásmondás mégis tartja magát Budapesti színházak a megmondhatói, milyen nagy izgalommal várják ma már a kritikák megjelenését, mert nem ritkán pénztári bevételük is a kritikai visszhangtól függ. (Természetesen vannak kivételek, s szó sincs arról, hogy Magyarországon csak a kritika határozná meg egy mű közönségsikerét vagy bukását.) Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon, művész— közönséq találkozókon, amelyeken a közönség véleményét nyilvánítja, taoasztalni fogja: ezek a vélemények nagyon gyakran a kritikákban megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán: sok ember egy műalkotással kapcsolatos vé'eményét az általa olvasott — és elfogadott — kritít tudattal gondolnak arra, hogy tehetetlenek, képtelenek segítséget nyújtani a megpróbáltatás óráiban. Egyre többen határozták el 1945 történelmi jelentőségű eseményei után hogy visszamennek hazájukba, s mikor, megszületett a döntés, hogy visszakaphatják állampolgárságukat, tömegesen térnek vissza szülőföldjükre a sokat szenvedett emberek. Alekszandrovszkij, mint írja, csupán adalékot akart szolgáltatni az emigráció történetéhez. Mégis a könyv olvasása után nem érzi az ember, hogy bármi is kim-r-edt volna az orosz emigráció hiteles történetéből. A k'W-!'"»- főbb erénye, hogy belülről ábrázolja pz embereket és eseményeket; maga az író is orvosként- élt Bulgáriában, mgi-d Franciaországban 27 esztendeig. A tárgyilagos, mértéktartó hangnemben megírt könyv a s~erző s'ko’dalúságáról, tájékozottságáról tanúskodik. S ami még nagvon szimpatikus, ő maea mind'g szerényen a háttérben maradva láttába pz orosz emigránsok némelykor mulatságos, máskor mg von megindító, szomorú történetét. Azt hiszem a történet megírásán túl az író k'mondntlanol is azt akarta megértetni az olvasóival, hogy a hatalom mennyire múlandó. És menynyire avitt, nevetséges és vicc tárgya, ha nincs mögötte — tartalom. n V Agíí \ M 4 z»T \ ka szavaival fejezi ki, ami természetes is, hiszen a közvélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik-e neki vagy sem. Ha az indóklás- ról van szó, akkor már az esztétika, művészetkritika fogalmaihoz kell folyamodnia segítségért. Mindennek ellenére, változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni, és megfordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika hatásfokával még mindig problémák vannak. Nem véletlenül foglalkozik az MSZMP elméleti munkaközösségének a kritikát tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok és a rádió meg a televízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásfokával. Mi lehet ennek az oka? Mint valamennyi társadalmi jelenségnek, nyilván sokféle oka van. Mégis, talán érdemes hármat külön is kiemelni: feltehetően a legnagyobb szerepet játsszák. Nézzük az első okot. Elvileg rég eldöntött kérdés, hogy a kritika, elsősorban , a napilap- kritika, a legszélesebb közvéleményhez szól. Ezt a közvéleményt kell tájékoztatni az új műalkotásokról, énnek kell segíteni, hogy az adott művet valamilyen értékrendszer alapján elhelyezze a többi mű között. Feladata, hogy a mű elemzése, ideológiai tartalma és művészi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat megértesse a nézőkkel, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik legkézzelfoghatóbb ideológiai fegyver az eszmék ,Moldova György új könyve (A változások őrei) folytatása a Malom a pokolban című kisregényének, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Időben Sztálin halálától a budapesti pártház ostromáig terjedő korszakot öleli fel. Ellentmondásokkal, súlyos megrázkódtatásokkal terhes időszak volt ez, érthető várakozással vesszük hát kézbe Moldova könyvét. A mű csalódást kelt. Moldova legvonzóbb írói erényei — a gördülékeny, lendületes elbeszélés, az érdekfsszítő, drámai szerkesztés, a kitűnő kom- pozíciós készség — most is csillognak, de sajnos, ezúttal még kirívóbbak többször bírált fogyatékosságai: a felszínes látás, a felületes gondolatiság, s íegjőként az elvi-eszmei zavarosság. Az ellenforradalom kitörésének okai eléggé t'sztázóitak ma már, Moldova akár okmányokra támaszkodva is tájékozódhatott volna ebben a korszakban. Sajnos, efféle tájékozódásnak nyoma sem lelhető a regényben. Nem azt kérjük számon, hogy nem ismétli el a négy okot, amelyet az .ellenforradalom kirab- bz~'í;ám.7c indítékaként a felelős vizsgálódás leszűrt, hanem azt nehezm ényezzük, hogy a tragikus események mozgató erőit a nevetségességig leégy- •’"■erűzí'i és meghamisítja. Mert bárhogyan is vélekedjünk az ellenforradalom elemzésének eddigi eredményeiről, ezek .helyett és ezek ellenére mensem lehet komolyan azt állttá-’. hpgy az 5~-os ellen- forradalom csudán a „vők lázadása” volt. a régi vezetők karrierista nejeinek az apósok megbuktatására, a hatalom ’-’"gszerzésére irámuló kísérlete. Am"1'! k'"’-lettek pél- fx”l eqy’k döntő eseménye a fósze-eplő nvós veres özbíráskodása v~lt: ad v.t"án l"‘te le a lé.-■’iát ha'élba kergető kar- ne.'ástd veiét. Dogmatizmus és önbírásko- dás. karrierizmus és revízió- vr.?.mvi*i nr"ivo7iis vnc^^év eny- m ássál, Moldova elbeszélése mégis ktanyaltnak, hamisnak hnf T?1 itsrióva - na A l+aolairTov> olyan küzdelmében, amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista emberért folyik a harc. Elvileg tehát tisztázott, hogy a napi- lapkriíika mindenekelőtt és főként az újságolvasók, tehát a legszélesebb közvélemény számára íródik. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját is, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit vagy gyengéit, akkor segít a maga módján legtöbbet az adott művészeti ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban olyan kritikai írásokkal, amelyek megfordítják ' a hangsúlyt, és akarva- okaratlan elsősorban a művészeti közélet igényei jegyében íródnak, s csak másodlagos eredményük —■ vagy eredménytelenségük —, hogy az olvasókra mi-, lyen hatást gyakorolnak. Ennek a hangsúlyváltásnak az a nagy veszélye, hogyha a kritikusnak igaza van is, mivel elsősorban a művész számára mondja el igazságait, a közönség nehezen fogadja el azokat. A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan, de kétségkívül létező szakadék, amely a legszélesebb közvélemény szórakoztatására készülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sek műfajban húzódik. S ezért már egyáltalán nemcsak a kritikák írói a felelősek! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés, s maga a művészeti közélet is, gyakran összekeveri a fogalmakat, mert el szenem eleven emberek, hanem lombiklények, homűnculusok, mert hiányzik mögűlük az a társadalmi, gazdasági, politikai háttér, amely hitelesíthette volna szavaikat, ; ^tetteiket. Csakhogy a valóságot, annak mozgásirányát, az ellentmondó események mögött a lényeget csak egy határozott nézőpontból lehet megítélni, a nézőpont erejét és tisztaságát pedig a szilárd eszmei meggyőződés adhatja meg. Ez pedig ebben a műben nem lelhető. Ennek következtében a regény sematikus figurái csupán címke-jellemük — a karrierista, a dogmatikus stb. — triviális logikája szerint cselekszenek, szavaikban, tetteikben nem érződik a körülmények kényszerítő hatalma, a történelem sodra, amely hitelesíthetné, hogy ami velük történik, az szükségszerű és nem esetleges. A regényben csupán egyéni életmozzanatok tömege kavarog, amelyek önmagukat is alig képesek hitelesnek elfogadtatni, m*n kevésbé a hősökre gyakorolt hatásukat, ha egyáltalán van ilyen hatásuk, s nem elszigeteljen hullanak a semmibe, ahogyan fölmerültek. Ezért tesszük le keserű szájízzel Moldova könyvét, amelyet maga is úgy ítélt meg egy író—olvasó találkozón, hogy nem nagyon dicsekedhet vele. Sajnos, többről van szó, nem csupán egy kevésbé sikerült alkotásról. A változások őrei, félreérthetetlen közeledés a felszínes szórakoztató regényhez, amelynek kísértései Moldova egész eddigi munkásságán kimutathatók. Nag->ion sajnálatos volna, ha kacérkodása ez^el a műfajjal behódo- lássá süllyedne. Legújabb regényéhez (Negyven prédikátor) olyan történelmi témát választott, amely nemzeti és szellemi függetlenségi küzdelmeink egyik legdrámaibb fejezete, s ez arra enged következtetni, hogy talán szak’t A változások őrei gyakorlatával. Kíváncsian várjuk az új mű tanúságtételét. retné hitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nemcsak szórakoztatnak, nemcsak időtöltésre valók, hanem igazi műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a „jó eset” nem túlságosan gyakori. A harmadik ok, amely a kritika nem mindig kielégítő hatásfokát eredményezi, feltehetően a kritikusok személyes adottságaiban rejlik. Természetesen jobb lenne, ha egy-egy művészeti ág legjelesebb esztétái rendszere-, sebben jelentkeznének a napi sajtóban is. A legjobbak többnyire a legegyszerűbbek, a leg- közérthetöbbek is. A tudásanyag azonban önmagában nem abszolút mérce. Egy tudós is lehet rossz előadó. A napilapkritika sajátos népművelő műfaj, amelyhez minden jel szerint sajátos tehetség kell. Eltalálni a megfelelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel és még az írás stílusában is felidézni egy- egy műalkotást, ráadásul mindezt a napilapok kötött terjedelmi lehetőségei miatt meglehetősen röviden. íme, a követelmények, s nyilvánvaló, hogy ezeknek nem könnyű megfelelni. Nern is minden kritikus felel meg. Egészen bizonyos, hogy e három körülményen kívül más okok is közrejátszanak a cikk elején említett előítélet továbbélésében, s jó lenne, ha a kritikai állás- foglalás nyomán kibontakozó vitában sok minden tisztázódhatna, A közönség is örülne neki, a kritika tekintélye is növekedne, s talán' egyszer — nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbeszédeket lehetne hallani a munkahelyeken: — Te, ezt megdicsérte a kritika: ezt meg. kellene nézni; ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt. BERNÁTH LÁSZLÓ HOMORÓDI JÓZSEF Kritika és këzëaséo
